Az ihlet nélküli író

Az országosan ismert, többszörösen díjazott szerző, egykor szenvedélyesen alkotott. Érzékeny, kissé zárkózott, kissé cinikus volt, de művei nagyon kapósak voltak. Rajongtak érte az olvasók, könyvei pillanatok alatt elfogytak. Még az is olvasta, aki azelőtt nem szeretett olvasni. Volt olyan, akinek ő volt az első olvasmánya. Később ontotta magából az írásokat, a mennyiség kezdett el számítani neki, nem a minőség. A siker a fejébe szállt. Regényeit már nem keresték annyian, később pedig teljesen elapadt az érdeklődés iránta. Amint a közönségével való találkozások alkalmával egyre eltűntek az olvasói, mintha a szavakat is elveszítette volna. Az író laptopjának üres képernyője előtt ül. Régóta nem írt már semmit. A szobában a régi díjak porosodnak a kötetei fölötti polcon. A tollak kiszáradtak. A fiókban kézirat-torzók rejtőznek. Az író már napok óta bezárkózott a lakásába. Napok óta ugyanazt a pólót és nadrágot viseli. A lakásában rendetlenség uralkodik, az asztalon félig megivott kávé, üres borosüvegek, elhagyott jegyzetek hevernek mindenütt. A gépe bekapcsolva, görnyedten ül előtte, a szeme bámulja az üres oldalt, a kurzor villog. „Mintha ő lenne az egyetlen, aki még remél tőlem valamit.” Már hónapok óta nem írt. Az interjúkban mindig azt mondja, dolgozik valamin. Valójában csak vár. De már nem tudja, mire. „Valamikor ihletnek hívták. Most csak hiánynak. mondanám.” Felidézi, hogyan jött valaha az ihlet, séta közben, egy olvasott szonett közben, egy nő mosolyában, egy gyermek kacajában. Mostanra ezek mind távoli, kifakult képkockákká merevedtek. „Akkor még azt hittem, az ihlet természetes és örök.” Úgy érzi, már mindent elmondott. Az egyik nap úgy érzi, hogy ugyanazokat a témákat, karaktertípusokat, motívumokat ismételgeti, és nincs új hangja. A másik nap viszont azt, hogy talán számára az írás, menekülés volt valami elől valahová, de már nem tud hová futni. Már nem is tudja, ki ő az íráson túl. Elbizonytalanodik, és azzal mentegeti magát, van-e értelme a történetmesélésnek egy olyan világban, ahol minden instant és gyors? Végül rájön, hogy kétségkívül írói válságba került. Emlékképek peregnek előtte, mint például ahogyan egy padon írta az első novelláját, vagy amikor egy olvasó sírva ölelte meg egy dedikáláson. Egy nyári hajnal, amikor az ihlet szinte „megszállta” és nem tudta abbahagyni az írást. Ezek most elérhetetlennek tűnnek. „A múzsák is csak addig hűségesek, amíg fiatal az ember. Aztán ők is tovább állnak egy frissebb tehetséghez, mint az ügyes szeretők.” Felriad, amikor megszólal a telefonja. Kiadójának főszerkesztője keresi. A hangja udvarias, de a türelem határán. „Tudjuk, hogy nálad az alkotás nem futószalag, de... ez már nem alkotás, ez időhúzás.” Az író ingerülten kinyomja a telefont. Egyre jobban gyűlöli azt a szót, hogy „kötelező”, no meg a „határidő” szót is. A kiadó sürget, az olvasók várnak, legalább is ő még reméli ezt, ő pedig csak kotorászik a szavak után egy üres kút mélyén. Az évek óta tartó folyamatos teljesítési kényszer, kiadói határidők, közönségelvárások kiüríthetik az embert, mint ahogyan a kút is kiszárad, ha nem jön elég csapadék. Nem jön az újabb ihlet. Már régóta nem belső szükségletből ír, hanem kötelességből