Amikor az eső elállt

A levegő már délelőtt olyan volt, mintha valaki elfelejtette volna kinyitni az ablakot a világon. Nehéz, párás, türelmetlen. A fák levelei mozdulatlanul lógtak, mint akik megsértődtek valamire, amit még ki sem mondtak. Juli a cukrászda előtt állt, és azon gondolkodott, bemenjen-e. A „Kis Gerle” ifjúkora óta nem sokat változott. Csupán fakózöld napellenzőjét és a kissé megkopott betűket festették át. De az édeskés illat most is ugyanolyan volt, mint amit akkor is érzett mindig, ha csak elhaladt mellette. Ma mégis idegennek tűnt. Ahogy minden más is. A város, ahová visszaköltözött. A lakás, amit ideiglenesnek nevezett, de már három hónapja lakta. Végül úgy döntött, hogy belép a cukrászdába. Bent hűvösebb volt, de nem igazán kellemesen, inkább olyan „régi hűvös”, amit a vastag falak tartanak meg, nem a klíma. A pult mögött már más nő állt, de mégis hasonlított arra az eladónőre. Valószínűleg az elmaradhatatlan kötény okozta ezt a hasonlóságot, a hímzett logóval. Csak míg korábban a kötény zsebében egy jegyzettömb és toll lapult meg, ennek a köténynek egy telefon volt a zsebében. - Jó napot! Mit adhatok? - kérdezte, és egy pillanatra sem tűnt úgy, mintha megismerné. Pedig Juli régi, gimis barátnőjének a lánya volt. Az ismeretlenség burka valamiért megkönnyebbülést jelentett Julinak. - Egy jeges kávét - mondta. - Csak kevés cukorral - tette még hozzá. A nő bólintott, és már nyúlt is a pohárért. Juli leült az ablak mellett. Kint az ég sápadt volt, de a horizonton már gyülekeztek a felhők. Olyan lassan, alattomosan, mintha direkt ijesztgetni akarnák az embereket. - Te még mindig hazudsz a cukorral kapcsolatban? Juli összerezzent. A hangot azonnal felismerte. Megfordult, és ott állt Béla, kezében egy csészével, féloldalas mosollyal, azzal a mosollyal, ami egyszerre volt bosszantó és… veszélyesen ismerős. - Béla - ejtette ki a férfi nevét, mintha egy szót próbálna ki, amit rég nem használt. - Úgy emlékszem, otthon mindig több cukorral ittad a kávét - folytatta, és leült vele szemben, mintha ez teljesen természetes lenne. Juli elmosolyodott. Nem akart, de mégis megtörtént. - Te meg még mindig belehallgatsz mások rendelésébe? - Csak a fontos részletekbe - vont vállat Béla. - Például azokba, amelyek bizonyítják, hogy az emberek nem változnak. - Ez elég kényelmes elmélet. - Igen. Megspórolható a sok csalódás. Egy pillanatra csend lett. Nem kínos, inkább sűrű. Mint odakint a levegő. Juli figyelte őt. A férfi ott állt előtte, és először nem az arcát látta meg, hanem az ismerős mozdulatot, ahogy kissé félrebillenti a fejét. A haja, amely egykor sötéten hullott a homlokába, most ritkás és ősz, a halántékán majdnem fehér. Az arca keskenyebb lett, a vonások élesebbek, mintha az évek lecsiszolták volna róla a fiatalság puhaságát. A szeme körül finom ráncok húzódtak, nem csúnyák, inkább olyanok, mint apró térképek, amelyek valami hosszú életút nyomait őrzik. És mégis, a tekintete ugyanaz a különös, kissé félénk, mégis makacsul figyelő pillantás, amitől valaha zavarba jött. A mozdulatai lelassultak, gesztusaiban ott volt negyven év tapasztalata. - Megváltoztál… - mondta kissé félénken Juli. - Az lenne a furcsa, ha nem változtam volna ennyi év alatt… - Igaz is, mit gondolok? Hogy én talán nem változtam? - kérdezte elgondolkodva, mert miközben nézte az idősödő férfit, egyszerre látta a fiatal fiút is, azt a régi, nyári délutánokból ismert alakot. Fájt neki a sok év munkálkodása, az idő vasfoga. - Hagyjuk az időt! Inkább azt mondd, mit keresel itt? - Kávét - válaszolta mosolyogva Béla. - És te? - Ugyanazt. - Tudod, hogy értem… - Hazaköltöztem - felelte alig halhatóan Juli. - Hallottam. Kicsi a város. - Akkor tudod. - És? Ez az „és” nem volt kíváncsiskodó. Inkább… nyitva hagyott. Juli felsóhajtott. - És nem tudom, meddig maradok. - Akkor legalább már nem tervezel annyira előre. - Már nem… Inkább menekülök. Béla bólintott, mintha értené. Talán meg is értette. Kint egy szélroham végig söpört az utcán. A napellenző megremegett. - Jön a vihar - jegyezte meg a férfi. - Mindig