A vonat, ami jött is, meg nem is

Ideje lenne már hazalátogatni és megnézni idős szüleimet, gondolja egy hétvége előtti pénteki napon Vali, a negyvenes évei végén járó csinos, egy jól menő ügyvédi iroda alkalmazottja. Adminisztrációs munkát végez, és minden egyebet, amivel megbízzák. Hirtelen elhatározását tett is követi, telefonál szüleinek, megnézi a menetrendet, pár holmit vaktában összepakol, és útnak indul. Szerencsére a szülők jól vannak, a hétvége gyorsan elszalad. Szülei kérdezgetik erről-arról, szóba jönnek az ismerősök is, de Vali nem szereti, ha szülei faggatják, vagy inkább találgatják, hogy van-e már új élettársnak való, csak akad egy olyan nagyvárosban, ahová azért utazott el, hogy jobb munkája legyen, a gyerekek igényesebb oktatást kapjanak, és új életet kezdjen majd valakivel. Csak ez majd nem érkezett még el. Vasárnap délután A vasútállomás nem olyan, mint máskor szokott lenni, furcsán csendes a környéke, elhagyatottnak tűnik. Valinak olyan érzése támad, mintha az állomás időn és téren kívül lebegne. Mi lehet velem? Már ennyire fáradt lennék, hogy a látásom is cserben hagy? Bizony, nem könnyű az élet egyedül a fiúkkal, miközben egy másik városba jár át az ember munkába, mert, hogy abban a városban sem találta meg Vali a számítását, ahová elutazott tíz évvel ezelőtt és elhagyta a régi életét. De már korábban is el akart menni, egészen fiatalon, alighogy befejezte a középiskolát, tanulni akart, ügyvéd szeretett volna lenni, hogy meg tudja mutatni a világnak, majd ő igazságot szolgáltat a földön minden hozzáfordulónak. Nagy volt benne az indulat, és persze a képességei megvoltak ehhez a munkához, csak egy valami zavarta meg számításait. A szerelem. Egy olyan fiú iránt, aki nem vállalta, hogy elutazik vele az ismeretlenbe, aki nem hagyta ott idős szüleit egyedül küszködni a gazdasággal. Vali becsomagolt a bőröndjébe néhány holmit, megírta a búcsúlevelet a fiúnak, akivel az állomásra menet szembetalálkozott és oda akarta adni neki a levelet. Reszkető kézzel nyújtotta felé. A fiú gyöngéden megfogta karját és a levelet összegyűrve a lány tenyerébe tette, ráhajtotta az ujjait és csak annyit mondott, Isten veled, legyen jó életed. Vali vérig sértődött, amiért nem vette át a nagy gonddal megírt levelét. Könnyek szöktek a szemébe, de a büszkeség és az indulat tovább hajtotta az állomás felé. Most viszont, amint rálép az állomás előtti peronra, meglátja azt a szürke kis utat, ahol annak idején várta a vonatot. Szinte maga előtt látja a jelenetet. A fiatal nő a szürke úton ült a bőröndjén mozdulatlanul és nézett a semmibe. Bőröndje épp annyira tűnt súlyosnak, mint a vállára nehezedő gondolatok. Kezében egy levél, gyűrött és százszor elolvasott, amelynek szavaitól egy szép világ összeomlott. A szürke fellegek méltóságteljesen gyülekeztek, mintegy jelezve, indulnia kell. A törékeny nő tétován felállt, mint amikor egy végtelen úton az első lépést tesszük meg. Mély levegőt vett, majd lassan elengedte a levelet. A papír könnyen siklott a levegőben, mint egy madár, amely rövid repülés után a kövezeten landol. Lelkéből nehéz sóhaj szállt, amivel múltjának darabkáitól búcsúzott. Már lélekben is készen állt az indulásra, amikor azonban jelezte a hangosbemondó, hogy a vonat nem fog megérkezni, mert egy súlyos baleset történt. Az utazók egyből pusmogni kezdtek, hogy vajon mi történhetett. Egyesek