A Magyar Kultúra Napján

A Magyar Kultúra Napja alkalmából „Mint élő vizet ízlellek én: Hitvallásom vagy, s álorcám, ha kell, lég-gyökerem, megtartóm messzi földön, s haza-vezérlő pásztor-csillagom.” Garai Gábor csodálatos szavai találóan kifejezik, mit jelent nekünk, magyar embereknek a nyelvünkhöz, a kultúránkhoz való ragaszkodás. Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz, a „magyar nép zivataros századaiból” vett példákra épített költeményének írását. Ennek emlékére 1989-től kezdve január 22-én a Magyar Kultúra Napját ünnepeljük. Ez az a nap, amikor megemlékezhetünk legfontosabb közös kincsünkről, arról, ami jelzőjét és minősítését adja életünknek, arról, ami megkülönböztet bennünket más népektől. Ez a magyar kultúra. Nem véletlen, hogy felhalmozott kulturális értékeink közül éppen nemzeti himnuszunk, Kölcsey legnagyobb hatású versének születése vált a magyar kultúra ünnepének napjává. A költő kivételes érzékenységgel tudta összesűríteni tökéletes tartalmi és formai egységbe mindazt, ami egy nép sok százados történelmében fontos. A vers olyan érzelmi telítettségű, hogy pesszimista kicsengése ellenére a jövő további eredményes harcaiban való bizakodás is kiolvasható belőle. Hogyan lehetünk mi, magyarok sikeresek itt Európában, ahol ezeregyszáz éve jó sorban, balsorsban, de mindig vigyázva eddigi értékeinkre építjük magunkat, s ez által országunkat? Beszívjuk nem csak Európa, de a világ kultúráját, a más népektől átvett szokásokkal, hagyományokkal, de egyúttal mi is átadjuk a miénket, megosztjuk művészetünket, tudásunkat a világgal. Gazdagodunk, de mi is gazdagítunk! Erre az egyensúlyra egyre inkább vigyázni kell. A Valentin-nap vagy a Halloveen ünneplésének átvétele ne jelentse a mi húsvéti vagy karácsonyi szokásaink csorbulását, esetleg eltűnését, vagy a külföldről beáramló, tetszetős zene ne szorítsa háttérbe a magyar nótáinkat, táncdalainkat! Meg kell becsülnünk az elmúlt korok értékes emlékeit: tárgyi emlékeinket, íróink-költőink bölcs gondolatait, festményeinket, zenedarabjainkat, népdalaink gyönyörűséges szövegét-dallamát, melyet „az egész nép lelkének” nevezett Kodály Zoltán. És őrizni-védeni kell nyelvünket, ami kultúránk legfontosabb hordozója és kifejezője. Ahogyan Kosztolányi írja: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedül való életben csak így nyilatkozhatom meg igazán.” A kultúra napján felvetődik a kérdés bennünk, hogy tudunk-e, és ha igen, milyen módon a ránk hagyott kulturális örökséggel felelősen bánni? És tudjuk-e egyre újabb és újabb alkotásokkal, művekkel gazdagítani azt? A tudomány, a művészetek nem létezhetnek a tehetséges alkotók nélkül, de értő közönség nélkül a tudományos eredmények, az alkotások, a könyvek, a hangversenyek, a színházi előadások elvesznek, vagy létre sem jönnek. Az alkotók és a befogadók kölcsönös megbecsüléséről van itt szó. Ha az alkotók tisztelik azokat, akikhez szólni kívánnak, és nem ellaposodott, trágár szavakkal teli, igénytelen alkotásokkal, műsorokkal állnak elő, akkor a könnyen befolyásolható befogadók meg fogják becsülni a kiemelkedő műveltséget, a tudást, a teremtő erőt. A közönség könnyen megtéveszthető, és súlyos ítélet az, amit meghozhat. Így rajtunk is múlik, milyen műveket engedünk kulturális kincseink közé. A kultúra nem csak tudást és műveltséget, hanem erkölcsöt is hordoz. Meg kell tanulnunk felismerni az értéket és értékest, a kultúra törvényei szerint élni és tanulságait érvényesíteni a cselekedeteinkben. Ezt csak úgy tudjuk elérni, ha személyes kultúránkat, vagyis ki-ki a saját személyes kulturális világát állandón műveli, gazdagítja. A történelmünk során már többször is bebizonyosodott Arisztotelész bölcs gondolatának igazsága, mely szerint „A műveltség jó sorban ékesség, balsorsban menedék. Úgy gondolkodj, mint a bölcs, de úgy beszélj, mint az egyszerű emberek.” Csak múltunk és jelenünk kulturális kincseinek védelme, azok minél szélesebb körben való megismerése és felismerése adja nekünk azt az erőt, amellyel megbirkózhatunk az értéktelen, önmagát kultúrának álcázó fércművekkel, műsorokkal és termékekkel. De nem csak nekünk, hétköznapi embereknek van teendőnk ezen a téren. Ahhoz, hogy minél több kincset adhassunk át nemzedékről nemzedékre, szükséges lenne, hogy a tehetséges fiatalok ne hagyják el az országot, hanem vonzó legyen számukra a saját hazában és hazának való alkotás. És jó lenne elérni végre, hogy a gazdasági és politikai hatalom is a kultúra ügye mellé álljon, és a jövőben becsülje meg jobban tehetségeit, akiknek óriási szerepük van a magyar kulturális örökség gazdagításában, és annak fennmaradásában. Záró gondolatként azt kívánom mindenkinek, hogy a mai nap ünnepi hangulatát őrizze és sokszorozza meg a szívében és a mindennapjaiban. Mert kultúra nélkül nem vagyunk emberek, s magyar kultúra nélkül nem vagyunk magyarok.