így kezdődik. - Mire gondolsz? - Hogy először csak a levegő változik meg. És mindenki úgy tesz, mintha nem venné észre. Juli kesernyésen elmosolyodott. - Igen. Aztán meg már késő. A beszélgetés eleinte könnyű volt. Régi osztálytársak, tanárok, közös emlékek. A nyári tábor, ahol egyszer eltévedtek, és végül egy patak partján kötöttek ki. A szalagavató, ahol Béla elrontotta a lépést, és Juli majdnem elesett, de végül mindketten nevettek. Nevettek most is. De valahol a mondatok között ott húzódott valami más. Valami kimondatlan. A felhők közben teljesen elfoglalták az eget. Az első dörgés messziről jött, tompán. - Emlékszel arra a levélre? - kérdezte hirtelen Juli. Márk arca merevvé vált. - Melyikre? - Amit nem kaptam meg. - Azt hittem, megkaptad - mondta elgondolkozva Béla. - Nem. - Én… elküldtem. - Akkor rossz helyre. - Vagy rossz időben. Juli kínosan felnevetett. - Mindig ez volt a baj, nem? Később is. Rossz idő, rossz hely. - Nem - mondta Béla, és most először nem mosolygott. - A baj az volt, hogy egyikünk sem kérdezett rá. - Mert azt hittük, tudjuk a választ. - Igen pontosan. Kint leszakadt az ég. Az eső hirtelen, erőszakosan csapódott az ablaknak. Az emberek futva kerestek menedéket. A cukrászdában néhányan felkapták a fejüket, de aztán visszatértek a süteményekhez. Bent ragadtak. Juli érezte, hogy elindul benne valami. Mint amikor egy gát átszakad. - Azt hittem, nem akarsz engem - mondta. - Hogy meggondoltad magad. - Én meg azt, hogy te választottál mást. - Nem választottam senkit. - Én sem. A villám fénye egy pillanatra bevilágította a helyiséget. Aztán sötétebb lett, mint előtte. Egy pillanatra ők maguk is elmerültek a sötétségben. Még szerencse, hogy nem lehetett látni az arcukat, mert mindkettőjüket elöntötte a keserűség a régi csalódás miatt. Egy meg nem kapott levél miatt történhetett így minden? - Akkor mit csináltunk? - kérdezte Juli. - Semmit. - Pont ez volt a baj - Juli hangja most már remegett. - Tudod, milyen érzés volt? - folytatta. - Azt hinni, hogy valami szép történik. És aztán… semmi. - Igen, pontosan tudom. - Nem, nem tudod. - De igen - válaszolta Béla éppen akkor, amikor a következő dörgés nagyon hangossá vált. Mintha a szíve kiáltott volna. - Mert én is ezt éltem át - tette hozzá. - Akkor miért nem kerestél meg? - Mert azt hittem, boldog vagy. - És ez elég volt? - Akkor igen. - És később? Béla nem válaszolt azonnal. Kint a szél rázta az ajtót. A villany kialudt, ismét félhomály telepedett közéjük. - Később még inkább. Ahogy teltek az évek, egyre távolodtál és elérhetetlennek tűntél. - És most? - Most… már nem annyira - mondta végül. A félhomályban, abban az egyetlen percben, amikor nem látták egymást, valami megváltozott. Mintha a látvány hiánya helyet adott volna valami őszintébbnek. - Én nem… nem voltam boldog - mondta Juli. - Csak… úgy tettem. - Én is. Nevettek. Röviden. Fáradtan. - Elég rosszul csináltuk - jegyezte meg Béla. - Kifejezetten tehetségesen, jobban, mint a filmekben - mosolygott furcsán Juli. A vihar lassan csillapodni kezdett. Az eső már nem csapódott, inkább csak kopogott. A feszültség is oldódott. Nem lett hirtelen minden rendben. Nem ölelték meg egymást. Nem csókolóztak össze az asztal fölött. Csak ültek. És nem akartak máshol lenni. Amikor az eső elállt, a város csendesebb lett. Tisztább. Mintha valami lemosódott volna róla. Juli felállt. - Mennem kell. - Igen, nekem is - Márk is felállt, tétovázott. Kiléptek az utcára. A levegő hűvös és friss volt. A járdán még csillogtak a vízcseppek. Egy darabig csak álltak. - Sétálunk? - kérdezte végül Béla. Juli ránézett. Nem volt benne bizonyosság. De volt benne valami más. Lehetőség. - Sétáljunk. Elindultak egymás mellett. Egymáshoz nem túl közel. Nem is túlságosan távol. A város új színekben állt körülöttük. Mintha egyszerre ők is tisztábban láttak volna. Az eső elmosta a régi történéseket, és megpróbáltak csak a szívükre hallgatni. És bár a vihar elvonult, valami most kezdődött igazán. A vihar után mindig könnyebb levegőt venni, de eldönteni, merre induljanak, azt már nekik kell.