szerint a vonat kisiklott, mások szerint leszakadt egy vezeték, megint mások szerint valaki a vonat elé vetette magát… Vali rossz előjelnek vette ezt az eseményt, fogta a bőröndjét és hazament. Ki tudja, meddig kell itt várni, jön-e még ma vonat egyáltalán ezen az eldugott kis helyen. Első útja a szerelméhez vezetett, aki nagyon örült, hogy viszontlátja és megbocsátotta neki, hogy el akart utazni. Vali egy kicsit ugyan másképp adta elő az eseményeket, mint ahogyan igazából történtek, mert azt mondta, hogy képtelen volt elutazni… Egész életében tartogatta magában ezt a titkot, nem szólt senkinek sosem róla. Másnap ugyan a szerelme is értesült arról, hogy a vonat, amivel Vali el akart utazni, meg sem érkezett. De nem esett több szó a történtekről. A szerelmes pár összeházasodott, született két gyermekük és szorgalmasan dolgoztak az immár férfivá érett fiú szüleinek gazdaságában. Vali azonban tovább szőtte álmait és nem tudott beletörődni a sorsába. Ő egyre többet álmodozott tanulásról, nagyvárosi életről, moziról, színházról, a férje pedig egyre többet dolgozott egyedül és egyre hallgatagabb lett. Így ment ez jó sokáig, és nem voltak hajlandóak megbeszélni a problémáikat. De a sokáig magunkban tartogatott feszültség egyszer csak felrobban és akkor bizony nagyot robban. Mindent tönkretesz maga körül. Elváltak, Vali elutazott a gyerekekkel abba a városba, ahol ugyan munkát nem talált, de volt jó iskola a gyerekeknek, volt mozi, színház, cukrászda, csak az nem volt, akivel megnézzen egy jó filmet, vagy beüljön egy étterembe beszélgetni. De kezdte összeszedni magát és elvállalt egy asszisztensi munkát a szomszéd városban, elvégzett egy kis tanfolyamot, lettek munkatársai, ismerősei, és néha már egészen elégedett volt az életével. Most is éppen arra gondol, hogy estére mit főz majd a fiúknak, meg hogy másnap milyen ruhát vesz fel a munkába, hiszen van ott egy jóképű férfi, aki a minap nagyon is megdicsérte a ruháját, a kedvességét, annyira megdicsérte, hogy ebből a dicséretből akár még több is lehet. Álmodozásából magához térve, egyre jobban azt érzi, hogy valami nagyon nincs rendben az állomáson, amikor a hangosbemondó bejelent egy olyan vonat érkezését a harmadik vágányra, ami nem szerepel a menetrendben. Régimódi szerelvénynek tűnik első pillantásra, bordó színű az egész vonat. Mindegyik kocsi ablakából éles fény szűrődik ki és a mozdony kéményéből vastag fehér füstfelhő száll a magasba. Vali nem tud irányt szabni a lépteinek, a harmadik vágányon találja magát és felszáll a vonatra. A vagon belsejében nagyon elcsodálkozik az utazó közönségen, ám a többiek nem figyelnek az új felszállókra. Az utasok vegyes társaságot alkotnak. Vannak olyanok, akik egészen régimódi ruhákat hordanak és vannak, akik elképesztően modern holmikat viselnek, olyanokat, amilyeneket Vali még sohasem látott. Mintha a világ minden korszakából jelen lenne valaki itt ezen a vonaton. Vali megijed, de azért helyet foglal egy hozzá hasonlóképpen öltözött hölgy mellett. Érkezik a különös kalauz, de nem kéri el a jegyeket, hanem egy Vali számára teljesen új információt közöl egy olyan nyelven, ami talán nem is létezik, mégis mindenki megérti, mert a saját anyanyelvén hallja. – Tisztelt Utasaink! Amint látják, ez nem egy szokványos vonat. Minden megállónál egy másik idősíkba érkezünk és mindenki más szemüvegen keresztül láthatja az