Az élet nem egyértelmű

Zsófi kényelmesen utazik a júliusi hőségben a fővárosba az IC első osztályán, ahol megfelelően működik a légkondi, tud dolgozni a laptopján, illetve tudna, csak a koncentrálás nem megy. Hogyan is menne, hiszen az utóbbi napok történései eléggé megviselték, amikor pontosan az egy héttel ezelőtt, a főváros egyik jól menő ügyvédi irodájából érkezett levél lavinát indított el az életében. Az emlékezés lavináját. Zsófit a nagynénje nevelte fel, majd férjhez ment, amikor rátalált a szerelem és már két szép gyermek anyukája volt. Nagynénje elmesélte neki, hogy édesanyja beteges, mindig sápatag volt, aki oly nagyon vágyott az anyaságra, hogy az orvosok véleménye ellenére is megszülte őt. Az édesanyja bizonyára olyan nő volt, aki úgy gondolta, csak saját gyermekkel nyer értelmet az élete. Hogy csak anyaként teljesedhet ki. Több orvosnál is járt vizsgálaton, akkor még nem volt férje, de ő már készült a leendő gyermek jövetelére. Ápolónőként dolgozott a főváros egyik kórházában, ahol akkortájt mindenki beszélt egy népszerű nőgyógyászról, akivel ő is összefutott néha a kórház folyosóján, és aki nagy ász volt a szakmában, ahogy mondták. Az orvost nagy tisztelet övezte és Zsófi anyukája félve kért vizsgálatra időpontot tőle. Ekkor találkoztak először. A nagy ász megtalálta a megoldást ez esetben is, többféle beavatkozást kellett elvégezni, bár többször is mondta, hogy nagy kockázata van a szülésnek. Az orvos igen kedvesnek és udvariasnak mutatkozott, bár jóval idősebb volt Zsófi édesanyjánál, aki végül is addig-addig járt hozzá, míg a végén egymásba szerettek. Legalább is a nagynéni elbeszélése szerint. A vonat csak robog, alig áll meg egy-két állomáson, miközben Zsófi könnyezve nézi szülei megfakult, sárga fotóját. Nem látszanak boldognak. Az édesanyja félénken bújt oda a nagy hírű orvoshoz, aki esetlenül karolta át, arcukon semmi mosolyféle. Nem jó minőségű fotó volt, ami az eltelt évek alatt meggyűrődött. „Nem is a fotó minőségével van baj”- gondolja most a lányuk. Zsófi születése után nem sokkal az édesanyja elkapott egy vírust, a szíve is gyenge volt, az orvosok a végsőkig küzdöttek a nagy ász feleségéért, de mindhiába. Állítólag az édesapja négyéves koráig vele volt, emlékszik is halványan néhány bébiszitterre, a bejárónőre, a nagynénje aggodalmas arcára. Mi történhetett ezután? Mert apja eltűnt az életéből, eleinte néha érkezett tőle levél, de semmi magyarázat, csak általános dolgok. „Tanulj jól, amit tudsz, azt nem vehetik el tőled, vigyázz magadra!” Zsófi szinte gyűlölte azért, hogy az anyja halála után képes volt magára hagyni őt, nem is látták egymást azóta. Az élet a nagynénivel folyt tovább és már szinte elfelejtette, hogy apja is van, amikor megérkezett a levél az ügyvédtől. A vonat robogásának monoton zajára elő-elő bukkannak a múlt emlékképei, Zsófi a sors végtelen igazságtalanságán és rejtélyén mereng, amikor megcsörren a telefonja. – Halló! Itt Nagy Miklós ügyvéd vagyok az irodából. Csak szeretném mondani, hogy sikerült szállást foglalni önnek a Kék madár szállodában, ami a legközelebb van a temetőhöz, ahol holnap meglesz a szertartás. – Nagyon köszönöm ügyvéd úr. Tudok majd önnel beszélni holnap a szertartás után? – Persze, beszélnünk is kell. Akkor holnap! Zsófi szeretne tovább kutatni az emlékei között, egy olyan nyomot találni, ami, ha nem is mindent, de valamit mégis érthetőbbé tesz számára, de a telefonja megint megszólal. – Szervusz drágám, jól utazol? – kérdezi kedvesen a férje. – Szia! Igen, jó helyem van. Ahogy terveztük, holnap még a szállodában alszom és utána utazom haza. Vigyázz a gyerekekre! Puszillak benneteket – köszönne el gyorsan. – Ugye tudod, hogy nem vagy köteles elfogadni az örökséget? Vissza is utasíthatod. Nem szorulunk az apád segítségére, eddig is megvoltunk nélküle, és ahogy bánt veled… – Jó… még nem tudom, hogy lesz. Majd holnap már