Az én nyaram

Kedves Juli barátnőm! Már az év elején elhatároztam, hogy idén igazi nyarat csinálok magamnak. Nem olyan „ülünk a ventilátor előtt és isszuk a hideg vizet vagy langyos szódát” típusút, hanem olyat, amire még télen is emlékezni fogok, amikor a radiátor mellett horgolom a sokadik sálat az unokáknak, akik egyébként már egyáltalán nem hordanak sálat. A terv egyszerű volt: pihenés egy csöndes helyen, fagyizás, napsütés, egy kis nosztalgia, és talán egy röpke kaland. De jól tudjuk, hogy az élet szereti újra írni a kigondolt forgatókönyvet, főleg, ha az ember azt hiszi, hogy már nem érheti semmi meglepetés. Hiszen minden előre meg van tervezve. Június elején vettem is egy új fürdőruhát. Ne kérdezd, mennyi ideig próbáltam eltalálni a méretemet. A tükör és én aznap összekaptunk. Végül egy vidám, virágos darabot választottam, élénk, kék-piros szirommintával. Azt mondta az eladó, hogy ez a fazon egy kicsit merész, de „fiatalít”. Hát, mondom, „remek, akkor veszek kettőt”. Hamarosan jött is a meghívás a régi barátnőnktől, Magditól, hogy menjek le vele a Balatonra pár napra. Nagyon sajnáltuk, hogy te nem tudtál velünk jönni. Régen voltunk már hármasban valahol. Mióta nyugdíjasok lettünk, a nyaralásból inkább reumakúra lett, szóval gondoltam, ideje újra próbálkozni. Magdi minden áron a Balatonra akart lemenni, mint régen. Nyaraló, lángos, vitorlások, nyáresti fröccsök, nagy beszélgetésekkel egybekötve. Nem gondolkodtam sokáig, a mi korunkban már nem szabad napokat gondolkodni egy lehetőségen. Már régóta mondogatjuk egymásnak, hogy „kéne már csinálni valamit, mielőtt csak a gyógyszertárakban találkozunk”. Egy régi barátom felajánlotta, hogy levisz bennünket a helyszínre, csak a benzinköltséget fizessük ki neki. „Meg vagy te őrülve” - kérdeztem tőle. „Amikor ingyen utazunk a vonaton?” Azért vannak jó dolgok is ebben az öregkorban, ha az ember szerencsés és megéri úgy, hogy még mozogni is tud. Még ha nehezen is. A vonatút meglepően jól indult, amíg rá nem jöttem, hogy a szendvicseimet otthon felejtettem. Sajnos a feledékenység már barátként mellénk szegődik egy bizonyos kor után. De jól tudod te ezt! Magdi hozott tojásos szendvicset, ő meg azt felejtette el, hogy a tojás nem túl biztonságos nyári útra. Nem is mertünk belőle enni csak egyet-egyet, nehogy egy hasmenés vagy valami komolyabb fertőzés elrontsa a nyaralásunkat. Hogy mennyi mindenre oda kell már figyelni ilyenkor! A vonaton elromlott a toalett, ki volt írva, hogy „kérjük szíves megértésüket!” Hát azt kérhetik, de vajon ők is megértik majd, ha valaki nem bírja tovább? Szerencsére a következő állomásnál felszállt egy szerelő és megcsinálta. Addig inni sem mertünk. Szóval se evés, se ivás… Le is fáradtunk, mire odaértünk. Nem nekünk való már ez a káosz. Ráadásul egy egész kórusnyi középiskolás utazott velünk a kocsiban, és hallgatták azt a zenét, amiben csak dobgép és „bébi” van minden második szó után. De Magdi elkezdte ringatni a fejét, majd megszólalt: „Ez egész jó. Nekem tetszik, különösen a szövege.” Ezen jót nevettünk, a végén még táncolunk is, mondogattuk. A nyaralóban minden csodás volt, kivéve, hogy nem működött a klíma, a ventilátor pedig mindig csak balra fújt, és én mindig jobbra ültem. Egyébként minden olyan volt, mint régen, csak a lépcső lett meredekebb, a matrac keményebb, és a bor savanyúbb. Vagy mi lettünk puhábbak, azt is el tudom képzelni. Az első strandolós napon bekentem magam testápolóval. Magdi azt mondta, ő nem kenegeti magát, eleget van kint a kertben. Hiába mondtam neki, hogy a kertben nem úgy süt a nap, mint a Balatonnál, víz mellett. És hát biztos nem fürdőruhában kapál. Ez be is bizonyosodott, amikor felvette a fürdőruháját, ami kissé szűknek bizonyult rá. Kölcsönadtam neki az egyik fürdőruhámat, így olyanok voltunk, mintha