és be kell ismernie, hogy a nagyra vágyás is vezeti. A közönség vagy a kritikusok állandó véleményezése megbéníthatja a szabad alkotást. Már nem írhat csak úgy, „magának”. Ha egy író már elért annyi mindent, mint ő, díjak, elismerések tömkelegét, tíz kiadott könyvet, két vaskos verseskötetet, felmerülhet a „Miért írjak még?” kérdés. A cél elvész, a motiváció is odalesz vele együtt. Most kezdi érezni, hogy a sikernek súlya van és most ez a súly nehezedik a vállára és bénítja meg gondolatait. Jönnek az új trendek, a fiatal tehetségek, és néha úgy érzi, hogy már nem fér bele a divatos témákba, stílusokba, idejétmúltnak gondolja magát. De miért is törődik most ezzel, amikor sohasem érdekelték az efféle elvárások, vagy talán tévedett? Azelőtt mindig a maga kedvéért írt és nem is mindig tetszett a közönségnek az, amit írt. Ám a közönség különösen tud hatni, rávezeti az írót arra, amit elvár tőle. „Letértem az utamról és ez lett a vége”. Eszébe jut, hogy egyszer egy interjúban azt nyilatkozta, hogy „Az írás önkifejezés.” Most meg azt érzi, mintha már nem lenne önmaga. Ha nem tudja, ki is ő voltaképpen, hogyan is fejezhetné ki azt, amit maga sem tud? Rá kell jönnie, hogy magánéletének válsága is nagyban hozzájárul a jelenlegi állapotához. A válás azért következett be, mert az írás töltötte be az életét. Felesége panaszai jutnak eszébe. „Te a laptopoddal élsz együtt.” „Figyelnél néha egy picit rám is?” „Ezt én így nem tudom tovább elviselni, elválok tőled.” Az író most azt gondolja, hogy egy ördögi körbe került. Hiszen a válás egy erős érzelmi megrázkódtatás volt számára, olyannyira, hogy eltérítette a fókuszát és az energiáját az alkotásról. Hol van a megoldás? Vajon tényleg a válás az oka az ihlet elvesztésének vagy e nélkül is bekövetkezett volna az üresség érzése? Ekkor az író feláll a laptop mellől és ledől a kanapéra. Arra gondol, hogy vajon mi is az ihlet. Talán szó szerint is elveszített valamit, vagy inkább valakit. Mintha az ihlet egy élőlény lenne, aki elhagyta. Először a felesége hagyta el, nem sokkal később ez a másik „személy” is távozott az életéből. Úgy tűnik neki, mintha ez a másik személy is élő lenne, a kapcsolat megelevenedik, mintha szerelmi történet, vagy legalább is barátság lenne köztük, amely véget ért. Az író a kanapén fekszik, egy régi gyapjútakaró alatt, amit valaha a szerelme horgolt neki, talán még az első kötet megjelenése előtt. A falióra nem jár, lemerülhetett benne az elem és azóta senkinek sem volt kedve újraindítani. A lakásban is megállt az idő vele együtt. Odakint tavaszi eső kopog. Az ablak párás, a szobát félhomály tölti be. A lakásban csend van. Az a különös, sűrű csend, ami már nem csak hangok hiánya, hanem valaminek vagy valakinek a szótlan jelenléte is egyben. A laptop az íróasztaláról mered az íróra, mint egy türelmetlen tanítómester, a képernyőjén a megszokott villogó kurzor. Mintha csak gúnyolódna vele, de ez az írót már nem érdekli, mert alszik. Vagy csak lehunyja a szemét. De mire újra kinyitja, már nincs egyedül. A szoba sarkában egy alak áll. Nem lehet megmondani, férfi-e vagy nő, fiatal vagy öreg. Csak valami szelíd fény dereng körülötte, mint hajnalban a függöny résein át beszűrődő napfény. A hangja halk, de tiszta, és