világosabban látok mindent. Zsófi a szállodában nagyon magányosnak érzi magát, bár ő akarta, hogy a férje ne kísérje el és egyedül szeretett volna dönteni, hiszen ez az ő ügye, egyedül az övé. Egy meleg zuhany után nem töpreng tovább az élet rejtelmein, nyugtató zenét keres a telefonján, majd gyermekei fotójával a kezében, nehezen elalszik. Másnap a szertartás rendben lezajlik. Senki más nincs jelen, csak Zsófi és az ügyvéd, aki megszervezett mindent az apja kívánsága szerint. – Tudja, eleinte, amikor ide költözött az édesapja – mondja az ügyvéd – sok barátja volt. Nők társaságában azonban nem lehetett látni sosem. De amióta nem dolgozott többé, egyre jobban elmagányosodott. Elhanyagolta magát, nem járt el sehová, még a legszükségesebb holmikat is más szerezte be. Rengeteg könyve van, nagyon sokat olvasott és írogatott. Zsófi szomorúan, de minden mélyebb megrendülés nélkül hallgatja végig a búcsúbeszédet és nézi a sírt. Dr. Bernáth Tamás, élt 89 évet. Leteszi a koszorút és a virágokat a szépen elkészített sírkövön. Bernáth, mint ő is. Azonos név, az apjáé, de Zsófi számára mégis ismeretlen élet! Az ügyvéd észreveszi Zsófi tekintetében a neheztelést, a vádakat, a sértettséget, a miérteket. – Sok mindent én sem tudok róla, azóta ismerem, amióta a végrendeletét megíratta nálam. Jöjjön, elmegyünk a házhoz, az örökségéhez. Zsófi kelletlenül száll be az autóba. Bántja is, meg nem is, hogy nem érez igazi fájdalmat. A ház olyan, mint amilyen a gazdája volt. Régi és elhanyagolt. Magányosan áll, elszigetelve a többi háztól, az utca végén. – Nézze ügyvéd úr, nem hiszem, hogy elfogadom az örökséget. Nem kell tőle. – Ne hamarkodja el a döntést, menjen be, nézzen szét. Talán talál bent valami olyat, ami választ ad a kérdéseire. Ez a ház itt egy vagyont ér. Biztosíthatom, hogy egyedül ön az örökös, az édesapja így rendelkezett és biztosan jól átgondolta! – és ezzel Zsófi kezébe nyomta a kulcsokat. – Nem tudnék most bemenni. Visszavinne a szállodába? – Persze – feleli az ügyvéd – holnap mielőtt elutazik, még beszélünk. Zsófi hosszan, céltalanul sétálgat az ismeretlen utcákon. Egy gondolat, amely hirtelen belehasít elméjébe, nem hagyja nyugton. „Mi van, ha én is olyan vagyok, mint az anyám, ha a gyerekek nélkül nem ér semmit az életem? Mi van akkor, ha az anyám betegségeit is örököltem?” Bár erre semmi jel nem utal, a férjét is szerelemmel szereti és a munkába is mindig örömmel megy, mégis hiányérzete támad. Mint mindenkinek, aki nem ismeri a szüleit és aki esküdözik, hogy ő bizony mindent meg fog tenni, hogy a gyerekei ne érezzék ezt a hiányt sosem. De ő ettől még érzi. Gondolatai úgy veszik körbe testét, mint egy nagy kabát, átölelik, mint ahogyan a szüleinek kellett volna. Csak ez a kabát nem áraszt meleget. Rossz érzéseit leküzdve visszamegy a szállodába, megvacsorázik, bár egyáltalán nem érez éhséget. Már éppen készül a lefekvéshez, amikor az ügyvéd hívja. – Halló, nézze Zsófia, el kell még mondanom valamit, ami nagyon kínos. De muszáj tudnia. Nem tudom, mi okból, de az édesapja tesztet csináltatott és nem tudta elviselni… – Hogy mit? Miért? Egyáltalán milyen tesztet? – vág közbe meglepődve Zsófi. – Apasági tesztet és nos… hát a végeredmény nem az lett, amiben reménykedett. – Istenem, nem ő volt az apám?! – kiált fel könnyek között Zsófi és elejti a telefont. „Mégis csak szerette az anyámat, és talán engem is szeretett…” – mondja ki hangosan szipogva az első gondolatait. A többi megreked benne, túl fáradt, hogy bármit is logikusan végig gondoljon. Zsófinak kavarog a gyomra, kavarognak a gondolatai, az emlékei. Szinte beleszédül. Igen, a kulcsokat meg fogja tartani, de az ügyvéddel még lesz intézni valója. Ruhástól ledől az ágyra, sokáig hallgatja, amint az ablak palettáját verdesi az erős szél, ami az apjának hitt férfi iránti gyűlöletét is messze sodorja és arra gondol, hogy az élet mennyire nem egyértelmű.