ikrek lettünk volna. A strandon az első napon történt az a bizonyos naptej-baki. Nem akartam túlzásba vinni a csillogást, ezért nem a fényes, hanem a „matt” testápolót vittem el. A különbség csak akkor lett világos, amikor este levettem a papucsom, és a lábfejem olyan színű volt, mint a konyhapulton felejtett pirítós. Képzeld el a meglepetést, amikor a nap végére inkább pirított kenyérre hasonlítottam, mint napfürdőző nőre. A legnagyobb kaland mégis az volt, amikor úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk a SUP-ot. Tudod, azt a deszkát, amin állva eveznek. Magdi szerint „mindenki csinálja, miért pont mi ne?” Na persze! Magdi rám nézett azzal a csillogó szemmel, amit mindig akkor vesz elő, amikor valami rossz ötletet szeretne jó ötletként tálalni és a víz felé mutatott. Ott ringatózott egy hosszú, széles deszka, rajta egy fiatal lány kecsesen állva evezett, mint egy sellő, aki délutáni sportra megy. Hiába mondtam neki, hogy ezen mi maximum napozni tudunk, nem evezni. „Pont ezért! Ha leesünk, legalább vízbe esünk, nem aszfaltra!” - hangzott a válasza. Szóval így kezdődött. A kölcsönzősrác, huszonéves, izmos, mosolygós, minden porcikájában tombolt a nyár, kétkedve nézett ránk, mintha nem lenne biztos benne, hogy mi ezt akarjuk. De azután, jó sztorit remélve, felajánlotta, hogy megtanít bennünket, hogyan kell ezt csinálni. Magdi el is fogadta a tanítást. Először a parton ültem, és onnan drukkoltam Magdinak, aki egy pillanatra tényleg egyensúlyban volt. Majdnem három másodpercig. Majd nevetve belepottyant a vízbe és integetett felém. Azután én is kedvet kaptam hozzá. Először térdeltem. Aztán guggoltam. Aztán úgy néztem ki, mint aki elvesztett valamit a deszkán, de nem emlékszik, mit keres. Végül felálltam. Egy pillanatra diadalittas voltam, egészen három másodpercig. Aztán leültem, majd belehuppantam vízbe. A deszka nélkülem is vígan ringatózott tovább, mintha sose ismert volna. Egy férfi messziről integetett, azt hitte, segítség kell. Jaj, te jó ég! Lehet, hogy ismerkedni akart? Odakiáltottam neki, hogy "Semmi baj! Csak frissítem magam!", de közben lenyeltem egy kisebb balatoni hullámot. Magdi a parton sírva nevetett, én pedig a vízből fenyegettem a kezemmel. Amikor a deszkát visszavittük a nyár Adoniszának, azt mondta, hogy ez volt a legviccesebb jelenet, ami látott. És tudod, mit mondok? Ez volt az. A nap fénypontja. Mármint a miénk. Az, amikor beletoccsantunk a Balatonba, és nem felejtettünk el kacagni közben. Amikor mindenki rajtunk nevetett és mi is tudtunk saját magunkon nevetni. A legemlékezetesebb napunk volt. Egyik este, a mólón üldögélve néztük a naplementét. Két tini sétált el mellettünk, egyikük ránk mutatott, és halkan odasúgta a másiknak: „Te, nézd, milyen cuki nénik, biztos ikrek és itt nyaralnak minden évben.” Mi csak összenéztünk Magdival, nevettünk, és valahogy úgy éreztük, hogy igen, cukik vagyunk. És élünk. Igazán. Végül is, tanulságos volt ez a nyár. Rájöttem, hogy az élet nem áll meg hatvan fölött, legfeljebb néha megtorpan, leül pihenni, aztán kacag egy nagyot. Azt is megtanultam, hogy a nyár nem korhoz kötött. A nevetés sem. Sőt, a kaland sem. Lehet, hogy már nem éjszakázunk végig bulikat, de ha sikerül eljutni a reggeli kávéig anélkül, hogy elfelejtenénk, hol van a szemüvegünk, akkor már jó nap lesz. Ha pedig belefér egy kis strand, egy kis sült hal, egy kis napozás, még ha egy kicsit már fáj is tőle a derekunk, vagy egy kis SUP, akkor az már több mint emlékezetes. Talán nem mindig sikerülnek úgy a dolgok, ahogy tervezzük, de pontosan ettől lesz valódi, emberi és ezért marad meg örökre az emlékezetünkben… És talán erről szól a nyár… meg az élet is. Búcsúzom tőled, kedves barátnőm. Jövőre te is ott leszel velünk, bárhol is fogunk nyaralni! Szeretettel ölel: Klári