Egy nap, ami még eljöhet

Dum spiro, spero./Amíg élek, remélek. (ókori latin bölcs mondás) 1. fejezet – A hiány világa A ház ugyanúgy nézett ki, mint aznap reggel, amikor a telefon megszólalt. Nem romlott el benne semmi, nem repedt meg a fala, nem csúszott félre egyetlen cserép sem. A konyhaablakban ugyanaz a muskátli virágzott, amelyet Andi minden tavasszal kiültetett. Az idén is megtette pusztán rutinból, nem azért, mert eltervezte. Azóta nem szőtt terveket, nem várt semmit, az idő megállt és Andi tudta, hogy sehogy sem lesz ezután. Hogy soha többé nem lesz oka reménykedni ezentúl semmiben. A gyerekszoba ajtaja zárva volt, nem kulcsra, Andi sohasem zárta be kulccsal az ajtaját. Az a különös, láthatatlan lakat volt rajta, amelyet az ember akkor szerel fel, amikor attól fél, ha benyit a szobába, nem marad benne semmi abból, amit eddig megőrzött. Gábor reggelente megállt az ajtó előtt. Nem sokáig, Csak annyira, hogy megérintse a kilincset, mintha ellenőrizné, úgy van-e minden, ahogy eddig. Azután ment tovább dolgozni, vagy hétvégeken ki az udvarra. Ha otthon volt, mint most is, mindig az udvaron volt dolga. Egy meglazult deszka, egy túlburjánzott bokor, a kinti csap, ami gyakran csepegett. Tegnap is azt javította meg. A keze emlékezett a mozdulatokra, a kéz nem beszélt hozzá, nem kérdezett, így neki sem kellett szólnia. Andi a konyhában ült. Egy csésze tea állt előtte kihűlve. Nem ivott belőle. A teát azért főzte, mert mindig teát főzött reggel. Mozdulatainak rendje tartotta meg a napot, mint egy törékeny vázát. A falon az étkezőben ott lógott a fénykép. Nem volt nagy, nem volt feltűnő. Egy nyári délután a közeli folyóparton. A gyerek nevetett a fotón, a haja csapzott volt, az arca szeplős. Andi, a telefonhívás óta, egyre azon kapta magát, hogy nem a gyerek arcát nézi, hanem a háttérben egy elmosódott bokrot, mintha az lenne a lényeg. Mintha ott lenne a magyarázat. - Hideg lesz ma is - szólalt meg Gábor az ajtóból. Andi összerezzent. Nem azért, mert megijedt, hanem mert olyan szokatlan volt a férje hangját hallania ilyen hangosan. Mindig csendesen, alig hallhatóan beszélt, ha ritkán megszólalt. - Nem számít - mondta. - Úgyis mindegy. Gábor belépett, levette a kabátját, a székre tette. Közelebb ment és a csészét nézte. - Legalább egy kortyot igyál! - Nem vagyok szomjas. - Tegnap sem voltál. Andi csak megvonta a vállát. - Tegnap sem történt semmi. A mondat ott maradt a levegőben. Gábor nem vitatkozott vele. Már régen megtanulta, hogy vannak mondatok, amelyek nem várnak válaszra. Általában semmire sem várnak. - Kimegyek a városba - mondta halkan. - Kell valami? - Nekem semmi - válaszolta a feleség, miközben a fényképre nézett. - Délre jövök - ejtette ki határozatlanul a szavakat. - Jó - mondta Andi és bólintott. Andi nem kérdezte meg tőle, mit fog csinálni, talán azt sem hallotta meg, hogy mikor jön. Az idő náluk már nem mérte önmagát. Csak múlt volt és ők voltak, benne ragadva a múltban. Volt még valami, az, ami nem következett be, ami lehetett volna, de megállt az idő. Amikor Gábor elment, Andi felállt, odament a gyerekszoba ajtajához. Nem nyitotta ki, csak gondosan letörölte róla a port. Óvatosan csinálta, hogy