A régi ház

A régi ház Flóra, zakatoló szívvel közeledett a régi ház felé. A kopott barna ajtó és az öreg ablak csöndesen őrzik a múlt emlékeit. A festék megfakult, az idő nyomot hagyott rajtuk, mégis van bennük valami megkapó szépség. A természet nem hagyta magára őket. A futóvirágok finoman körbe fonták fölül az ablak és az ajtó ívét, mintha gyöngéd ölelésükkel életet lehelnének a kihalt házba. Flóra léptei elnehezültek, amikor tudatosult benne, miért is tért haza. Már évekkel ezelőtt el kellett volna adnia örökségét. Az első napokban az intézni valókkal foglalkozott, de valami furcsa érzés egyre jobban befészkelte magát a gondolataiba. Mintha nem egyedül lenne, pedig semmi nem utalt másnak a jelenlétére. A házban minden ugyanott volt, mint gyerekkorában. A falon lógó órák azokat az időpontokat mutatták, amikor utoljára megálltak. Ám az egyik szoba ajtaja, amelyet régen tilos volt kinyitni, most nyitva állt. A nagymamája szobája. Belépett, de mindent rendben talált. Túl rendben. Mintha valaki elrendezte volna a bútorokat, hogy úgy legyen minden, mint akkor, amikor fiatal lányként elment innen. A nagymamája még sokáig élt utána, csak hogy Flóra nem látogatta. Fontos állást töltött be a nagyvárosban, ahol a napok kergették egymást a jövő felé és a múlt történéseit messze elűzték. Most azonban körbe ölelték az emlékek Flóra alakját, mint a futórózsa a kopott bejárati ajtót, amelyen hirtelen dörömbölést hallott. Egy idős férfi áll a küszöbön. Flóra gyanúsan szemlélte az öreget. - Ne féljen tőlem, kisasszony, nyugodtan beengedhet - hangja szelíden szólt. - Engem bízott meg a nagymamája, hogy vigyázzak a házra. - Értem, jöjjön beljebb! - tessékelte kelletlenül az öreget Flóra. - Ide ülök a helyemre - mondja a férfi és a kis konyhában leült az egyik hokedlire, hátát a falnak támasztotta. - Hogy hogy a helyére? - kérdezte zavarodottan Flóra. - Tudja kedvesem, a nagymamája közeli ismerősöm volt. A betegsége alatt gyakran meglátogattam és mindig azt hajtogatta, hogy ne engedjem eladni a házát. - De hát mit kezdjek vele? A munkám a városban van. - Igen, én is mondtam neki, meg azt is, hogy ki vagyok én, aki ezt megakadályozhatnám. - És kicsoda ön? - Én afféle gondnoka lettem a háznak, intézem az ügyeket. Itt lakom nem messze, egyedül élek és időnként eljövök ide megnézni, hogy minden rendben van-e. Mindig azt mondogatta, hogy azt szeretné, ha az egyetlen unokája lenne a ház gazdája. - De mégis, mondja csak, hogyan került a nagymamámmal ilyen közeli kapcsolatba? - Egy iskolába jártunk és barátok voltunk. Később messzire sodort a szél bennünket egymástól. Én katonai pályát választottam. Családot alapítottam. Egy veszélyes küldetésben azonban megsérültem, évekig kómában feküdtem egy eldugott kis helyen. Végül feladták a keresést. Eltűntnek nyilvánítottak. - Micsoda történet! - ámuldozott Flóra. És mi lett azután? Hogy került haza? Megtalálta a családját? - Ez egy szomorú történet, kedvesem. Mire hazataláltam, hosszú évek teltek el. Sok-sok év. Mindenki azt hitte, meghaltam. Amikor visszatértem, a családom már továbblépett, a feleségem újraházasodott, a lányom is jól kijött az új apával. Nem akartam feldúlni a kapcsolatukat, így inkább a háttérbe húzódtam, hogy legalább messziről részese lehessek az életüknek. Egy unoka is született. - Soha nem fedte fel magát előttük? Hogy tudott egy életen át így élni? - Tudtam, hogy nem lenne már helyem közöttük. A volt feleségem élete végén egyedül maradt és akkor feltártam előtte az igazságot. - És hogy fogadta? Mi történt? Hogy lehet, hogy nem ismerték fel önt? - sürgette Flóra az öreget, hiszen ritkán hall az ember ilyen érdekfeszítő történetet. - Azt mondta, mindent nagyon jól tettem. Ennek így kellett lennie. Tudta, hogy az iránta érzett szerelmem és tiszteletem vezette tetteimet. Már akkor nevet változtattam, a sérülésem miatt szinte felismerhetetlenné váltam. Volt két szép évünk együtt, ami engem mindenért kárpótolt. De nem beszélek már annyit, biztosan sok dolga van. Miután az öreget Flóra kikísérte, bement a nagymamája szobájába és keresgélni kezdett a szekrényekben, fiókokban. Talált régi fotókat. Az egyik megsárgult képen, még egészen fiatalon, a mamája egy magas, helyes férfi mellett állt, aki nagyon elegánsan feszített új katonaruhájában. Szerelmesen ölelték át egymást. Nagyon boldogok lehettek… Másnap reggel Flóra elindult vásárolni. A nagymamája üzenete jár az eszében, amit a tegnapi látogató közölt vele. Hogy szeretné, ha a ház gazdája ő lenne… Furcsa érzései támadtak. Mintha már nem lenne annyira fontos, hogy eladja a kis házat. Egyszer csak nagy csődületre figyelt fel. Egy idős ember feküdt a járdán, az egyik autóból pedig szitkozódó kiabálás hallatszott. Már jött is a rendőrség… és a mentő… Flóra rosszat sejtve odaszaladt az utcán fekvő emberhez, és a szíve majdnem megállt a döbbenettől. A tegnapi férfi volt az. A mentősök elvitték, a rendőrség vizsgálódni kezdett. Flóra, amint tudott, sietett a kórházba. Az orvos éppen akkor jött ki a műtőből. - Sikerült megmenteni a nagypapája életét - közölte vele az orvos. - Egy óra múlva bemehet hozzá. - De hát ő nem a nagyapám! - kiáltott fel Flóra csodálkozva. - Nekem a mentősök azt mondták, hogy amíg magánál volt az öreg, azt hajtogatta, hogy „az unokám… az unokám… ”. - De az is lehet, hogy félrebeszélt. Flóra leült a kórterem előtti székek egyikére és gondolataiba mélyedt. Kutatott a régi emlékeiben, amiket a nagyvárosi rohanás kimosott az agyából és szívéből. Egyszer csak összeállt a kép. Most már csak rajta múlik, hogy visszaadja-e az öregnek az önazonosságát. Egy óra múlva belépett a kórterembe. A férfi szeme nyitva volt, mintha várta volna. - Nem akartam, hogy megtudd… Meg akartam halni… hogy ne áruljam el neked az igazságot, hogy ne legyen velem gondod - ejtette ki nehezen a szavakat. Flóra odasietett hozzá, lerogyott az ágyára, tekintetük találkozott, majd leborult a vállára és zokogott egészen addig, amíg könnyei el nem apadtak. Egy hónap múlva Flóra könnyű szívvel lépked a régi ház felé. Az ajtó tárva-nyitva áll, az ablakon keresztül lágy zene dallama hívogatja kedvesen, és ahogy közeledik, egyre inkább érzi kedvenc étele illatát. „Hazajöttem hozzátok” - súgja Flóra a virágoknak, szeretettel simítva meg levelüket, miközben arra gondol, hogy nem véletlenül adta neki a nagymamája a virágok és a tavasz római istennőjének nevét.