A csönd filozófiája - 4. rész

A negyedik adventi vasárnap reggele csendesen szökött be a lakásba. Magda ezúttal nem küzdött a felkeléssel, és nem kereste ösztönösen a telefonját sem. Valahogy már nem volt jelentősége annak, hogy mi történik odakint. A világ ugyanazzal a zajjal, sürgetéssel, villódzással zajlott tovább, de Magda belül más lett. Az asztalon ott sorakozott már három gyertya megfeketedett kanóccal, körülöttük apró viasztavak, mint megélt napok lenyomatai. A negyedik gyertya még érintetlen volt. Fehér, tiszta, csöndes. Magda gyufát vett elő, és ahogy fellobbant a láng, valami meleg végig folyt a szívén. A lakás nem volt teljesen néma. Az utcán autók zümmögtek, a szomszédból halk zene szűrődött át, a radiátor pedig időnként finoman koppant egyet. És Magdát most először nem zavarta egyik sem. „A világ mindig zajos lesz.”- futott át rajta. „De végre találtam egy helyet, ahová a zaj már nem ér el.” Leült a fotelbe, a bögréje fölött felszálló gőz csíkokat rajzolt a levegőbe. Már nem sürgette semmi, és nem is akart rohanni. A gondolatai csendben jöttek és csendben mentek, mint lassú, téli felhők. Nem kellett harcolnia velük. Nem kellett elnyomnia őket. Emlékek bukkantak fel: régi karácsonyok, régi hiányok, régi örömök. De mindegyik úgy érkezett, mintha most már lenne helyük. Mintha Magda végre engedte volna nekik, hogy egyszerűen csak legyenek. Ebben a belső békében valami új felismerés született: hogy a csend nem egy hely, amit keresni kell, és nem is egy állapot, amit meg kell teremteni. A csend valójában döntés. És ő már megtanulta meghozni. Ahogy a négy gyertya lángja együtt égett, és a fényük lassan betöltötte a nappalit, Magda rájött, hogy a csend és béke nem azért született meg benne, mert a világ halkabb lett. Hanem azért, mert ő lett erősebb. Az ablakhoz sétált. Odakint a város ünnepi fényekben úszott, az emberek siettek, csomagokkal a kezükben, gyerekek nevetése keveredett a villamos csilingelésével. A világ mozgott, zajlott, élte a saját rohanó ünnepi életét. Magda mégis mosolygott. „Micsoda sürgés-forgás! Bennem azonban béke van.” És ebben a felismerésben megérkezett a negyedik vasárnap fényébe, a karácsony küszöbére, önmaga csendjéhez. Mert a csöndben végre meghallotta azt, amit sosem vett észre, amíg zajjal takarta el: hogy még mindig tud hinni. Hinni abban, hogy a dolgok lassan tisztulnak. Hogy az ember tud változni. Hogy a fény nem csak kívül gyúl, hanem belül is. A csöndben, amelytől egykor félt, most már otthon volt. És ebben a csöndben Magda végre megértette: a várakozás legmélyebb értelme az, hogy teret adunk annak, ami még csak születni készül. Vége