véletlenül se nyíljon ki az ajtó. Mint aki attól fél, hogy ha egyszer bemegy oda, nem találja ott azt, amit keres. A szobában minden úgy maradt, ahogyan még a telefonhívás előtt volt. A könyvek a polcon, a cipők az ágy alatt, a rajzok a falon. Andi agyába jól bevésődött minden. Nem úgy gondolt rá, ha voltak is gondolatai ezzel kapcsolatban, mint múltra, hanem úgy, mint jelenre, ami nem mozdult. És ebben a mozdulatlanságban nem volt helye a reménynek. A remény itt somfordált ugyan, mint valami gyanús alak. Makacs volt, oly nevetséges, néha kimondottan kegyetlen. Olyan valaki, aki el akarja vinni az embert valahová. Andi azonban nem akart sehová sem menni. 2. fejezet – A remény első megjelenése A remény nem mindig vigasztal meg azonnal. Van úgy, hogy idegen testként viselkedik. Ekkor még, inkább kockázatot, zavaró apróságot jelent, nem vigaszt. Az ember általában ilyenkor bosszankodik miatta, elzavarná jó messzire, hogy hagyja őt békén. Jobban mondva, el is űzi, de ő akkor is marad. Gábor nem ment messzire. A kapujuk előtt állt meg, a krétát a kezében forgatta. A járda még üres volt, a délutáni nap laposan csúszott végig rajta. A szomszéd házból gyerekhang szűrődött ki, nevetés, azután csend. Elsétált a házig. Úgy döntött, nem csönget be. Csak letette a krétát a kerítés mellé, a postaláda alá, mintha ott felejtette volna. De azonnal rájött, hogy ugyan ki felejthetne ott színes krétákat a szomszéd kerítésénél? Mindegy. Nem érdekelte. Talán azt hiszik majd, hogy kiesett egy vásárló szatyrából… Lassan és elgondolkodva ment vissza. Andi az ablakból mindent látott. De nem kérdezte meg a férjétől, mit vásárolt és hová lett a csomag a kezéből. Estefelé, szokása szerint nézett ki az ablakon és meglátta a járdán a szürkeségben az első fehér vonalat. Egy félkört, bizonytalan kézzel rajzolva. Másnapra már a színek is előkerültek. A rajz nem volt szép. Nem volt benne semmi különös. Egy ház, egy fa, egy nap fenn az égen, Andi mégis sokáig nézte. Nem gondolt közben semmire. Csak nézte mereven. - Nem szabadna hagyni - mondta a vacsoránál. - Összefirkálja a járdát. - Reggelre eltűnik - jegyezte meg Gábor. - Az eső majd lemossa. - De addig itt van. - Zavar téged? Andi nem válaszolt azonnal. Nem lehetett tudni, hogy a válaszon gondolkozik-e, vagy már tudja azt, csak még keresgéli a szavakat. Elmélyülten kanalazta a levest. - Nem idevaló - mondta végül. - Nem ebbe az utcába. Gábor bólintott, nem vitatkozott. De másnap reggel, amikor elindult, vitt magával egy seprűt, és „félretolta” a rajzot a járda szélére, hogy ne legyen annyira szem előtt. A vonalak még látszottak halványan. Andi ezt is látta az ablakból. A következő napokban a rajzok szaporodtak. Néha virág jelent meg, néha ugróiskola. Andit dühítették a rajzok, a színek. A fehér is. Nem akart ott lépkedni rajtuk. Elkerülte a járdát, inkább az úttesten ment még akkor is, ha autó jött. Egy délután azonban, amikor a bolt felől jött haza, megállt. Az ugróiskola közepén egy szám hiányzott. Az ötös. Andi nézte a krétavonalakat, a kopott betont és azt vette észre, hogy magában számol. Négyig eljutott, azután megállt. - Hülyeség - mondta ki hangosan és ment tovább. Otthon ideges