eseményeket. A mi lett volna, ha szemüvegén át. Ekkor szintén különös dolog történik ezen a szokatlan vonaton. A kalauz Valihoz lép és egy furcsa kérdést tesz fel neki. – Tudja-e Ön, asszonyom, hogy milyen vonat ez? – Nem tudom – feleli megszeppenve Vali. – Ez az a vonat, ami kerek harminc évvel ezelőtt nem érkezett meg. Nem konkrétan az a szerelvény, de átvitt értelemben az Ön számára ugyanaz. Én az időkalauz vagyok és ismerem az Ön történetét. Most van egy lehetősége. Visszamehet arra a napra, amikor azt a döntést hozta, hogy elutazik tizennyolc évesen. Egyetlen napra. Megláthatja, mi lett volna, ha akkor megérkezik az a bizonyos vonat. – És utána mi lesz? – kérdezi ijedten Vali, mert szeretne időben hazaérni. Van még ma otthon teendő. – Mit se törődjön ezzel asszonyom! Majd jövök és szólok, amikor le kell szállnia. Vali még szeretne ezt-azt megkérdezni, de a kalauz már el is tűnt. Kíváncsian nézne ki az ablakon, ám nem lát semmit, a táj rejtve marad előtte. De amikor a vonat megáll a második megállónál, ugyanazon a nyári napon találja magát, fiatal testben, harminc évvel ezelőtt. A vonaton ül, elutazik, találkozik azokkal az emberekkel, akikkel soha nem volt módja, átéli az életet, amit ott és akkor elmulasztott. Amikor kinéz az ablakon szíve nagyot dobban. Önmagát látja ügyvédként, amint éppen egy nem egészen ártatlan embert véd. De a munka az munka, el kellett vállalnia, az ügyvédi iroda tulajdonosa neki adta ezt a feladatot. És vagy vállalja, vagy mehet, ahová akar. Érzi, hogy sajog a szíve, amikor látja magát fáradtan este összetörve és egyedül… Hol vannak a gyerekei? Hol van a férje? Ekkor a konyhából bejön a bébiszitter és közli vele, hogy a gyerekek már alszanak, a konyhát rendbe tette, a férje viszont azt üzeni, hogy ma későn bevittek egy súlyos beteget a kórházba és nem tud éjjel hazajönni, ezzel elköszön Valitól és elmegy. Vali leroskad a kényelmes fotelba és úgy néz körbe a szobában, mintha sosem járt volna ott. Mindenük megvan, a szíve helyén azonban egy jégcsapot érez, majd a jég lassan elolvad és üresség váltja fel a helyét. Vali fog egy takarót, olyan picire összegömbölyödik, amennyire csak tud, és a takaró alatt elerednek a könnyei. Így sírja álomba magát. Nem álmodik semmit. Nincsenek már álmai. – Asszonyom, itt az idő, le kell szállnia! – ébresztgeti a kalauz. Vali összeszedi magát és örömmel hagyja el ezt a különös vonatot. Az állomás pontosan olyan, mint szokott lenni. Szülei falujának pici állomása. Nincs már semmi különös, az állomás órája is ugyanazt az időt mutatja, mint mielőtt felült volna erre a furcsa vonatra. Boldognak érzi magát. Rájön, nem az számít, melyik életet éli meg, hanem az, hogyan viszi tovább a múlt emlékeit, és hogy a valódi lehetőség mindig a jelen pillanatban rejlik, amit neki kell felismernie. Minden élethelyzetnek megvan a maga előnye és hátránya is. Boldogság és bánat is más-más formát ölt. A valódi erő a jelenlegi élet elfogadásában van. Meglehet, hogy ez az élet tele van hibákkal. De az is lehet, hogy a hibák terelik majd helyes irányba… Mialatt ezek a gondolatok csaponganak a fejében, megérkezik a vonata, az igazi vonata, amely elviszi őt az igazi otthonába, ahol ő megfőzi majd a vacsorát a fiúknak és kiválasztja másnapra a csinos kis ruháját. Békés szívvel és határozott, biztos léptekkel száll fel a vonatra, ami elindul az otthona felé.