A múlt szertefoszlik

A világ állandóan változik. Azt is mondhatnám, hogy fejlődik, átalakul, vagy modernizálódik és a régi életforma egyszer csak eltűnik. Ahogy a régi szekerek eltűntek a földutakról, úgy tűntek el azok az emberek is, akik ismerték a korabeli mesterségeket. A lovak patkóinak koppanása már csak egy-egy falunapon hallatszik, nem hajnalban, amikor még harmatos a fű és köd ül a völgyeken. De az élet már csak ilyen. Ami régen mindennapi volt, ma már emlék vagy múzeumi tárgy. Mégis, ezek a múltbéli dolgok ott élnek bennünk, a rend szeretetében, a munka becsületében, a közösség értékében. A szekérrakás is több volt, mint rakodás. Egy világ rendje volt benne. Amikor ezen egy kicsit is elgondolkozunk, akkor talán mi is jobban értjük, hová tartunk, mert tudjuk, honnan jövünk. Anyai nagyszüleim paraszti származásúak voltak, nagyapám grófok gazdatisztjeként is dolgozott és nagyon sokáig laktak tanyán. Imádtam hozzájuk kijárni a tanyára vakációzni, és közelről láttam azt az emberfeletti munkát, amit végeztek azután is, amikor már csak maguknak gazdálkodtak. Mégis boldogság volt, vidámság és közösségi élet. Gyakran láttam, amint a nagyapám megrakja embereivel, főleg a családtagokkal együtt szalmával a szekeret. Számomra ez fáradságos munkának tűnt, de a nagyapám gyakran mondogatta, hogy a szalma szekérre rakása nem csak fizikai munka, hanem tudomány is. Egyfajta paraszti bölcsességen alapuló mesterség. Először is kellett hozzá egy megfelelő szekér. A nagyapám erre használt szekerének oldalfalai alacsonyak voltak, de a nagy rakomány miatt gyakran toldalékokat, úgynevezett oldalhálót vagy szélesítőt szereltek fel, amit rőzséből, deszkából, vagy később drótból készítettek. „Aztán jöhet az alapozás” magyarázta nagyapám nagy odaadással a fiatal családtagoknak és a kis csapat más tagjainak is a műveletet. A rakodást mindig egyenletesen kezdték, hosszanti irányban fektették az első réteget, majd keresztbe a másodikat, így stabilabb lett az egész. Látva azt, ahogyan végezték ezt a munkát, a nagyanyám mozdulatai jutottak eszembe, amikor este ágyazni kezdett. Komótosan és lassan, szeretettel végezte. A kép nem véletlenül jött elém, gondoltam, miután meghallottam nagyapám szavait. „Nos, az alapozás hasonló, mint amikor valaki gondosan ágyaz meg, tudván, hogy a kényelem, a szalmarakás esetében a biztonság az alapokon múlik”. Azután a szalmát lábbal, villával tömörítették le rétegenként. Fontos volt, hogy ne maradjon levegős, laza rész, mert az instabillá tette volna a rakományt. A kanyarokban könnyen leborulhatott volna. A szekér teteje kúpos vagy domború lett, hogy ne ázzon be, ha eső éri. A szekérrakás koronája tulajdonképpen egyfajta „kalap” volt a szalmából. Ez volt a mestermunka jele. Végül a lekötés következett. Erős kötéllel, kenderkötéllel vagy később drótkötéllel lekötötték a rakományt, a kötelet átbújtatták a rakományon, az oldalfalakon és az alvázon is. Az én nagyapám tudott olyan szorosan kötni, hogy a szekér akár hepehupás úton is stabil maradt. Mindig attól féltem, mert ottlétemkor állandóan ott sertepertéltam körülötte, hogy a szekérre rakott szalmakazal ledől a hepehupás úton. De a nagyapám által megrakott kazal soha nem dőlt le. Csodáltam a tudományát. Most is csodálom azt a múltat, amelynek csak egy pici szelete jutott már nekem csupán, oly jó lett volna, ha több is jut belőle, de az élet már csak ilyen. Állandóan változik. A változásokat nem mindig vesszük jó néven, de az életet nem érdekli a mi véleményünk. A szekérrakás fontos esemény volt, különösen aratás után. A közösség tagjai gyakran együtt dolgoztak, a kalákák idején. A fiatalok megtanulták az idősektől, mikor mire kell figyelni, melyik szalma a legalkalmasabb, mikor elég száraz, hogyan „ül meg” a rakomány, ha úton van. Ez a tudás nem könyvekből jött, hanem tapasztalatból, az apák és nagyapák példája nyomán. Az eszközök egyszerűek voltak, de szaktudás kellett: villa, kötél, és néhány erős kéz. És még valami: kitartás és türelem. Könnyű volt nekik, mondhatnánk, hiszen őket nem sürgette az idő, nem hajtotta a pénz utáni vágy, nem nézték le egymást, inkább segítették a közösség tagjait. Nem siettek állandóan „képben lenni” a közösségi média híreiben. Micsoda élet volt! Mégis elmosta az idő sodrása, de nekem megmaradt az emlékeim között ez az egyszerű, de nagyszerű múlt, ahonnan én is származom. A gyerekkoromban magamba szívott nyugalom, türelem és szeretet megalapozták a későbbi, megterhelésekkel és traumákkal tele életemet. Mert nagyon fontos a jó alapozás, ezt a szüleim és nagyszüleim is jól tudták és megadták nekem. Köszönet és hála érte.