lett. A székeket hangosabban húzta ki, az edények csörömpöltek. - Nem lehetne szólni nekik? - kérdezte Gábort. - A szülőknek. - Miért? - kérdezett vissza a férfi óvatosan. - Mert… mert ez nem játszótér! - Nem, de nem is temető - mondta halkan Gábor. Az elhangzott mondat után csönd lett, félelmetes csönd, de a szavak már ott lógtak a levegőben. - Te most mit is mondtál? - kérdezte Andi és felnézett. Egyenesen Gábor szemébe. - Semmit - felelte gyorsan Gábor. - Nem akartam… bocsánat. De Andi már felállt és kezdte elpakolni az edényeket. Nem szólt, meg- megremegő vállából ítélve, Gábor úgy látta, mintha a sírás rázná. Már éppen meg akart szólalni, amikor Andi megfordult, nem sírt, csak az indulat remegett benne. - Ne csináld ezt! - kiáltotta. - Ne akarj… ne próbálj… - Mit? - Elvinni innen. Gábor nem válaszolt. Nagyon is jól tudta ő, mit ért ezen a felesége. Hogy nem konkrét elvitelről van szó, hanem apró kis mozdulásokról attól a ponttól, ahol ő maga megállt, és ahonnan nem akar továbbmenni. Aznap egyikőjük sem aludt, bár úgy tettek, mintha aludnának. Andi hallgatta az utca zajait, autók dudálását, a távoli kutyaugatást, majd az esőcseppek kopogását. Reggelre a rajzok elmosódtak. A járda üres lett és tiszta. Andi meglepődött azon, hogy hiányérzete támadt, amikor mindezzel szembesült. És ez dühítette fel igazán. Nem tudott mit kezdeni a szívében egyre növekvő dühvel. 3. fejezet – A remény, mint teher Andi úgy gondolta, hogy a remény gyakran csalódást ígér, vagy új fájdalmat nyit meg. Akkor, amikor az ember még az előzővel sem küzdött meg. A remény várakozást, kitartást, törődést kíván, és ez nem esik jól a fájdalmába burkolózott szívnek. Ilyenkor a remény tolakodó és nagyon fárasztó tud lenni. Szinte elkergetnénk magunktól, mondván, hogy „Egyszer már hittem. Nem akarok megint úgy járni.” De a remény marad. - Nem akarok vendégeket - mondta Andi, amikor Gábor megemlítette a vasárnapot. - Csak éppen beugranának. Hoznak süteményt. - Nem akarok süteményt. - De Andi… - Nem akarok senkit - vágta rá. - Elég volt az együttérzésből. A sajnálkozásból. Abból, hogy mindenki sejteni véli, mit érzünk. - Pont ez az, hogy nem tudják - felelte szomorúan Gábor. Leültek egymással szemben. A konyhaasztal túl nagynak tűnt. A távolság köztük egyre nőtt. A szeretet nem változott közöttük, csak más alakot öltött. Eddig körül lengte őket és nagyon jó érzés volt ebben a kedves légkörben fürdőzni. A végzetes telefonhívás óta megfagyott körülöttük, és bár a természetben már elérkezett az olvadás ideje, az ő szívüket még a jégcsapok szurkálták. Különösen az Andiét. - Nem lehet örökké így élni - Gábor szólalt meg elsőként. - Az örökké nagyon hosszú idő. És milyen az az „így”? - nevetett fel a feleség, röviden és élesen. - Mintha megállt volna az idő. - Mert tényleg megállt. - Neked. Andi arca megfeszült. - Ne mondd, hogy te máshol vagy! - Nem máshol, csak kissé tovább… - folytatta volna Gábor. - Árulás! - kiáltott fel Andi. - Nem! Inkább azt mondanám, túlélés. A szó megint ott lebegett közöttük. Andi felállt és az ablakhoz ment, kinézett az utcára. A járda tiszta volt és üres. Mintha soha nem rajzoltak volna rá. - Ha tovább mész - mondta, miközben