Egy elfeledett mítosz újjáéledése

A görögországi Olümposz hegyen az istenek élték megszokott életüket. Uralkodtak az emberek felett, eszegették az ambróziát, itták a nektárt, így vagy úgy megítélték a másik isten vagy hérosz tetteit. Zeusz továbbra is bőszen szórta a villámait és egyre csalta feleségét, Hérát, más istennőkkel, sőt halandó nőkkel is. Apollón egyre csak jósolt a hozzá fordulóknak, míg ikertestvére, Artemisz örökké az erdőt járta és büszkén őrködött a vadak és a vadászatok felett. A szépséges Aphrodité házasságtörő lett. Hogyan is érte volna be a legszebb istennő a csúnya és sánta kovácsistennel, Héphaisztosszal? A jó kiállású, daliás Árész hadisten után sóvárgott és meg is szerezte magának. Úgy éltek, mint ahogyan a halandó emberek. Szerettek, utálkoztak, sírtak és nevettek, segítették vagy gáncsolták egymást és az embereket. Hiszen ők, amellett, hogy emberi tulajdonságokkal voltak felruházva, mindenhatóak is voltak, lejártak a halandók közé, beavatkoztak az életükbe, megajándékozták vagy éppen megbüntették őket. A szűz Pallasz Athéné istennőnek mindig sok dolga akadt, talán ő volt a leginkább elfoglalt az Olümposz ködbe vesző csúcsán székelő istenek között. Őt nem érdekelték a szerelmi kalandok. A bölcsességek, a kézművesség, a művészetek kötötték le figyelmét, ezenkívül védte a városokat, és mindig kiállt, harcolt az igazáért. Ezalatt lenn a földön… 2014 nyarán Júlia, a művészetek nagy rajongója éppen egy festőtanfolyamon vett részt. Már gyerekkora óta érdekelte a művészet, ezen belül a festészet. Iskolás korában a tanulás helyett gyakran kiment a városukat kettészelő folyó partjára és felállította festőállványát. Főleg tájképeket, történeteket festett meg, de néha portrékat is rajzolt. A festőtanfolyamon kitűnt tehetségével. Margit, a művésztelep vezetője azonnal észrevette, hogy Júlia tökéletesen vázolta fel az alakokat, színei szemet gyönyörködtetőek voltak. Olyan kéket, mint ő, a tanfolyamon résztvevők közül senki sem tudott kikeverni. A vezetőnő felkarolta Júliát és tanítgatta a festészet mesterfogásaira. Margitot nem ismerték az itt lakó emberek, messziről jött, elterjedt a híre, hogy jól ért a kézműves dolgokhoz, és tanítványáról, Júliáról is egyre többet beszéltek, mint akiből híres festő lehet. Júlia szülei nem nézték jó szemmel azt, hogy lányuknak mindene a festés lett, szinte semmi mással nem törődött. - Nem lesz ennek jó vége, kislányom - mondogatták neki szülei - valami jó szakmát kellene tanulnod, amiből meg is élsz majd. A festés csak hobbi. - Én ebből szeretnék majd megélni - válaszolt erre öntudatosan Júlia. - Már jobban festek, mint Margit - folytatta öntelten. - Világhírű leszek és akkor majd milliókat fogok keresni a képeimmel. - Hogy vetheted össze magadat a tanároddal? Amikor ő évekig tanult az egyetemen, utána pedig a különböző művésztelepeken, más, híres festőkkel együtt dolgozott - ámultak szülei Júlia kijelentésén. - Majd én is tanulok még, jelentkezem a Képzőművészeti Egyetemre. Margit már nem tud nekem újat mutatni - vetette oda Júlia hetykén. - Csak vigyázz, mit mondasz Margitra, mert az a hír járja, hogy ő maga Pallasz Athéné, aki leszállt a földre, hogy a szövésre, fonásra, festésre és egyéb kézművességre tanítsa a lányokat. - Micsoda hülyeséget beszéltek! - nevetett Júlia. Nem az ókorban élünk, amikor még az emberek hittek a sok isten létezésében és a róluk elterjedt mondákban. - Akkor sem szép dolog a tanárunkról, akitől