A nagy találkozás

– Leülhetek ide az Önnel szemközti helyre hölgyem? – Igen, nem foglalt. Nekem egy hely is elegendő. – Köszönöm, láttam, hogy szabad, de nem akartam megijeszteni azzal, hogy csak úgy leülök. Nagyon elmélyült az olvasásban. Még mosolygott is. Biztosan kellemes részt olvasott. – Igen, jól látta, most éppen egy szerelmi légyottnál tartok, ami nagyon meghatározó a történetben. – Akkor nem is zavarom, olvasson nyugodtan tovább. Nem messze megyek. – Ó, egyáltalán nem zavar. Én viszont messze utazom, lesz még rá időm. – Olyan érzésem van, mintha már ismernénk egymást valahonnan. – Esetleg az előző életünkből, amire persze én nem emlékszem. De lehet, hogy önnek vannak erről sejtései? – Ha volt valami közünk egymáshoz az előző életünkben, arra nagyon szeretnék emlékezni, de ez nem így működik. Ön hisz ebben? – Nem, én többnyire nem hiszek az ilyesmiben. Pedig nagyon szeretnék hinni például egy felsőbbrendű lény létezésben, mert akkor egyszer talán választ kapnék a miért-tel kezdődő kérdéseimre. És Ön? – Azt hiszem én is így vagyok ezzel. Sok miért-tel kezdődő kérdése van? – Igen, van egy pár. De én még itt a földi kis életemben szeretném megtudni a választ. A barátnőm szerint, majd csak halálunk és az esetleges feltámadásunk után tudjuk meg, mi miért történt velünk. De én azt hiszem ez csak egy vigasz, hogy tartsunk ki a bajokban és ne adjuk fel a küzdelmet. A szegény, beteg, elkeseredett ember vigasza. – Amibe akkor kapaszkodunk, amikor már nincs más lehetőségünk. – Látom, Ön érti, miről beszélek. Mivel foglalkozik? – Főállásban kertépítő vagyok, mellékesen pedig írogatok. – Hm… Verseket? Prózát, esetleg regényt? – Mindent. Több versem van, sok novellám és egy regényen is túl vagyok. – Akkor Ön bizonyára jól ismeri az életet, az emberi sorsokat. Sőt! Jól ismerheti az emberi lélek örömeit és bánatait. A szenvedélyt és a keservet. A szívszerelmet. – Hú, de költőien fogalmaz! Talán Ön is író? – Nem, én egyszerű köztisztviselő vagyok. Száraz papírmunka, ideges, értetlen ügyfelek. Aztán otthon jön az olvasás gyönyörűsége. Lehet, hogy egy szereplője voltam valamelyik írásában, onnan vagyok ismerős. – Ön csak főszereplő lehetett, talán az egyik novellámban. Van egy, ami ugyanígy kezdődik, mint most a mi esetünk. – Ne mondja! Ez nagyon érdekes. Akkor most a valóság utánozza a regényt, ha jól sejtem, és nem fordítva. Hogy lesz valaki író? – Látom, nem csak miért-tel kezdődő kérdései vannak! Nagyon egyszerűen. Elkezdi leírni a gondolatait, elképzel bizonyos eseményeket, élénk fantáziája és jó kifejezőkészsége van. Azután elküldi az írásait ide meg oda, különféle pályázatokra és kiadókhoz. Ennyi. Napjainkban számtalan lehetőség van. El sem hinné, mennyien írnak. Netán érdekli Önt is? – Nem hagyhatnánk el ezt az önöző formát? – Vagyis tegeződést javasolsz? – Igen, persze, ha elfogadod. – Örömmel és köszönöm. Tehát érdekel a dolog? – Nem, nem igazán vagyok olyan, aki képes lenne erre. Középiskolás koromban írtam utoljára verseket a szerelmemhez. Reménytelen szerelem volt, ami szinte versírásra készteti az embert. – De biztosan volt olyan