A csoda benned van

Amikor nehéz helyzetben vagyunk, vagy egyszerűen csak nincs jókedvünk, valami külső jelenség vagy esemény segítségére várunk. Szüntelenül arra gondolunk, hogy bárcsak történne valami, ami segít kilépni a megoldhatatlannak hitt körülményekből. Ki akarunk lépni szomorúságunk falai közül. Csodára várunk. Így volt Lili is, a fiatal főiskolás lány, aki egy szürke esős napon, a park padján üldögélt. Ugyanolyan szürkének érezte magát, mint amilyen ez a nap volt. A barátainak nevezett egyének mindig másokról beszéltek, másokat tartottak menőnek. Otthon, a családban is úgy érezte magát, mint egy csendes árnyék, mindenki különlegesebb volt nála. Az édesapja bíró volt, az anyja orvos, a fiútestvére pedig ígéretes tehetségnek számított a kosárlabdában. Lili azt gondolta, hogy az ő élete nem ér semmit, neki semmihez nincs tehetsége. Ő maga ugyan imádta a kisgyerekeket, ezért is tanult óvodapedagógusnak, ám ez a foglalkozás nem számított érdekes szakmának a családja szemében. Ahogy ott búslakodott a padon ülve, valahonnan mellette termett egy idős asszony. Ráncos arca bölcsességet és kedvességet tükrözött, szemében élénkség villant, aprócska puha kezében egy tükröt tartott, amelynek ezüst fogantyúja érdekesen fénylett a szürkeségben. - Miért vagy ilyen szomorú? - kérdezte az idős hölgy. - Azért, mert nincs bennem semmi különleges. Még az átlagosabb emberek között is a legátlagosabb vagyok - vonta meg a vállát Lili. Az idős asszony elgondolkodott és odanyújtotta neki a tükröt. - Nézd csak meg magad és mondd el, mit látsz! - kérte a hölgy. - Ó, nincs ebben semmi különös, láttam én már az arcomat - felelte Lili komoran. - No, nézz már bele! - nógatta az idős asszony Lilit. - Figyelmesebben nézd meg magad! Lili közelebb vonta a tükröt az arcához, és ahogyan ott nézegette magát, különös dologra figyelt fel. Egy ötéves körüli kislány arca tűnt fel előtte, aki megsimogat egy nyávogó kiscicát, vagy amint élelmet ad egy sebzett lábú kismadárnak. Azután egy nagyobbacska lány arca tűnt fel a tükörben, aki meleg teát visz beteg testvérének, később pedig éppen bohóckodással nevetteti meg szomorú barátnőit. És végül egy fiatal lány szép arcát látta, aki énekelni tanítja kis óvodásait. A kicsik oly hálásak és olyan kedvesen néznek az óvó nénire, hogy Lili szeme könnybe lábad. - De hát ezek az arcok… mind az én arcaim… hogy lehet ez? Milyen aranyos kislány voltam! És mennyit megnevettettem a barátaimat! - mondta hihetetlenkedve Lili. - És az egyik legszebb foglalkozást választottad, te lány! Láttad azokat az érdeklődő, kíváncsi szemű kedves gyerekeket? Te fogod őket majd megtanítani sok-sok új dologra - tette hozzá az idős asszony mosolyogva. Lili eltűnődött a látottakon és vidámabb lett a szíve. Rádöbbent, hogy a tükör megmutatta nem csak az arcát, hanem lelkének jóságát is. Arra is rájött, hogy ez a csodatükör a láthatatlant is láthatóvá tette, lényének azt a részét, ahol ott rejtőzött maga a Csoda. Lili vissza akarta adni a tükröt az idős hölgynek, de ő már eltűnt, sehol sem látta. Újra megnézte magát a tükörben, és egy szép fiatal női arcot látott benne, aki elégedetten és vidáman nézett vissza rá. Felállt és hazasétált. Úgy érezte, nem fél már semmitől, nem szomorú többé, hiszen a csoda ott van benne, mindig is benne volt, és benne is lesz. Csak ilyen szürke esős napokon le kell néznie lelkének mélyére, és ott megtalálni azt.