nem fordult hátra -, nélkülem teszed. Nem akarom itt hagyni azt, ami volt - folytatta-, ez az egyetlen hely, ahol ő még létezik. - Nem - felelte Gábor-, Itt már csak az emléke van. Az emléke pedig ott marad benned, bárhová is mész. - Akkor te menj! - vágta Gábor arcába. - De ne hozd ide a jövőt, mert én nem kérem. Gábor közelebb ment hozzá, meg akarta érinteni, de rájött, hogy hasztalan. - Nem a jövőt hozom. Csak azt, amitől holnap is fel tudunk kelni. Andi nem válaszolt. Aznap nem is szóltak többet egymáshoz. De este, amikor nyugovóra tértek, Andi sokáig ébren feküdt. A mennyezetet nézte. Egyszer csak azon kapta magát, hogy arra gondol, mi lenne, ha holnap megint tele lenne rajzokkal a járda és utána esne az eső… Ez a gondolat megijesztette. Mert a remény néha nem fényként érkezik, hanem kérdésként jelenik meg. A másnap ugyanabban a hangulatban telt, mint az utóbbi időben általában mindegyik. Gábor számára a reggelek voltak a legnehezebbek. Nem az ébredés, az gyorsan ment, hanem az a pillanat, amikor rájött, hogy újra végig kell csinálni egy napot úgy, hogy nincs benne cél, csak irány. Amikor a munkából hazatért, vagy hétvégeken, az udvaron dolgozott. Mindig az udvaron. Ha rend volt kint, akkor rend lehet bent is, legalább ebben hitt. A szerszámoknak helyük volt, a földnek állaga, a fáknak évszakai. Ezek nem kérdeztek. Többször figyelte feleségét az ablakon át. De, ha nem figyelte volna is, tudta, mit csinál, vagy éppen mit nem csinál. Tudta, hol van. Mint egy fájdalmas pontot a testen, amit az ember már nem érint meg, de mindig számol vele. Nem akarta siettetni. Ezt sokszor mondta magának. „Nem lehet siettetni a gyászt.” De azt sem lehetett nem észrevenni, hogy Andi ott ragadt a pillanatban, míg ő, akarata ellenére haladt. Nem előre, csak tovább. 4. fejezet – A remény átadása Egy napon Andi számára is eljött a fordulópont, bármennyire is nem akarta. Egy gondolat fészkelte be magát a fejébe, ami egyre gyakrabban utat tört magának. Arra kezdett gondolni, hogy ha ő nem is remél már semmit, másnak talán tovább adhatja a reménykedés esélyét. Akkor még nem tudta, hogy az egyik legerősebb reményforma az, ami őt megkörnyékezte. Amikor nem magunkért, hanem másokért maradunk életben és kezdünk el tenni valamit. Aznap reggel Andi korábban ébredt, mint szokott. Mély, gyötrő álomból riadt fel és nem tudott visszaaludni. Az altató nem hatott tovább, egyre kevésbé érezte hatását. A ház még félálomban volt, a falióra hangja túl hangosnak tűnt. Felkelt, magára kapott egy pulóvert, és kiment a konyhába. Az előkert felől halk zaj szűrődött be. Nem lépések, inkább valami ügyetlen mozgás. Andi az ablakhoz ment. A szomszéd kislány állt a kapu előtt. A kezében kréta volt. Ugyanaz a színes csomag, amelyet Gábor hozott. A kislány tanácstalanul nézte a járdát, mintha nem tudná, hol kezdje. Andi feszengett. Egy pillanatig azon volt, hogy elfordul. De a kislány felnézett, és észrevette őt az ablakban. - Jó reggelt - mondta a gyerek. A hang túl vidám volt ehhez az utcához. - Jó reggelt - felelte Andi gépiesen, és meg is lepődött rajta, hogy válaszol. - Szabad itt rajzolni? - kérdezte a kislány. Andi a járdára nézett. Tiszta