A barátságunk veled

A barátság számomra nem harsány ünnep, inkább halk jelenlét. Nem kérkedik, nem követel, csak ott van, mint a fény, ami beoson a redőny résein, amikor már nem is számítottunk rá. Van, hogy messziről indul, idegen szemek találkozásából, egy véletlen gesztusból, s mégis gyökeret ver. Nem a hasonlóság tartja össze, hanem a kölcsönös elfogadás. Az a csendes tudás, hogy a másik is hordoz valamit, amit nem kell kimondani, mert mi is ismerjük. A barátság próbája nem a nevetés könnyű perceiben jön el, hanem a némaság idején. Amikor nem értjük egymást, amikor megbántjuk a másikat, vagy megbántódunk, amikor az élet külön utakra hív. De ha a kapocs igazi, akkor kibírja a szavak nélküli heteket, a félszavakat, a távolságokat. Visszatalál. Mert a barátság híd, nem kerítés, aminek zord kapuja bezárul a távozó után. Emlékszem, hogyan kezdődött a miénk. Sok évvel ezelőtt. Egy tavaszi napon ültél a padon, könyv a kezedben, és én, talán ösztönből, talán véletlenül, melléd ültem. Az első szavak bátortalanok voltak, mint a könnyű tavaszi eső cseppjei. Aztán beszélgetni kezdtünk, és hirtelen úgy tűnt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Olyan voltál, mint egy rég elfeledett dallam, amit gyerekkoromban dúdoltam, és most újra tisztán, érthetően hallok. Voltak könnyű éveink, s voltak sötétebb idők is. Volt, hogy nem értettük egymás csendjeit. Volt, hogy más utakra vitt az élet bennünket. De valahogy mégis megmaradtál nekem. Mint egy biztos pont a térképen, egy hely, ahová mindig vissza lehet térni, bármilyen nagy vihar után is. A mi barátságunkban is volt egy időszak, amikor nem hívtál. Napok teltek el, aztán már egy egész hét. Próbáltalak nem faggatni, csak egy-egy üzenetet küldtem. „Minden rendben?” Nem jött szöveges válasz, csak egy szomorkás vagy vidámabb szmájli. Aztán egyszer, egy hajnali órában, megcsörrent a telefonom. A hangod halk volt, remegő, és valami olyasmit mondtál, amit soha nem fogok elfelejteni. „Kórházban vagyok. Műtétre várok. Nem akartalak ezzel terhelni.” Akkor megértettem, hogy nem távolodtál el, csak visszahúzódtál. Nem a barátságunkból léptél ki, hanem önmagadba süppedtél. A fájdalom és a félelem falai mögé. Mégis, amikor ott ültem az ágyad mellett, a kórterem csendjében, tudtam, hogy valami megváltozott köztünk. Valami még mélyebbé vált bennünk. Talán hosszabbak lettek barátságunk gyökerei, és ezáltal közelebb kerültünk egymáshoz. Tudtad, hogy én is nehéz helyzetben vagyok, hiszen oly sokszor megbeszéltük a nehézségeket! Nem akartál zavarni. De végül mégis csak felhívtál, engem hívtál, és ez nekem nagyon jól esett. Akkor nem beszéltünk sokat, néha csak ott voltam, hoztam egy teát, egy könyvet, vagy csak hallgattam a lélegzésedet. És te hagytad. Éreztem, hogy nem sok beszédre van szükséged, csak arra, hogy ott legyek melletted. Hogy megsimítsam a kezed vagy a vállad, hogy néha küldjek feléd egy biztató mosolyt, egy olyan mosolyt, amire mindig mosoly volt a válasz. A barátság nem attól erős, hogy mindig minden tökéletes benne. Hanem attól, hogy kibírja a nehéz időket. Hogy akkor is megmarad, amikor a másik bizonytalanná válik. Mint te akkor. Nem tudtad, hogy mit tegyél. Mert a kétségbeesés eltakarta előled a lehetőséget. Úgy tudom, sok barátnőd és jó ismerősöd van, akikkel elmész kirándulni, sétálni, moziba. Mégis engem hívtál. Mert közös a sorsunk, közösek a vágyaink, ugyanaz a bánat szőtte a mély barázdákat az arcunkon, a sötét karikákat a szemünk körül, ugyanaz az öröm csal mosolyt az arcunkra és késztet olykor még nevetésre is. Egy szót sem kell szólnod ahhoz, hogy tudjam, mi a bánatod, mi az örömöd. Csak a szemedbe kell néznem. Előfordult olyan eset is, hogy felhívtál és azt mondtad „Ezt veled kell megbeszélnem” vagy „Ezt neked kell elmondanom”. És fordítva is volt, hogy én fordultam így hozzád. Mert te érted, miről beszélek, hiszen közös az utunk, közösek az álmaink, a kívánságaink. A mai napig megosztunk egymással dolgokat, nem mindig nagy titkokat, néha csak apróságokat: egy mondatot egy filmből, egy jól sikerült receptet, egy rossz álmot. Ezek az apróságok most is összekötnek minket. A barátságunk nem hangzatos szavakból áll, inkább mély együttérzésből, láthatatlan szövődésekből. Mint a fa gyökere a föld alatt. Nem látszik, mégis tart minket. Tudom, bármi történjen is, te ott leszel. És én is ott leszek, ha hívsz. Ha nem, akkor is, mert egyszerűen megérzem, ha szükséged van rám. Ez a legnagyobb bizonyosság, amit egy baráti kapcsolat adhat. Most is itt vagyunk, évekkel később. Talán ritkábban beszélünk, de amikor igen, minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Mintha nem is telt volna el idő. És tudom, ha újra csönd lenne körülötted, ha újra visszahúzódnál, akkor is rád találok. Ha fordítva történne, tudom, te is így tennél. A barátságunk talán nem mondható a szokásos értelemben tökéletesnek. De igazi. És nekem ennyi elég is.