A madaraknak is vannak történeteik

Volt egyszer egy kislány, aki egy gazdagon termő rizsföldek között megbúvó tanyán éldegélt, ahol a házakat kilométerek választották el egymástól. A tanyasi házak csendben hallgatták az idő múlását, mint akik már mindent láttak. A kislány szerette volna meglesni titkukat. Sokat üldögélt a kanális partján, vagy az öreg diófa alatt, kezében ceruzával és egy kopott füzetlapokból összefűzött könyvecskével. Nem igen volt társasága, csak egy nagyobb testvére, aki gyakran kinevette. Barátai sem értették igazán, miért suttog magában, vagy miért nevet fel hirtelen, amikor senki sem mondott semmit. Ő nem játszott hangosan, nem kérdezett sokat, inkább figyelt. Minden rezdülést. A szél hangját a fák között, a lehulló levelek röppályáját, a háztetőkön ülő varjak vitatkozását, vagy a nagymamája kezének ráncait, amikor kenyeret szelt. És ezeket a megfigyeléseket, ezeket a néma titkokat ő mind leírta. Nem azért, mert valaki kérte. Nem is azért, mert úgy gondolta, fontosak. Inkább azért, mert úgy érezte, ha nem írja le őket, eltűnnek. Vele együtt. Később a család beköltözött a kisvárosba, egy kis parasztházba, de a nagyszülők továbbra is ott éltek a tanyán, ahová a kislány mindig visszavágyott és töltötte ott az akkor még hosszú iskolai szüneteket. Imádott ott lenni, szívta magába a csendet és a nyugalmat, ami nagyon is kellett a későbbi megpróbáltatások elviseléséhez. Már az általános iskola felső tagozatába járt, amikor egy szép napon találkozott egy idős tanárral, aki egykor irodalmat tanított, sokat publikált is, neve volt a városban, sőt, még díjakat is kapott. De az évek elcsitították benne a vágyat. „Az írás csak önmagunk árnyéka” - mondogatta. Már nem írt. A könyveit elajándékozta, írógépét letakarta. Egyedül maradt, mint egy könyv a polc legfelső sarkában. A lány és az öreg egy napon tehát találkoztak. Nem véletlen, nem is sorsszerű volt az ő találkozásuk, egyszerűen csak megtörtént. A lány ugyanis véletlenül elejtette a füzetét, amikor túl gyorsan állt fel a parkban lévő egyik padról és a szél elsodorta. Az öreg éppen akkor sétált arra, meglátta a papírokat, és felvette. Ennyit tudott elolvasni: „Ma a madarak olyan csendben vannak, mintha olvasnának valami izgalmasat az égen. Talán nekik is vannak történeteik.” Az öreget megállásra késztette ez a két sor. Olyan sok éve nem olvasott ilyen mondatokat, amelyek elértek volna a szívéig. Megszólította a lányt. - Szóval írsz. Ez több annál, mintha csak beszélnél - mondta mosolyogva. Attól a naptól kezdve minden csütörtökön találkoztak a parkban a nagy gesztenyefák alatt. A lány felolvasta, amit írt, az öreg pedig hallgatott. Néha kérdésekkel faggatta a lányt. - Miért ezt írtad le? Miért így írtad le? A lány vállat vonva felelgetett. - Mert ha nem írom le, olyan, mintha nem is történt volna meg. Az írás olyan, mintha láthatóvá tenném azt, ami csak bennem létezik - mondta egyszer a tanítónak. Az öreg lassan újra elővette régi jegyzeteit. Egyik este még az írógépről is lekerült a takaró… Már nem a világért írt, nem a dicsőségért. Hanem a gesztenyefák miatt, meg a madarakért, és azért a gyermekért, aki emlékeztette arra, amit ő is tudott, csak már elfelejtett. Az írás nem tett, hanem létállapot. Az ember néha csak akkor tud igazán lenni, ha ír. Egy évvel később az öreg meghalt. De a lánynak hagyott egy üzenetet, egy régi, gyűrött papírlapon tintával írt sort, amit már régóta őrzött, de eddig várt arra, akinek örökül hagyhatja. „A szavak néha odáig visznek, ahová a lábaink már nem képesek eljutni.” A lány sírt. Azután leült, elővette a ceruzáját, és odaírta alá a következő sort. „De ha valaki egyszer elindult, más is követheti őt.” És így kezdődött a második történet. Mert aki ír, sosem marad egyedül, csak halkan továbbadja azt a fényt, amit egyszer ő is megkapott. Sok év telt el. A lány felnőtt lett, nagyvárosba költözött, lett szép családja, de a sors mégis úgy hozta, hogy a sok munkával és magánéleti problémával eltelt hosszú évek után, egyedül maradt egy tetőtéri lakásban, ahol egyetlen ablak nyílt az égre. De neki elég volt az az egy ablak is. Kedves foglalkozását, a tanítást befejezve igazi írónő lett, persze nem a hírnév miatt, és nem is a könyvek miatt. Hanem mert nem tudott máshogy élni. Minden reggel leírta azt, amit álmodott. Minden este, lefekvés előtt, papírra vetette azt, amit nem tudott elmondani senkinek. A történetek nemcsak őt tartották életben, hanem másokat is, olyanokat, akik magányosak voltak, és nem tudták, hogy valaki már megírta az ő gondolataikat is. Egyszer, egy esős napon, amikor a világ különösen szürkének tűnt, levelet kapott. Egy gyermek írt neki, valahonnan messziről. „Nem tudtam, hogy én is leírhatom azt, amit érzek. A könyve miatt kezdtem el írni.” Az idős hölgy ekkor megértette, hogy az írás nem más, mint továbbadott csend, amelyben életre kelnek és mások számára is érthetővé válnak a gondolataink és érzéseink. Talán még reményt is tudunk nyújtani másoknak sorainkkal. Az írás valami olyan, ami túlnő rajtunk. Egy fény, amit nem csak magunkért gyújtunk meg, hanem azokért is, akik még csak keresik az ösvényt. Amikor aznap este leült írni, csak a következő gondolatot jegyezte fel a naplójába. „Aki ír, nem a világot változtatja meg. Csak emlékeztet rá, hogy milyen lehetne.” Még ma is bennem él ez a kislány, akinek végtelenül hálás vagyok a kitartásáért és azért, hogy leírta és továbbadta álmait. Mindig megvolt benne a kíváncsiság a jelentéktelennek látszó dolgok iránt is. Neki köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki. Amikor nagyon elszürkül a világ, hozzá fordulok vigaszért. Mindig meg tud vigasztalni.