A remény virágai

Kati nagyon szerette a virágokat. Egy nagy kertes házban lakott, amely a kisváros szélén állt, távol a város zajától, és amelynek hatalmas udvara volt. A házat a nagymamájától örökölte, aki egész életében virágokat termesztett, és aki megtanította Katival, hogy minden virág egy-egy kis csoda, és mindegyik különleges gondozást igényel. Minden virágban ott rejtőznek az élet szakaszai. A bimbózás a fiatalság, a virágzás a szerelem és a remény, az elszáradás a búcsú és az elmúlás. A nagymama eltávozásával Kati édesanyja foglalkozott a kerttel és egy virágkereskedést nyitott. Eleinte a piacra vitte eladni a virágokat, de később egy kis boltot is építtetett a nagy udvaron. Imádtak hozzá járni az emberek kedves, nyitott személyisége és ízlésesen berendezett kis boltja miatt. Egy nap azonban Kati élete sötét fordulatot vett. Elveszítette az édesanyját, akihez nagyon ragaszkodott. A veszteség fájdalmában lassan a reményei is elvesztek. A kert, amely egykor az életerő szimbóluma volt számára, most sápadtnak és üresnek tűnt. Nem érzett magában erőt, hogy törődjön a virágokkal, és a növények lassan hervadni kezdtek. Mintha a kert megérezte volna Kati belső gyászát, a virágok sorra kezdtek elfonnyadni, leveleiket elveszíteni. Egyik napon, miután Kati hazatért a munkájából, alig tette le kabátját, megszólalt a kapucsengő. Fáradtan kiment és látta, hogy egy idős férfi áll az utcán. - Elnézést kérek a zavarásért. Egy csokor vörös rózsát szeretnék vásárolni és úgy hallottam, hogy ezen a helyen bő választék van. De, ha jól látom, már nem foglalkoznak virág eladással? - Jól látja, kedves uram, a kert tönkrement, így a boltban már nincs mit árulni. Nagyon sajnálom, hogy hiába fáradt ide - felelte szomorúan Kati és már indult is volna vissza, be a házba. - Még csak egy perc, hölgyem! - kiáltott utána az idős férfi. - Tudja, valamikor régen elég jó kertésznek számítottam a szakmában. Adhatok egy tanácsot? Már ha nem sértem meg vele. Kati fájdalmas arckifejezéssel fordult ismét a férfi felé és már éppen mondani akarta, hogy nincs többé értelme semminek, de a férfi megelőzte. - Tudja, kedves, próbáljon meg először csak egy hervadó virágot megmenteni. A remény néha ott rejtőzik, ahol nem is várjuk. Másnap az irodájában ülve, Kati elmerült gondolataiban. Az egykori, idős kertész szavain tűnődött, amelyek állandóan vissza-visszatértek hozzá. „Mennyi elszáradt virág, mind eltékozolt álom!” - gondolta. A foglalkozását szerette ugyan, de kezdett már unalmassá válni számára, hogy mindig bent üljön az íróasztal előtt és a főnöke kérésének megfelelően végezze el a napi munkát. Most olyan érzés fogta el, mintha bent rekedt volna abba az egyetlen kis helyiségbe, az élet pedig az ablakon túl zajlana. Több térre, több levegőre vágyott… Amint hazaért, kiment a virágházba és egy apró, alig életben lévő rózsát kezdett gondozni. Napról napra figyelte, öntözte a virágot, miközben a nagymamája tanításai jártak az eszében. A rózsa egyszer csak élni kezdett… Ahogyan az első rózsa újraéledt, Kati is visszanyerte a hitet és a reményt, hogy veszteségei ellenére is képes lesz újjászületni. Álmodozni kezdett, terveket szőtt és bár az utóbbi idők eseményei teljesen megbénították az egyébként határozott jellemét, gyorsan döntött. Felmondott a munkahelyén és minden erejét a virágok újjáélesztésére szentelte. Egy évvel később Kati boldogan szolgálja ki vevőit az újra beindított kis boltjában. - Egy csokor vörös rózsát legyen szíves kedves! - hallja az ismerősnek tűnő hangot. - Hány szálat tegyek a csokorba? - kérdezi Kati és csak ekkor fordul oda a pult mögül a vevőre. Mintha már látta volna valahol ezt az idős embert. - Tizenkét szálat kérek, semmi díszítés, csak a rózsák. Viszem a temetőbe a virágokat. Minden hónapra egy szál. - Értem - szól szomorúan Kati a temető szó hallatán. És akkor eszébe jut a találkozás. - Mennyivel tartozom? - kérdezi az öreg és nehézkes mozdulatokkal keresi elő a pénztárcáját. - Semmivel - feleli Kati vidáman rámosolyogva. - Egy csekély kis ajándék a jó tanácsért. - Hát nem felejtett még el? - lepődik meg elérzékenyülve a férfi. - Hogy is felejthettem volna el? Látja, a kert újra virágzik, én pedig újra tudok örülni és imádom a munkámat. Ezt önnek köszönhetem. - Örülök, hogy megfogadta a tanácsomat. Akkor most már azt is tudja, kedvesem, hogy a virágok gondozása olyan, mint a saját lelkünk ápolása. Időt és törődést igényel. - Igen, és azt is tudom, hogy a remény akkor is újjászülethet, amikor minden elveszettnek tűnik. Egy bölcs ember szavai ezek. Ezek pedig - mutatott a gyönyörű rózsákra - a remény virágai.