sok mindent tanultunk, így beszélni. Neki köszönhetsz mindent! Egyébként pedig ideje lenne férjhez menned lassan, de nem törődsz a szerelemmel sem. Csak a festés! - Ez vagyok én! A ti gyereketek vagyok, fogadjatok el ilyennek, amilyen vagyok! Nem hiszem, hogy férjhez megyek valaha is - Júlia ezekkel a szavakkal lezártnak tekintette a beszélgetést és kiviharzott a lakásból. Telt az idő, Júlia elvégezte az egyetemet. Margitot azóta nem is látta, el is felejtette, hogy mit köszönhet neki. A szülei egyre idősödtek és már segíteni nem tudták anyagilag, hiszen egy kezdő, még ismeretlen festőnek alig van pénze. Júlia azonban nagy harcos volt, eladott néhány képét és annak az árából vett alapanyagokat az újabb festményekhez. Nagyon lassú folyamat volt mindez és Júlia türelmetlenkedett. Hirdette magát minden elérhető ingyenes média csatornán, úgy ajánlotta képeit megvételre, mint a legjobb festőművész képeit. Hajszolta a sikert, és közben nem vette észre, hogy a lelkét is eladta. Ahogyan a képei egyre szebbek, jobbak, kidolgozottabbak lettek, úgy vált az ő természete egyre inkább hivalkodóvá, dicsekvővé, fennhéjázóvá. Szülei nagyon elkeseredettek voltak lányuk életvitele miatt és hiába intették szerénységre és alázatra, Júlia nem hallgatott rájuk. - A mai világban mindenki úgy menedzseli magát, ahogy akarja - felelte szüleinek nagy vállrándítások közepette Júlia. - Csak úgy lehetsz híres, ha átgázolsz másokon és csak magaddal törődsz. - Ez nem így van - mondta halkan az édesanyja. - Az igazi tehetségnek nincs szüksége mások lekicsinylésére ahhoz, hogy kitűnjön. Jut eszembe, tudsz valamit Margitról? - Margitról? Nem láttam már évek óta, nem is hallottam róla. Ha igazán híres lenne, biztosan hallanánk róla. - Azt beszélik, hogy egyszer csak elköltözött és eltűnt. Nem tudni, mi lett vele, hol él, merre jár. Furcsa, hogy olyan hirtelen történt mindez. Telt-múlt az idő és az egyik napon Júlia egy festőversenyre való meghívót talált a postaládájában. Nagy volt a tétje. „Ismertté válhatok, még egy kis pénzt is kereshetek” - álmodozott Júlia. Benevezett a versenyre. Amint odaért a verseny színhelyére, nagyon meglepődött, mert a zsűri elnöke közölte, hogy mindenkinek kisorsolnak egy vetélytársat és azzal fog versenyezni. Amikor meghallotta Margit nevét, mint az ő vetélytársát, gúnyosan felkacagott. - Hát te mit keresel itt? - kérdezte mérgesen Júlia. - Hiszen már festeni is elfelejtettél! - Megmérkőzünk. A mester és a tanítvány. Júlia roppant furcsállta a dolgot, de már nem hátrálhatott meg. A zsűri a festmény témáját is megszabta. Az ókori görög mitológia valamelyik híres mítoszát kellett megfesteni. Mindketten munkához láttak. Margit azt a jelenetet festette meg, amikor Pallasz Athéné Poszeidónnal megküzdött Athén városáért, és Poszeidónt egy sós vizű forrással, az istennőt pedig olajfák között ábrázolta. Júlia eközben Zeusz egyik félrelépéséről készített képet, mégpedig arról, amikor Zeusz hattyú képében csábította el a tündérszép spártai királynét, Lédát. Igazán gyönyörűen sikerült mindkét festmény. Júlia megcsodálta Margit képét és elképedve állapította meg, hogy Margit bizony nem felejtett el festeni. Amikor pedig Margit meglátta, hogy Júlia milyen képet festett, elámult a kép szépségén, de a témája felbőszítette. Egyre mérgesebb szemmel nézte hol a képet, hol Júliát. Végül odament hozzá, megragadta a vásznat és darabokra tépte. Mindkettőjüket kizárták a versenyből. Az úton