A mogyorófa varzsereje

Szeretek itt üldögélni és játszani a mogyorófa alatt a kertben. Néha felmászok óvatosan a tetejébe, és onnan jó messzire ellátok. De inkább azt szeretem, ha eltakarnak az ágak és nem veszik észre, hogy ott vagyok. Ilyenkor arról álmodozom, hogy gazdag vagyok és nekem is van mobiltelefonom. Az osztálytársaim közül többnek van okos telefonja, és mindig azt nézegetik. Sokszor gondolok arra, hogy vajon mi az a fontos dolog, ami annyira leköti a figyelmüket. Egyszer csak rájöttem, hogyan készítsek magamnak telefont. Ez a mogyorófa olyan nekem, mintha egy homályos kis varázsgömb lenne a zsebemben, amit ha szépen kifényesítek, minden vágyamat teljesíti. Egy elszáradt faág vastagabb részéből eszkábáltam telefont. A fadarabot szép simára csiszoltam, ráragasztottam a nagy gonddal megrajzolt és kivágott matricákat, olyanokat, amilyeneket a padtársam telefonján szoktam látni. Egy papírra felírtam az ábécé betűit, azt is odaragasztottam, így még üzenetet is tudok írni. Néha utánozom az osztálytársaim mozdulatait, mintha görgetném az ujjammal a hírfolyamot és elképzelem a sok érdekes eseményt és fényképeket. Ha üzenetem érkezik, a fecskék csivitelése jelzi, és akkor gyorsan megnyitom a messengert, és fennhangon felolvasom az üzenetet. Tegnap egy szép lánytól kaptam üzenetet, Reginának hívják. Ő valóban egy királynő, olyan gyönyörű! Választ is küldök neki, amit sokszor hangosan elmotyogok. Mondhatok bármit, az ágak megvédenek. Marika néni délelőtt szokott itt ücsörögni a fa alatt, amikor én iskolában vagyok. De azért most már, hogy elérkezett a tavasz, jó lesz vigyázni, mert sokszor délután is ideül és nem akarom, hogy meghallja, mit beszélek. Itt szoktam olvasni, nagyon szeretem a különféle kalandos történeteket és néha elcsenek Marika néni könyvei közül párat. Nem mindent értek meg, amit azokban a könyvekben olvasok, de képzeletben átalakítom olyanná a történetet, hogy számomra érthető legyen. Ha nagy leszek, én is író akarok lenni. A mi falunk elég kicsi, bár én nem tudom ezt, mert nagyobb helyen még nem jártam. Majd ősszel megyek felső tagozatra iskolába és akkor busszal kell bejárnom a városba. Nincsenek barátaim. Én szegény gyerek vagyok. Nekem ez a mogyorófa a barátom. Ő tudja minden titkos vágyamat. Megvéd mindentől, megvigasztal, ha szomorú vagyok. Leveleivel addig simogat, amíg el nem mosolyodom. Elég gyakran vagyok bánatos. Mert nem olyan vagyok, mint a többi gyerek. Ezt az osztályfőnököm szokta mondani, Ildikó néni. Hú, most valami történt, mert nagy perpatvar van az udvaron. Mindjárt utánajárok a dolognak. – Nem vághatja ki, Tibor, ez az én mogyorófám. Még szegény férjem után maradt rám. Most, hogy itt a tavasz, nézze, milyen szépen virágba borult! – Értem én, Marika néném, de mit csináljak, ha erre kaptam utasítást? A cégem egy szép nagy fogadót szeretne itt építeni, mert pont innen ágazik el az út a Hortobágy felé. Az oda látogatóknak valahol kell egy kis pihenő. A falunak is nagy haszna lenne ebből. – Jaj, Tibikém, a falunak lehet, hogy haszna lenne ebből, de nekünk, itt lakóknak csak a sok idegen ember és a csoda masinájuk zaja jutna! Egyébként is, enyém a telek és az nem eladó. – Jó árat kínálunk érte. Többszörösen. Még marad is egy kis rész a telekből. A hivatalban megnézték, nem az egész udvar a Marika nénié. Jaj, csak azt ne, drága Marika néni, remélem, nem engedi kivágni ezt a hatalmas fát, az én fámat. A mi fánkat. Hiszen mindig azt mesélte nekem, hogy ez a fa őrzi a férje emlékét, hogy ez a fa a közös életüknek egy része, a múltjának egy darabja. Nem teheti meg, hogy összetöri az emlékeit. Úgy látom, hogy a szomszédok egyre többen gyülekeznek az udvaron. – Ha nem járul hozzá, Marika néni, akkor erőszakot kell alkalmaznom. Már minden el van intézve. – Ezt meg hogy érti? – Úgy, hogy két nap múlva itt leszünk az emberekkel és a gépekkel. Megkezdjük a munkát. Itt van a polgármester hozzájárulása. A teleknek ez a része nem tartozik a portához. Az önkormányzaté – lebegteti meg Tibi a kezében lévő papírdarabot. – Mi meg nem engedjük, hogy ezt megtegyék. Ha kell, a testünkkel