Egy elképzelt nap

A tavaszi Nap lassan szivárog be a szobába, mintha óvatos vendég volna, aki nem akarja elriasztani az álmot. A függöny szélén aranyszínű csík csillan, a levegőben friss, hűvös reggel illata lebeg. Az idős nő már nem alszik mélyen, mint egykor, inkább lebeg az álom és az ébrenlét határán. Hallja a madarakat az udvar fáin, és a távoli utcán egy korai autó tompa moraját. Örül ennek a lebegésnek, hogy nem kell azonnal kipattannia az ágyból. Boldogságféle érzést kelt benne. Lassan felül az ágyban. A mozdulat nem sietős, inkább megfontolt, mintha a napot is hagyná megszületni. A papucs halkan csusszan a padlón. Reggel van, az a csendes, lassan világosodó fajta, amikor a ház még félig alszik. A nő kinyitja az ablakot. A levegőben már ott van a tavasz ígérete, de a kertből nem hallatszik gyerekzsivaj. Pedig régen… Régen ilyenkor már csattogott a kapu. A szomszéd kisfiú átjött egy labdával, és a gyerekek már hangosan játszottak az udvaron. A konyhában vizet tesz fel melegedni, és közben kinéz az ablakon. A szomszéd cseresznyefája halvány rózsaszínbe borult, mintha a tavasz egy éjszaka alatt festette volna meg. A verandán egy csésze kávé mellett ül le, amelyből lassan emelkedik a gőz. A csésze mellé ösztönösen odakészít egy másikat is. Régen ez természetes volt. Valaki mindig kért kávét vagy teát, mindig volt egy hang a konyhában, egy lépés a folyosón, egy kérdés a másik szobából. Most csak a kiskanál koccan a porcelánhoz. Reggelizni visszatér a konyhába. A reggeli egyszerű. Egy szelet kenyér, vaj. A nő nem siet. Az idő most már nem üldözi. A konyha csendjében néha egy-egy emlék is leül mellé az asztalhoz: régi reggelek, amikor rohanni kellett, amikor gyerekhangok vagy munkába induló lépések töltötték meg a házat. Akkor a csendről álmodott. Reggeli után kilép az udvarra. A levegő friss és tiszta. A nap már magasabban jár, és a fény áttetszővé teszi a fiatal leveleket. A kertben lassan sétál. Megáll egy-egy bokornál, mintha ellenőrizné, hogyan ébredtek a növények. A tulipánok színes fejei éppen készülnek kinyílni, a föld illata pedig mohaszagot és nedveséget áraszt. Ó, mennyire szeretett volna régebben sokáig időzni a virágok között, a természetben! Jelen lenni a rügyfakadásnál, kísérni a méhecskék röptét… Azután sétálni indul. Az utcán végigmegy a gesztenyefák alatt. Valaha itt biciklik suhantak el mellette, nevetések repültek át az úton, valaki mindig integetett egy kapuból. Akkor úgy érezte, az élet túl gyors, túl hangos, túl zsúfolt. Akkor csendre vágyott. Most a csend olyan, mint egy túl nagy szoba: minden hang elvész benne. Az utcán már több az ember, de a mozgás még mindig nyugodt és lassú. Egy padnál megáll, és egy pillanatra leül. A napfény melegíti az arcát. A szél finoman megmozdítja a haját. Figyeli az embereket, a bicikliző gyerekeket, a kutyát sétáltató férfit, a lassan zöldülő fákat. Most mindezt megteheti, bűntudat nélkül. Délben visszatér a házba. Az ebéddel sem fáradozik sokat: egy egyszerű leves, talán valami, amit tegnapról melegít meg. Az étel fölött elidőzik. Arra gondol, mennyi minden változott, és mennyi minden maradt mégis ugyanaz. Amíg a gyerekek itthon voltak és a férje is élt még, állandóan sütött-főzött. Mindig jó illatok terjengtek a konyhában. Ez bizony nagyon megváltozott. Nincs már senki, akinek főzhetne. A természet azonban ugyanaz maradt. Itt a tavasz, a fény, megérkeztek a madarak. Délután a nappali ablakán keresztül a kertre lát. Leül egy könyvvel, de nem olvas. A lapok fölött nézi a fákat. A csend nem bántó vagy üres, inkább jóleső és tele van apró hangokkal: zümmögnek a bogarak, ugatnak a kutyák, egy ajtó csukódik a szomszédban, halkan suttog a szél. Később teát főz, és talán kimegy újra a kertbe. A nap már enyhén aranyszínű. Az árnyékok hosszabbak, a levegő lágyabb. A virágok mintha még egyszer utoljára megmutatnák színeiket, mielőtt a fény lassan visszahúzódik. Akárcsak az emberi élet, gondolja. Mintha ő is pompázni szeretne még egyszer, mielőtt kialszanak a fények. Este a ház csendje ismét mélyebb lesz. Előveszi régi könyveit. Az egyikből egy megsárgult papírlap hull ki. Egy kézírás, amelyet azonnal felismer. Egy mondat csak: „Majd egyszer lesz időnk mindenre.” Sokáig nézi. Este, amikor a nap már ferdén világítja meg a falat, rájön valamire. Eljött az az idő. Az a csendes, nyugodt idő, amelyről valaha azt hitte, ajándék lesz. Élt napról-napra, a kis történések felnagyításában, latolgatta, ezt megtette, azt nem tette, ilyen intézkedésekbe kell kezdeni, be kell hozni a késést, sürgős problémákat megoldani, kötelezettségeket tiszteletben tartani, de ezeknek az úgymond utolsó éveknek, talán évtizedeknek a végső számadására, ami majd megmarad, semmit, vagy oly keveset gondolt. Már nem sürgeti semmi. Nem vár rá határidő, nem írja sehová a sűrű tennivalókat. A napok egymás után gördülnek, mint lassú, üres kocsik egy hosszú vonaton. Csakhogy mire megérkezik az idő, azok már nincsenek mellette, akikkel együtt akarta mindezt megélni. Az idő különös dolog, gondolja. Amíg kérjük, nem adja. Amikor végre megadja, mást elvesz közben. És talán ez az élet egyik legcsendesebb igazságtalansága, hogy néha pontosan azt kapjuk meg, amire vágytunk, csak éppen túl későn. A nő becsukja a könyvet, elrendezi a konyhát, és még egyszer kinéz az ablakon. Az ég alján halvány rózsaszín csík húzódik a fák sötét sziluettje fölött. Ez a nap nem történt meg igazán, mégis megtelt apró, szelíd pillanatokkal. És amikor lefekszik, úgy érzi, ez a képzeletbeli nap valahol már létezik: egy tavaszi reggelben, amely még csak most készül megszületni.