hazafelé Júlia annyira fel volt dúlva a történtek miatt, hogy az egyik kanyarban elvesztette az uralmát az autója felett és nekiütközött egy nagy fának. Még az utolsó pillanatban két kezét az arca elé emelte félelmében és azután megszűnt számára létezni a világ. Egy évbe került, amíg Júlia visszatért az életbe. Eleinte nem emlékezett semmire, de szép lassan visszatértek az emlékei. A kezét azonban nem tudta használni. Mindkettő szilánkosra tört és hiába operálták meg többször is, mindkét keze béna maradt. „Jaj, csak a kezeim ne… miért éppen a kezeim? Mi lesz ezután? Hogyan festek majd?” - kérdések sorozata cikázott át az agyán és keservesen sírdogált. Idős szülei mellette voltak a bajban. Eleinte, amikor kikerült a kórházból, szeretettel ápolták egyetlen lányukat és vigasztalták, amennyire csak tudták. Júlia sokat gondolkozott az eddigi életén. Amikor már elég jól érezte magát, megköszönte szülei fáradozását, keresett egy kis házat a folyó partján és oda költözött. Minden nap sétált, üldögélt a parton és mivel a kezeit nem tudta használni, rá kellett jönnie, hogyan oldja meg a mindennapi teendőket maga és a ház körül. Szüleit elveszítette, de még életükben bocsánatot kért tőlük egykori viselkedéséért. - Meg tudtok bocsátani? - kérdezte tőlük alázatosan. - Elvakított a siker, önző és becsvágyó lettem. Ez a baleset felnyitotta a szemem. Megtudtam, hogy az élet és a tehetség mekkora ajándék. Ígérem, mindent helyrehozok. - Persze, hogy megbocsátunk - mosolyogtak rá örömmel szülei, hiszen látták, hogy lányuk komolyan beszél és hogy úgy is lesz, ahogyan mondja. Lelki békéjüket megtalálva távoztak a földi életből, egyik nem sokkal a másik után. Alig telt el pár hónap Júlia szüleinek halála után, kezdett elterjedni a hír a városban, hogy lakik ott egy fiatal hölgy, aki gyönyörű festményeket készít. Azt is beszélték, hogy a nap különböző szakaszaiban, egy magányos helyen a folyóparton szoktak látni egy sudár, szép női alakot, amint felállított festőállványa előtt áll, a szájában ecsetet tart és fest. Az emberek kíváncsiak és találékonyak. Szeretnek a mások dolgával törődni és beszélnek ezt is, azt is. Így annak is híre ment, hogy a szép hölgyet maga Pallasz Athéné istennő büntette meg a kevélységéért. A fiatal hölgy megsértette az istennőt, mert többre tartotta a tehetségét még az istennő tudásánál is. Miután Júlia versenyre kelt vele, az apját, Zeuszt nem a hatalmasként festette meg, hanem a nőcsábászként, ami ugyan igaz volt, de az istenek is megharagszanak, ha a családjukról van szó. Segítik vagy éppen megleckéztetik az embereket. Pallasz Athénéről pedig köztudott volt, hogy ő mindig próbálta az embereket tanítani a helyes magatartásra, a jó cselekedetekre. Aki túl elbizakodottá vált, azt megbüntette, mint például Arakhnét, akit pókká változtatott és aki így folytathatta tovább mesterségét, a szövést. Az a hír is szárnyra kelt, hogy az istennő, bár meghagyta Júlia életét, de elvette a szeretett tevékenysége iránti képességét kezeinek megbénításával. Arra azonban nem gondolt még az istennő sem, hogy Júlia nem csak a festésben volt szinte ugyanolyan tehetséges, mint ő, hanem harcos lélek is volt egyben. Mint ő. Büszke lehet most Margit a tanítványára! Bármit is meséltek az emberek, egy biztos. Júlia a folyóparti házban lakott, Margit pedig ismét eltűnt, színét nem lehetett látni a verseny óta. Az Olümposzon pedig még most is szórakoznak az istenek. Hiszen ők halhatatlanok.