volt. Üres. Senkié. - Már ezelőtt is rajzoltál, pedig nem kérdezted meg - mondta. - Nem az enyém, az utca senkié. - Nem volt senki, akitől megkérdezhettem volna. De maga itt lakik, nem? - érvelt a kislány. Andi elhúzta a száját. Ez az érvelés túl egyszerű volt ahhoz, hogy vitatkozni lehessen vele. - Rajzolj! - mondta végül. - De csak a szélén. A kislány arca felragyogott. - Köszönöm! Letérdelt, és már húzta is az első vonalat. Andi nézte. Nem ment vissza a konyhába. Ott maradt az ablaknál. A rajz lassan formát öltött. Egy fa. Nem különösebben szép, de olyan volt, mintha élne. Andi észrevette, hogy a kislány gondosan helyet hagy a gyökereknek. - Miért nem rajzolsz leveleket? - kérdezte, mielőtt megállíthatta volna magát. A kislány felnézett. - Mert még nincs itt az idejük - mondta komolyan. - Előbb nőnie kell. Andi nem szólt. Valami azonban megmozdult benne, amit gyorsan el is hallgattatott. - Hogy hívnak? – kérdezte mégis. - Lili. - Szép név… Hány éves vagy? - Hat. De mindjárt hét leszek. - Mikor mindjárt? - Ha eljön. Andi elfordult egy pillanatra. A „ha” szó túl sok mindent hozott magával. - Láttam a múltkor, hogy ugróiskolát rajzoltál - jegyezte meg aztán. - Azt igen! - mondta Lili lelkesen. - Csak hiányzott az ötös. Innen is hiányzik, nézd! Andi odanézett. Tényleg hiányzott. Mint a múltkor. - Várj - kiáltott ki az ablakból. Nem tudta, miért mondja. Csak azt tudta, hogy mondja. Felvette a cipőjét, kiment az utcára. A kislány figyelte. Andi leguggolt, kezébe vette a krétát. Hideg volt. Megrajzolta az ötöst. Kissé ferdén. Nem sikerült túl szépre. - Kész - mondta, és gyorsan felállt. Lili tapsolt. - Köszönöm a segítséget. Az ötöst mindig csúnyán írom! - mondta lelkesen. - Hát, ami azt illeti, én is - felelte Andi és megint elhúzta a száját. - Biztos van bennünk valami közös. A néni olyan kedves - mondta a kislány. Ez a mondat szíven ütötte Andit. Még hogy közös… Mit tudhat egy ilyen kislány az életről? Még hogy kedves… Valamikor talán az volt. De az utóbbi időben ki nem állhatja saját magát, és bizonyára mások is így vannak vele. Amikor visszament a házba, Gábor már a konyhában volt. - Ki volt az? - kérdezte. - A szomszéd kislány - mondta Andi, és kerülte férje tekintetét. - Rajzolni akart. - És? - Semmi „és”. Rajzolt. Gábor bólintott. Nem kérdezett többet. De amikor Andi leült, odacsúsztatott elé egy csésze teát. Frisset. Andi ivott belőle. Egy kortyot. Aztán még egyet. Aznap délután esett az eső. A rajz elmosódott. Az ötös is eltűnt. Andi nem azt érezte, hogy elveszett, hanem átfutott rajta valami örömféle. Ha az eső elmossa a rajzokat, a kislány holnap is eljön, és talán megint adhat neki egy kis kedvességet. Már nem tudta messzire űzni ezt az érzést. És ez egyszerre megijesztette és meg is tartotta. 