szerelmed is, ami megvalósult. Arról nem írtál? – Volt olyan is. A szerelem úgy betölti az ember szívét, szinte túlcsordul az érzelmektől és a lelke szinte fürdik a boldogságban. Ilyenkor nem írtam. És azóta sem. Hozzám írt viszont egy híres külföldi költő egy nagyon megható verset. – Azt el tudom képzelni, hozzád illik a múzsa szerep. Mert szép, kedves és érdekes vagy. Jó veled beszélgetni. Jó múzsája lennél egy magyar írónak is. – Köszönöm, de igazán nem kell bókolnod. Hogyan is szólíthatlak? – Jaj, még be sem mutatkoztam. Sárosi Bálint vagyok. – Én pedig Szűcs Emma. – Emma… milyen szép név! Illik hozzád. Az Emmák mindig szépek, kedvesek és érdekesek. – A Bálintok pedig kissé túloznak. Udvariasságból. Persze érthető, hiszen mégis csak a névnapjukon van a szerelem ünnepe. Aztán mi van abban a novellában? Amelyik úgy kezdődik, mint a mi esetünk? – A Nő és a Férfi megkedvelik egymást. Túlságosan is. De nem cserélnek sem telefonszámot, sem címet, semmit. Még a másik nevét sem tudják. – Szomorú, de ma már annyi mindent ki lehet nyomozni az internet segítségével. – Erre, látod, nem gondoltam, mert a lényeg az, hogy ne is tudjanak egymásról semmit. És a sorsra bízzák, hogy találkoznak-e újra vagy sem. – Rémlik nekem valami hasonló történet egy filmben. Ott találkoztak, illetve ők mindketten szinte egyszerre kezdték keresni a másikat és meg is találták. És nálad mi lesz a történet vége? Találkoznak? – Sajnos nekem lassan le kell szállnom. Tudom, hogy a névjegykártya már elavult, de a munkám miatt nekem jól jön, ha tudok adni az érdeklődőknek. Mert vannak, akik még ragaszkodnak az elavult dolgokhoz, esetleg nem is ismerik az újakat. Ha szeretnél, írjál az e-mail-címemre. Hogy folytathassuk a beszélgetést. Veled nagyon gyorsan telik az idő. – Az idő mindig ugyanúgy telik, csak mi érezzük azt, hogy felgyorsult, mert talán jobban telik, mint szokott? – Igen, igazad van. Csodálatosan telik és azt szeretném, ha sohasem kéne leszállnom a vonatról. – Még akkor sem, ha én leszállok? – Ha te leszállsz, nincs miért maradnom. De azt mondtad, messze utazol. Hová is? – Hadd maradjon titok az utazásom célja. Tehát nem mondod el a történet végét? Olyan kíváncsi vagyok rá. Mi lenne, ha nem szállnál le? Fontos? – Ha érdekel a történet vége, majd elküldöm neked. – Nagyon cseles vagy! Így biztosan meg foglak keresni. Mi lenne, ha mi is a véletlenre bíznánk a találkozást? A sors csak akkor hozzon össze újra bennünket, ha úgy akarja… – Nem jó ötlet. Az évek gyorsan elszállnak és ahogy haladunk a korral, nem szeretünk mindent a véletlenre bízni. Mi magunk is irányíthatjuk valamelyest a sorsunkat. Ez csak azon múlik, hogy akarod-e. Akarod Emma? Szép és kedves Emma? – Nem is tudom… Majd még meggondolom… – Itt van a névjegykártyám. Már az előbb is oda akartam adni. Ha kellene egy kertépítő… – És ha tudni szeretném a novella végét… – És ha akarsz még találkozni velem… És ha szeretnél a múzsám lenni… Ne haragudj, igen fontos megbeszélésre megyek és már így is késésben vagyok. – Hogyhogy? A vonat nem késik. – Az nem, de én már két állomással tovább mentem, mint kellett volna!