A gondolat ereje

Amióta a facebook létezik, az ott megtalálható oldalak, zárt- és nyitott csoportok tömkelege jelent meg. Én is bejelentkeztem néhány csoportba. Egyik nap olvastam egy idézetet. Így hangzik: „Az idő, ami maradt még az életünkből, sokkal fontosabb, mint az összes eddig eltelt év.” Az idézet Lev Tolsztojtól való. Elgondolkodtam rajta. Először teljes mértékben elutasítottam az idézet által közvetített gondolatot. Talán azért, mert bizony a hátam mögötti évek száma sokkal több, mint azok, amelyek még előttem állnak. Azt gondolná az ember, hogy az idő múlásával egyre kevésbé számít a jövő és hogy neki már úgyis mindegy, mi lesz, hiszen már csak múltja van. Nemrégiben döbbentem rá, hogy ez mennyire nem így van! Jobban mondva, hogy ez pontosan fordítva van. Annak ellenére, hogy az előttünk álló, ki tudja mennyi időt már nem jövőnek hívjuk, pusztán annak, ami még hátra van. Végig rohantunk az életünk fő- és mellékutcáin, kipipáltuk a minden napra feljegyzett teendőinket, megküzdöttünk jól vagy rosszul a gyermeknevelés és a házasság akadályaival, és elérkezett az idő, amikor egyszer csak arra gondolunk, hogy valami nyomot kéne hagyni magunk után. Családunknak, másoknak, a többi embernek, akik tovább maradnak majd, miután mi eltávoztunk. Egyszerre minden érdekes lesz. Szeretnénk megtalálni az életünk fonalát gombolyító sors mozgatórugóját. Kutatni kezdjük, hogy mi áll hozzánk közelebb. A spiritualizmus? Az Istenbe vetett hit? A buddhista tanítások? Önkéntes munkát is szívesen vállalunk, oly jól esik a lelkünknek az önzetlen segítségnyújtás, amire eddig a sok munka mellett csak ritkán maradt időnk. - Jól vagy anya? - szakítja félbe az elmélkedésemet az egyik lányom, aki éppen nálam tartózkodik. Online dolgozik és így megengedheti magának, hogy több napot is itthon töltsön. - Igen, jól vagyok. Csak kissé elgondolkoztam - felelem szórakozottan. - Olyan furcsa vagy most, mindig tenni-venni szoktál. Van valami baj? - erősködik tovább a lányom. - Nincs semmi különös kicsim, csak tudod, a gerincemet pihentetni kell napközben és ilyenkor elmélkedem az élet fontos dolgain. - Olyan vagy, minta bántana valami… - Nem, semmi, mondom, ne izgasd magad! - Rendben. De ugye, elmondanád, ha lenne valami problémád? - teszi fel nyugtalanul a kérdést a lányom. - Persze, el fogom mondani - felelem, bár nem elég meggyőzően, inkább csak ráhagyom. A kis beszélgetés után mindketten végezzük tovább a dolgunkat, a lányom folytatja a munkát, én pedig teszek-veszek a lakásban. Tudom én, hogy a gyerekeim szeretik hallani az edénycsörgést, a mosogató víz zaját a konyhában, vagy azt, hogy olykor magamhoz beszélek fennhangon, ami persze még nem betegség, csak valahogy hozzászoktam az egyedüllétben. Így nyugodtak, „anya jól van”, hiszen minden olyan, amilyen szokott lenni. Valami azonban mégis megváltozott bennem. Valami fontos. Amit talán el kellene mondanom nekik, de miért nyugtalanítanám őket addig, amíg nem biztos semmi sem. Csak ez a várakozás ne lenne ennyire kibírhatatlan! Mosogatás után előveszek egy könyvet és elvonulok a szobámba olvasni. Nehezen fogom fel a mondatok értelmét, oldalakat kell újra olvasnom. Hálás vagyok a telefonom megszokott zenéjének, bár ekkor még nem tudom, mi vár rám. Szerencsére két becsukott ajtó is elválaszt a lányom szobájától, így beszélhetek nyugodtan, de nem vagyok nyugodt, amikor meglátom a hívó számát. Szorongva veszem fel a telefont. - Halló! - szólok bele tettetett vidámsággal. - Kedves asszonyom, be tudna jönni hozzánk kedden délelőtt tíz órára? Meg kéne beszélnünk a további teendőket - hallom az orvosom asszisztensének hangját. - Igen, persze, ott leszek. Találtak valamit? - Majd a doktor úr elmondja. A hívás után arra gondolok, beszélni kellene a lányommal, de azután mégis elhalasztom a beszélgetést és inkább előveszem a laptopomat, kinyitom ott, ahol az utóbbi időben mindig szoktam. Folytatom az írást. A címét kijavítom. „A remény napjai” címet adom neki. Hiszem, hogy a remény most sem hagy el, ahogy eddigi életem folyamán is mindig ebbe kapaszkodtam a nehéz napokon. Miközben írok, az életre kelt remény azt suttogja nekem, hogy bizony nagyon is számít az előttünk álló idő, bármennyi legyen is az. Nem csak úgy írta ezt a nagy író, hanem valódi tapasztalatból.