védjük meg a fát – méltatlankodnak a szomszédok. – Majd meglátjuk – fejezi be gúnyosan Tibi és indulna is a dolgára. – De Tibi fiam, hiszen te is idevalósi vagy! – kiált utána Marika néni tegezve úgy, mint régen, amikor még nem volt ilyen befolyásos ember. – Hogy tudod elfelejteni, hogy te is felmásztál erre a fára, mert ez a legmagasabb a faluban? Te is idejöttél, itt sírtad el a bánatodat, úgy, mint most a kis unokám. Látom a fa tetejéről, hogy a Tibinek szólított hetyke fiatalember megtorpan. Talán eszébe jutottak a kisgyerekkori emlékek? Talán neki is menedéket jelentett ez a fa, mint most nekem? Imádom a fa alatt üldögélve hallgatni Marika néni meséit a régi időkről, a férjéről, a falu életéről. Még a kerti munkákat is megtanultam tőle. Sokat segítek neki, mert egyre lassabban mozog, és egyre kevesebb dolgot tud megcsinálni. De, úgy látom, vége a reménykedésemnek. A fiatalember sietős léptekkel távozik, az udvaron pedig olyan hangzavar támad, mint még sosem volt. Két nap múlva azt hazudom Marika néninek, hogy nem érzem jól magam és nem megyek iskolába. A biztonság kedvéért egy gömb alakú kisebb kavicsot is teszek a zsebembe, amit még tegnap fényesre dörzsöltem. Hátha a fa varázsereje nem lesz elég. Felmászok a fa tetejére, elbújok az ágak között. Várom az embereket és a gépeket. Ha ott leszek a fán, tán nem vágják ki! Őrzöm az én fámat és közben hallgatom a madarak csivitelését. Nem érdekelnek most az üzeneteim. Fontosabb dolog forog kockán. Egy óra várakozás után meglátom, hogy közeledik a csapat a fa kivágásához. A falu lakói közül sokan eljöttek és védelmezve állják körbe a fát. Tibi felszólítja az embereket, hogy álljanak el onnan. Mintha meg sem hallanák. – Miért kell egy mogyorófából ekkora ügyet csinálni? – kérdezi jó hangosan és a kétségbeesés környékezi. Végül int az embereinek, hogy induljanak a gépekkel. Figyelem Tibi arcát. Látszik rajta, hogy őrlődik. Én pedig rémültem kapaszkodom a fa törzsébe és szorítom minden erőmmel a varázskavicsot. Mindez elűzi félelmemet. Az ágakat félresöpröm magam elől és szemeimben könnyekkel lekiáltok olyan hangosan, hogy hangom a közeledő gépek zaját is elnyomja. – Ha ezt a fát kivágják, akkor hová bújok el, ha szomorú vagyok? Tibit mintha áram ütötte volna meg, mozdulatlanná válik egy percre. Leállítja az embereit. Felnéz a fára, és mint aki nagy tehertől szabadult meg, lelkesen felszól nekem. – Igazad van fiam! A kert, és benne ez a fa nem csak Marika néni számára fontos, hanem a falu gyerekeinek is. A kert több egy darab földnél. És hát a fa, nem bármilyen fa! Az otthon, az emlékek és az összetartozás fája. Majd felépítjük azt a vendéglőt máshol. Kezdem megérteni, hogy a mogyorófa nem csupán egy növény, hanem a múltunk, az otthonunk, az emlékeink része, amit nem lehet pénzzel pótolni. A mogyorófa tetején új élet indul meg. A fa sikertelen kivágásának híre elterjed a faluban és minden gyerek, így az osztálytársaim is versenyeznek azért, hogy felmászhassanak a falu legmagasabb fájának tetejére. Benépesül a fa. Talán nem is kell nekem mobiltelefon, csak a barátaim jöjjenek minél sűrűbben! Tibinek is megbocsátok. Talán ő is egy elveszett kisfiú volt valamikor, aki egy időre elfelejtette, honnan jött, de Marika néni emlékeztette őt erre. Szeretem Marika nénit. Nem tudom, hogy kerültem hozzá, ő nem az anyám, nem is a nagymamám. De az unokájává fogadott. Marci vagyok, tíz éves és biztosan nekem is van valahol egy anyám. Nem tudom, ki ő. Az apámat sem láttam még sosem, ha véletlenül láttam volna, akkor sem tudnám, hogy ő az. Marika néni, aki vigyáz rám, özvegy, ezért nagyapám sincs, még nevelő sem, nemhogy igazi. Tizenkét évvel később egy fiatal férfi, Kállai Márton dedikálja első regényét a nagyváros elegáns könyvtárában. Interjúkat készítenek vele, vége hossza nincs a gratulálásoknak. – Mikor döntötte el, hogy író lesz? – teszi fel a kérdést az egyik riporter. – Tudják az úgy volt, hogy a kertünkben állt egy magas mogyorófa – kezdi válaszát az író, akinek arcán szelíd mosoly fut át és mielőtt folytatná, erősen megszorítja a zsebében rejtőző gömbölyű kavicsot.