5. fejezet – A remény befészkeli magát Másnap reggel Gábor észrevette a csak számára láthatóvá vált kis fényt Andi szemében. De nem említette meg, nem kérdezett rá. Ugyanúgy kezdődött a nap, ahogy szokott. Titokban arra várt, hogy felesége majd megszólal és az másmilyen lesz, mint eddig volt. Gábort korábban érintette meg a remény, mint a feleségét. Megértette, hogy ez nem mindenki számára egyszerre jön el. - Mit tudsz erről a kislányról? - kérdezte hirtelen a feleség. - Melyikről? - felelt kérdéssel a kérdésre Gábor nagy ártatlanul, alig tudta palástolni örömét. - Arról, aki itt rajzolgat a járdánkon. - Azt tudom, hogy szeret rajzolni. És azt, hogy hamarosan vissza kell mennie a nevelőotthonba. - Miféle otthonba? - Ahonnan kihozták a szomszédék. - Csodálkoztam is azon, honnan került ide ez a gyerek, hiszen korábban nem volt itt. - Nevelőszülők akartak lenni, de ahogy közbejött a tragédia, az mindent megváltoztatott - beszélt óvatosan Gábor. - Miféle tragédia? - Meghalt Sanyi abban a balesetben… Mással is történnek rossz dolgok… - Én miért nem hallottam róla? - Mert nem akartál. Azt sem vetted volna tudomásul, ha egy bomba robban itt melletted. - Mi lesz a kislánnyal? - Mi lenne? Visszamegy a nevelőotthonba és kész. - Láttad, milyen jól rajzol? - Persze, hogy láttam. Ha foglalkoznának vele többet, talán még jobban rajzolna. - Tegnap segítettem neki berajzolni az ötöst az ugróiskolába. - Jól tetted. - Lilinek hívják. - Igen, tudom. Gábor észrevette, hogy felesége nézeget ki az ablakon. - Őt várod? - Hm… csak úgy nézegetek. - Ma csak délután jön. - Hogyhogy? - Mert iskolába jár… - Ja, persze - mondta Andi, miközben ránézett a konyhában kiakasztott szép falinaptárra. Jaj, ne! Azon is megállt az idő. Lassan, nagyon lassan felállt és elindult. Olyan lassan, mint ahogy az idő vánszorgott azóta, hogy megszólalt a telefon, ő felvette és vidáman beleszólt. Akkor csengett utoljára vidáman a hangja. Azután már csak úgy emlékszik magára, mint aki árnyékként lépdel, férje támogatja és feketeség veszi körül. Most azt gondolta, igaza van Gábornak, így nem lehet örökké élni. Mintha kissé oszlani kezdett volna a sötétség, nem kellett már mindenbe kapaszkodva járnia. Most odament a naptárhoz és hajtogatni kezdte a lapokat. Jócskán kellett lapoznia. Férje figyelte, és azt várta, mikor fogja feladni, letépni a falról és darabokra szaggatni a naptárat… De semmi ilyet nem tett. - Elkésel a munkából - fordult felé és kicsit biztosabb mozdulatokkal kezdett pakolászni a reggeli után. Közben azon járt az esze, hogy Lili bizonyára nagyon sokat is tudhat már az életről. Túl komoly a korához képest. Megérezte, hogy van bennük valami „közös”. Gábor nem árulta el neki, hogy tegnap látta őket együtt. Amikor meglátta őt a járdán a krétával a kezében, meg kellett állnia. Nem szólt. Nem ment közelebb. Úgy érezte, ha megszólalna, eltörne valami. Eltűnne azonnal a lényeg. Andi mozdulata bizonytalan volt, idegen, de igyekvő. Mintha nem a kezével rajzolt volna, hanem egy régi emlékkel. Gábornak összeszorult a torka. Nem boldogságot érzett. Hanem azt, mintha elindult volna valami a feleségében, amit már nem tudott visszatartani, bármennyire is hadakozott ellene. A remény, tudta ezt jól, nem ünnepélyesen érkezik. Inkább úgy, mint egy váratlan vendég, aki nem veszi észre, hogy rosszkor jött. De máskor is eljön. Egészen addig, amíg egyszer csak éppen jókor érkezik. Aznap este nem mondta el Andinak, mit látott. Csak leült mellé. Ugyanarra a kanapéra. Nem érintette meg. Csak ült mellette. Ez volt a módja annak, hogy tudtul adja felesége számára, ott van vele. És hosszú idő után először nem érezte azt, hogy egyedül hordozza a holnap gondolatát. 