A vigaszt hozó hóvirág

Liza gondolataiba mélyedve ment megszokott útján. Megoldhatatlannak hitt problémáin jártak a gondolatai. Volt belőle bőven. Észre sem vette a járókelőket, csak haladt előre, leszegett fejjel. Egyszer csak meglátta, hogy az egyik kis kertes ház kerítésének tövében kinyílt egy csokorra való hóvirág. „Hiszen még csak január van” - gondolta. Igen, január van, és még fagyos a föld, de vakítóan süt a nap! Ahogy ment tovább az útján, egyre több hóvirágot látott. A hóvirág nem várja meg, hogy az időjárás mindenben kedvezzen neki. Az elsők között bontja ki szirmait, a zord körülmények között is. Olyan, mintha azt üzenné, hogy minden nehézség elmúlik egyszer, csak ki kell tartani. Liza ekkor megállt és megcsodálta a látványt, amit a sok-sok hóvirág nyújtott és egy kis vidámság lopózott a szívébe. Arra gondolt, hogy a fagyos talaj és a hideg levegő ellenére a hóvirág képes életet vinni a dermedt tájba. Ha a természet ilyen szép és nemes dologra képes, akkor az emberi lélek miért ne lehetne szintén képes hasonlóra? A természet jó tanítómester, csak észre kellene venni finom jelzéseit, és hagyni, hogy ezek a jelek utat törjenek az emberek fagyos, megkeményedett szíve felé. Mint amilyen Liza szíve is volt. A természet mindig talál utat ahhoz, hogy valami kis apró gyönyörűséget hozzon létre, olyat, mint például a hóvirág. Liza továbbra is gondolataiba mélyedve haladt, ahová beszőtte magát a hóvirág példája, aki olyan parányi, mégis annyira erős és bátor, hogy a tél közepén kibújik a védett helyéről és megmutatja magát a világnak. „Lám, itt vagyok! Megszülettem és vállalom a sorsom.” Liza lelke egyre könnyebbé vált. Már nem szegte le a fejét, hanem bátran az az emberek szemébe nézett és azt érezte, amit a hóvirág sugallt neki. „Vállalom a sorsom! Büszkén hordom a keresztemet.” A kis virág csodálatos üzenete kitartott Liza lelkében a követkető év januárjáig, amikor megjelentek az újabb hóvirágok, felvillantva Liza előtt a remény fényes szikráját és táplálva a kitartását a nehéz időkben. Ahogyan Liza követte a virágok életét, úgy született meg szívében a remény arra, hogy a lelkében is valami szép kapjon helyet, valami új kezdődjön el. A kis hóvirág bizonyítékként mindig emlékeztette arra, hogy amennyiben követi a természet útját és meghallja üzenetét, még a legnehezebb időkben is van lehetősége, hogy rátaláljon, ha a teljes megoldást nem is nyújtó, de a könnyedebb, a megbékélést elhozó útra.