Egy érintésnyi csoda

„A szeretet ott kezdődik, ahol már nem várunk viszonzást.” Antoine de Saint-Exupéry A hó egész nap szakadatlanul hullott, mintha az ég el akarná takarni a világ fáradtságát. A kórterem ablaka mögött szürkeség honolt, de a kis éjjeli lámpa békésen világított. Ilona a párnájára hajtotta fejét, s arra gondolt, milyen különös, az idén először nem fáj neki, hogy egyedül tölti a karácsonyt. Vagyis, hogy nem lesz otthon. A kis lakásban most sötét van, a kályha kihűlt, a fenyőfa már évek óta a dobozban maradt. Itt, a kórházban, ahol mindenkit a veszteség érzése jár át és reménykedik valamiért, most valahogy jobban otthon érzi magát. A falióra ketyegése és a lélegeztető halk szisszenése olyan volt, mint egy lassú imádság, amit senki nem mond ki, mégis benne van a levegőben. Ilona lassan fordult a párnán. A lámpa tompa fénye aranyló sávokat húzott a takaróján. A nővér nemrég járt bent, megigazította a párnáját, s kedvesen azt mondta: „Boldog karácsonyt, Ilonka néni!”. A szavak furcsán csengtek a levegőben. A boldog és a karácsony. A kettő együtt olyan ritkán adatott meg az utóbbi években. De Ilona elmosolyodott. Mert valahogy mégis… most először nem fájt annyira a magány. Otthon, a kis lakásban, a hűtő zúgása lett volna az egyetlen társasága, a kályha fénye az egyetlen láng. Itt viszont mozgás van, halk beszéd, emberi nesz, az élet lüktetése, amit a fájdalom sem tud egészen elnyomni. A szenvedés zajai között valami különös béke húzódott meg. Ilona ekkor arra gondolt, mennyi mindent hordoz ez a két szó „Boldog karácsonyt!”. A férje mély hangját, amikor elkezdte énekelni a karácsonyi dalokat, aztán azt is, ahogyan ő vitte tovább a dallamot, kislányuk pedig próbálta velük együtt dúdolni a maga módján. A szerényen díszített, tövestől kivágott és később a ház elé kiültetett kis fenyő fénye is benne volt ebben a két szóban, alatta a csekély ajándékokkal, a finom halvacsora és a mákos beigli íze szintén. Akkor a boldogság egy távoli, megfoghatatlan dolognak tűnt. Nem tudta, hogy ez a boldogság. Csak később tudta meg, amikor már csak a hiányát érezte. A folyosóról valaki, mintha belelátott volna Ilona gondolataiba, halkan dúdolta „Mennyből az angyal, lejött hozzátok…”. Hamisan, de őszintén. Ilona szeme megtelt könnyel. Ez a dal még korábbra vitte őt vissza az időben. Látni vélte maga előtt a régi konyhát, az apját, ahogy fát hoz be a sparhelt mellé, az anyját, aki a diós bejglit szeleteli. A régmúltból kihullott képek most lassan visszaszálltak hozzá, mint a hópelyhek az ablakra. Mindez annyira távolinak tűnt, mégis valahogy közel volt. Mintha a falak repedésein át szivárgott volna a múlt. Később, már majdnem elaludt, amikor az ajtó halkan kinyílt. Egy fiatal lányt toltak be hordágyon, arcát a láz pírja színezte, tekintete zavaros volt. A nővér sietve kötötte be az infúziót az Ilonáéval szomszédos ágynál. A lány mellkasa szaporán emelkedett-süllyedt. Ilona sokáig csak figyelte. Az arcában volt valami ismerős, talán a tekintet, talán a fiatalságnak az a sajátos bája, ami a saját unokájára emlékeztette. Valami megmozdult benne, talán azért, mert a lány keze a takaró fölött hevert, törékenyen, elhagyatottan. Szinte önkéntelenül nyújtotta ki a kezét, és megérintette a lány ujjait, amelyek azonnal megmozdultak, mintha kapaszkodót keresnének. A bőre forró volt és fejét nehezen fordította Ilona felé. A tekintete is felé fordult lassan. - Köszönöm, mama - suttogta, majd újra elaludt. Nem történt semmi különös, nem volt fény, sem zene, sem látomás. Csak melegség, ami belülről fakadt. Mintha újra kinyílt volna az idős asszonyban a szív ajtaja. Két szó volt csupán. De abban a két szóban benne volt minden: a félelem, a hála, és valami kimondhatatlan bizalomféle. Ilona érezte, hogy melegség árad szét a mellkasában. Nem a testéből, hanem valahonnan mélyebbről, abból a helyről, ahol a lélek még emlékszik arra, milyen, amikor szeret. Ilona némán ott ült a lány mellett, a kezüket összefonta, és hallgatta, ahogy odakint a hó hull tovább. Abban a pillanatban valami megváltozott. Másnap reggel a nővér apró fenyőágat hozott be egy műanyag vázában. Rajta arany papírcsillag lógott. Ilona megköszönte, és az ajándékot az éjjeliszekrényre tette. A napfény odakint áttört a felhőkön, beszökött az ablakon és megcsillant a papíron. A csillag világított. A lány már nyugodtabban aludt, arca kisimult, láza lement. Ilona pedig, miközben nézte, úgy érezte, hogy nagyszerű karácsonya van. Nem zajos, nem fényes. Nincs becsomagolt ajándék, sem ünnepi asztal, sem ének. Csak egy érintésnyi csoda. Az ilyen csodák nem hagynak maguk után sem harangszót, sem angyalszárnyat. Csak egy halk, megtartó csendet, amiben végre béke van. Az a két szó elég volt ahhoz, hogy Ilona újra hinni tudjon abban, hogy a szeretet nem vész el, csak más formában tér vissza hozzánk, ha megnyitjuk előtte a szívünket.