6. fejezet – Az átalakulás A változás nem hirtelen történt. Nem volt benne döntés, csak engedés. Andi nem kezdett el tervezni. Nem gondolt a jövőre nagy szavakkal. Csak egyre több olyan dolog történt, amit korábban nem tett volna meg. Kinyitotta a gyerekszoba ajtaját. Nem egyszerre tárta ki. Először csak résnyire nyitotta ki. A levegő bent állott volt, poros, emlékszagú. Andi megállt a küszöbön, mintha idegen helyre lépett volna. Nem szorongatta sírás a torkát. Ez lepte meg leginkább. Leült az ágy szélére. Megigazított egy párnát. Aztán felállt, és becsukta az ajtót. De már nem ugyanazzal a mozdulattal. Kint a konyhában ránézett a fotóra. Egyenesen a gyermeket nézte, nem a bokrot. Nem akart megoldást találni a megmagyarázhatatlanra, és amint egyre többször nézett a fotóra, Lili arca tárult fel előtte. Másnap Lili újra ott volt a járdán. Ezúttal Andi azonnal kiment, vitt még krétát. - Ma mit rajzolunk? - kérdezte a kislány. Andi elgondolkodott. - Egy utat - mondta végül. - Hova vezet? - Nem tudom - felelte. - De megy valahová. Majd menet közben kialakul. Rajzoltak. Lili kérdezett, Andi válaszolt. Néha fordítva történt. A járda színes lett, átmeneti, törékeny. Lili egy kislányt rajzolt az útra és kicsit messzebb egy házat. - Ez a te házad. Látod, pontosan olyan! - Igen, pontosan! - mosolyodott el Andi. - És hová megy a kislány? A ház elé rajzolni vagy iskolába? - Bemegy a házadba és te megmutatsz neki mindent - ábrándozott Lili és lerajzolt mindent belülről, a konyhát, a szobákat, a fürdőszobát. - Majd nekem is lesz egy ilyen szép házam, ha nagy leszek. Lesz otthonom… Andi hagyta, hogy a kislány beszéljen az álmairól. Ha a rajzokat el is mossa az eső, az álmait talán nem. És nem bánta már, ha lesz eső, ha nem… Valami megváltozott. Este ő ült most a fáradt Gábor mellé a kanapéra. - Ma kinyitottam az ajtót - mondta neki. - Tudom - felelte a férj. - Nem maradtam bent sokáig. - Nem is kell. Andi bólintott. Sokáig hallgattak. - Nem lett könnyebb - mondta végül. - A fájdalom nem tűnt el, a világ sem lett jobb. - Nem is lesz - felelte Gábor. - De… - kereste a szót. - Valahogy mégis… más. Gábor ránézett. - A remény sem tud teljesen meggyógyítani - mondta halkan. - Csak helyet csinál az életnek. Andi nem tiltakozott. Ez új volt a férj számára. Aznap éjjel nem esett az eső. Reggelre a rajz ott maradt Lili álmaival. A járda szép színekben pompázott. Andi kinézett az ablakon, majd visszament a konyhába. Teát főzött. Megitta. - Ma délután - kezdte mondani -, talán elmehetnénk sétálni. Gábor nem mosolygott. Nem mondta, hogy „na, látod”. Csak bólintott. - Jó. És ebben a „jó”-ban benne volt minden, ami még fájt. És minden, ami makacsul és görcsösen még maradni akart. - És elvihetnénk a kislányt is, hiszen most nem tud rajzolni, várni kell, amíg az eső elmossa a rajzait. - Jó - válaszolta férje és ebben a „jó”-ban benne volt, nem a boldog vég, hanem az élet folytatásának reménye, egy új nap kezdete. Annak a napnak a kezdete, amikor ismét hármasban élnek, cipelve ugyan külön-külön mindhárman saját sorsuk eddigi tragikus emlékeit, de együtt, közösen.