A legfényesebb csillag

Az esti félhomályban Liza a megszokott öreg karosszékében üldögélt kedvenc nappali szobájában. Már jócskán sötétedett, de nem vágyott a fényre, nem kapcsolta fel a villanyt. Szeretett könyvei szanaszét hevertek a kanapén, némelyik nyitva volt egy-egy oldalon, némelyikben könyvjelző mutatta, hol lehetnek az oly sokszor elolvasott kedvelt idézetek. Újabban rászokott, hogy újraolvassa a nagy klasszikusokat, akiket sosem lehet megunni. Miután ma kipipálta a naptárába felírt összes intézni valót, jószerint ezzel telt napja. Most sokkal jobban élvezte az olvasást, mint bármikor korábban. Néha úgy érezte, az író minden szava hozzá szól, az ő érzéseit és gondolatait önti szavakba, mintha az ő lelkéből törtek volna utat maguknak az események és az érzések. Eggyé vált a hősökkel, elolvasta még az unalmasabbnak vélt részleteket, hosszabb leírásokat is, és így jött rá, hogy ezekkel együtt kerek egész a történet. Ahogy merengett a félhomályban, egyszer csak megcsörrent a telefon. - Hogy vagy életem? - szólalt meg a számára oly kedvesen csengő hang. - Köszönöm, éppen merengek az emlékeimen, mármint amire emlékszem - nevetett bele Liza a telefonba. A férfi hangja mindig jókedvre derítette. - Felmegyek hozzád egy kis merengésre, ha nem zavarlak - Liza a férfi hangjából azonnal kiszűrte most is azt a féle zsiványságot, amit annyira szeretett benne. Hogy is tudott volna nemet mondani? - Persze drágám, gyere! Nem ígérem, hogy nagyon szórakoztató leszek, de majd te megnevettetsz - ahogy lenni szokott, de ezt már nem tette hozzá. - Repülök. No nem! Inkább csak bandukolok. Liza a rövidke beszélgetés alatt mindvégig mosolygott és érezte, hogy ez a mosoly átjárja testének minden részét, és várta, hogy belépjen hozzá az ő öreg barátja, aki a legváltozatosabb szavakkal becézgette Lizát. A kicsi bogár tetszett neki a legjobban. Mindent szeretett a férfiban, a természetes megjelenését, a humorát, az őszinte szókimondását, de legjobban azt csodálta, hogy a betegségek, az élet egyéb nagy buktatói sem törték meg optimizmusát és élni akarását. Neki egyszerűen ment minden, legalábbis látszólag. - Ennyi az egész - foglalt össze tömören néha egy-egy, Liza számára bonyolultnak vélt szituációt. Vagy a kedvenc mondásával vigasztalta Lizát a nehéz perceiben. - Így kerek a világ! - mondogatta ilyenkor. Soha nem unták meg egymást szeretni, vagyis évődtek, csipkelődtek egymással, ugratták a másikat tréfásan, de sosem bántóan. Szavakkal nem mondták ki, hogy szeretik egymást, nem tettek semmilyen ígéretet a másiknak, nem voltak semmilyen elvárások, semmilyen megfelelési kényszerek, egyszerűen csak jó volt együtt lenniük. Talán mindketten érezték, hogy ez az utolsó ilyen találkozás, az a találkozás, amire egész életében vágyik az ember és a beteljesedett szerelmek után, amelyeknek mégis csalódás lett a vége, a sok öröm után, ami fájdalommá és nyűggé vált az évek hosszú során, egyszer csak jön egy ilyen megváltó, utolsó szerelem, amiben nem akarsz semmit megváltoztatni, amit elfogadsz úgy, ahogy van. Nem agyalsz már azon, hogy nem ő az igazi, hogy jobbat, vagy szebbet, vagy fiatalabbat keressél, mert ő pontosan olyan, amilyen neked kell, még ha nem is vallod be ezt sosem magadnak és neki sem. Nem is kell semmilyen vallomás. A szavak csak szavak. Az, amit teszel, a mozdulat, a tekintet a másik felé, sokkal beszédesebb. Ahogyan a férfi beszél veled, ahogyan ölel téged, ahogyan érezteti veled, hogy számára te fontos vagy, ettől mosolyog mindened. - Mennyi könyv! - csodálkozott a férfi, amikor belépett a lakásba, pedig már nem először járt itt. - Ezt mind olvastad? - Igen, van olyan is, amit már többször, mert elfejtettem vagy nem értettem meg igazán. - Bevallom, én keveset