lágy, mégis határozott, mint egy régi idézet, amit már elfelejtett, de most újra hall. - Sokáig vártam, hogy hívj! - mondja. Az író felül, és a torkát köszörüli, mintha a szóláshoz kellene engedélyt kérnie. - Azt hittem, te hagytál el - suttogja. - Nem. Te némultál el. Már nem figyelsz. Már csak hallgatni akarsz. - Miért ne hallgatnék, amikor minden elhallgatott bennem? - Nem így van. Te felejtettél el rám csodálkozni. Te cseréltél le engem a közönség akaratára, kiadói elvárásra, ünnepélyes borítókra, mesterséges intelligenciára. A nagy sietésben elfelejtettél gondolkozni, merengeni, keresni engem, mint eleinte… - Talán elfáradtam. Vagy csak megijedtem. Már nem tudtam, mit akarok mondani. Csak azt tudtam, hogy mit várnak tőlem - feleli erre az író és úgy érzi magát, mintha meztelenül lenne, és emiatt szégyenkezik. Az alak közelebb lép. A fény most már egészen betölti a szobát. A por a levegőben aranyszemekként lebeg körülötte. - A szavak nem hagytak el. Csak visszahúzódtak. Mint az író felesége, ha érzi, hogy már nem szeretik és tisztelik. - Akkor most miért jöttél? Ha már késő? - az író szemébe könny szökik, aminek az okát mindenre fogja, porra, huzatra, semmiségnek nevezi, csak éppen nem szégyennek, amit nem csak a test, de a lemeztelenített lélek is érez. - Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak - folytatja az alak. - Nincs már rám szükséged. - Soha máskor nem volt rád nagyobb szükségem. Ne hagyj el! - az író megmozdul, mintha utána akarna nyúlni, de a teste túl nehéz. Döbbenten néz, olyan érzéssel a szívében, mintha a régi szerelme, a volt felesége állna előtte. - A szavak visszatérnek. Ha te is visszatérsz. Oda, ahonnan indultál. Az őszinteséghez, a saját lelkedből feltörő érzések és a saját elmédből jövő gondolatok átadásához. - Ne menj! Maradj még egy bekezdésre! Egy mondatra. Egyetlen szóra - kérleli az alakot az író. - Az alak biccent. A fény lassan halványulni kezd. - Most nem tudok többet segíteni. Soha ne játszd meg magad! Ne alakoskodj, ne légy elbizakodott a sikereid miatt. Ne akarj engem uralni, csak kutatni, kísérni és örülni nekem. Néha késlekedem, de ne felejtsd el, hogy a történet mindig ott szunnyad benned - ezekkel a szavakkal az alak eltűnik. A következő pillanatban már csak az eső kopogása hallatszik. A szoba sötét és hűvös. Az író felébred. Csak álmodta volna? Lehet, de nem számít. Az író ráébred, hogy nem azért nem jön az ihlet, mert elhagyta, hanem mert ő tagadta meg saját magát. Elfelejtett figyelni, kíváncsi lenni, szenvedni, szeretni. Az alkotás igazi ára az őszinteség és a lelkesedés volt, és ő valahol elhagyta ezeket a nagy sietségben. „Olyan, mintha az ex feleségem látogatott volna meg?” Elővesz egy régi jegyzetfüzetet, keres egy megkopott tollat, és egy szó körvonalazódik az érzékeiben, amit még nem írt le, de már a tolla hegyén érzi. Nem hagyja, hogy a kurzor gúnyolódjon rajta, a tollal az üres papírlapra leír egy félsort. Talán csak egy mondatot, egy töredék mondatot, azután még egyet. Nem zseniális, de őszinte. „Az ihlet nem hagyott el. Nem tudom, mit akarok írni, de végre újra alkotni szeretnék.” Egy év múlva elkészül a modern idők egyik legszebb és legolvasottabb szerelmi története, melynek címe Én és a Múzsa.