olvastam, mindig sok volt a munka, éltem az életet, a saját életemet. Ami lehetne egy regény is, ha úgy vesszük. - Minden ember életében ott rejtőzik egy regény. Egy igazi, csak vele megtörtént regényes dolgok szövevénye. - Milyen szépen mondod! A férfi csodálta Lizában azt, ahogyan beszélt, azt, hogy mindenre van egy odaillő idézete, hogy „veszi a lapot” és érdeklődik az ő dolgai iránt is, mint például a kis bari születése vagy a kutyabajok és macskagondok. A férfi talán az érzelmek kimondását, a túlzott ragaszkodás kialakulását kerülte megismerkedésük elején. Talán nem akart mély kötődést. De az érzelmek sokszor nemet mondanak akaratunknak, még ebben a korban is, amelyben ők voltak. Mert a szerelmi érzés önmagában örökérvényű dolog, bárki szívéből és bármikor kivirágozhat. Ők ketten már fiatal korukban ismerték egymást, még azelőtt, hogy Liza elhagyta volna a kisvárost a tanulmányai kedvéért, a férfi pedig ott maradt. Már akkor kialakult köztük egyféle kapocs, amely melengeti az ember szívét, a találkozásokkor pedig megdobogtatja. Ez az ifjúkori emlék még élt mindkettejükben, és annyi hosszú év után, most, amikor a technika ördöge vagy inkább angyala lehetővé tette, hogy ismét találkozzanak, nem haboztak ezt megtenni - Szoktál még írogatni is? - kérdezte a férfi, miután látta Liza számítógépén a megnyitott file-t. - Igen. - Hm… Miről? - Mindenféléről. Ami jön. - Egyszer majd rólam is írsz? - Talán. Liza és a férfi nem költöztek össze, mindketten élték a külön életüket, ki-ki a saját lakásában, és amikor idejük és kedvük úgy hozta, találkoztak vagy elmentek valahová egy kis kirándulásra. A férfi özvegy volt, Liza pedig elvált már régóta, és miután több megromlott kapcsolatból kikecmergett, egyszer csak betoppant az életébe ez a férfi pontosan akkor, amikor ésszel már felfogta, hogy nem lesz többé társa, de szíve még melegségre vágyott. Ez a jelenlegi férfi nem követelte tőle, hogy változtasson életvitelén, hogy az első helyre kerülhessen az életében, hogy szorítsa háttérbe a családját, a szeretete viszont annál inkább érezhető volt. Két héttel a találkozásuk után Liza kapott egy üzenetet a férfitől. Egyből gondolta, hogy baj van abból a pár szóból ott az elején, amit még az üzenet megnyitása előtt meglátott. „Sajnos nem mehetek legközelebb. Szívrohamom volt és az orvosok nem ígérnek semmi jót. Nem mehetek ki a kórházból. Tudnod kell, hogy az utolsó éveimet megszépítetted és most is itt ragyogsz bennem. Örökké szeretni foglak. Talán nevetségesen hangzik éppen most ez az „örökké” szó, de hinnem kell abban, hogy a lelkem veled marad. Keress magadnak egy csillagot az égen, a legfényesebbet, az leszek én, aki mindig ontom rád a bennem lévő ragyogást, amit tőled kaptam. Így lesz igazság a földön, így visszakapsz minden fényedet. Így kerek a világ! Ui.: Lépj tovább, találkozz másokkal, ne gubózz be!” Az üzenet végén egy smile, ami huncutul kacsint és egy pillangó. A pillangó repül egyre feljebb, immár Liza nem is tudja, hogy csak a képzeletéből vagy az üzenetből szabadult-e ki, ott repked szabadon és boldogan, egyre feljebb emelkedik, már csak egy pontnak látszik, majd eltűnik. Vajon eléri egyszer a legfényesebb csillagot az égen? Már eltelt egy jó félév a férfi halála óta, de Liza még mindig a csillagokat keresi az égbolton, az erkélyen állva szomorú tekintettel. Egyik este egy távoli kis csillag feltűnően fényesen csillog és mintha kétszer is szikrázna Liza felé, olyan, mintha fényével jelezne neki. Amint felocsúdik, Liza gyorsan bemegy, leül a számítógépéhez, megnyit egy file-t és írni kezd, miközben sírásra görbült szája önkéntelenül is mosolygósra fordul, és a mosoly szétárad az egész bensőjében. Ujjaival gyorsan és határozottan ütögeti a billentyűzetet.