Élet az ablakon kívül és belül

Ablakot pucolni csak látszólag unalmas dolog. Margó néni szerint ez különösen igaz a földszinti 2-es lakásban, ahol ő lakik már harmincöt éve. Innen ugyanis mindent látni. Évenként elérkezik a tavasz és vele együtt a nagytakarítások ideje. Margó néni ezúttal is hozzálátott a munkához a szokásos vödörrel és az elnyűtt kendővel, és akkor még nem sejtette, hogy aznap történik valami különös. Az egyik mozdulatnál kicsit túlhajolt, hogy kívülről is rendesen le tudja törölni a párkányokat. Nem veszélyesen, csak úgy, Margó nénisen, és akkor vette észre. Az utca túloldalán, pontosan vele szemben, egy fiatal férfi integetett. Olyan huszonéves lehetett, szőkésbarna haja úgy állt, mint akit áramütés ért. A férfi alakját beragyogta a napfény. Az asszony hunyorgott, majd megállt a mozdulatban, fejét félrebillentette és gyanakodva körbenézett. De nem, egyértelműen neki integetett a férfi. Másnap már ez az ablak szép tiszta volt, de Margó néni nem tudta megállni, hogy ki ne nyissa és kinézzen, körülbelül abban az időben, mint előző nap. A fiatal férfi szintén ott állt és kedvesen intett neki. Aztán másnap is, és akkor már virágot lóbált a kezében, Margó néni nevetett, és ő is visszaintegetett. Ettől kezdve minden nap váltottak egy mosolyt. A fiú reggel kávéval az ablaknál, Margó néni virágmintás kötényben, a muskátlik árnyékában. Egy héttel később egy cetli tűnt fel az ablakban, fekete filccel ráírva egy mondat. „Szerintem Ön titokban kém.” Margó néni felnevetett. Másnap egy papírra írt pár szóval válaszolt. „Csak akkor, ha Ön az ügynök, akit rám állítottak.” Így kezdődött a játék. Cetlik, rajzok, bohókás üzenetek. A férfi egyszer narancssárga lufit kötött a párkányra, máskor egy plüsskutyával tűnt fel. Margó néni pedig csipketerítőt terített a belső ablakpárkányra, és a macskájának, Cirminek piros szalagot kötött a nyakába, hogy „rendesen nézzen ki, ha már figyelik”. A ház lakói csak annyit tudtak, hogy „valami történik az ablaknál”. Ahogy a hetek múltak, az ablak nemhogy üveggel elválasztotta volna a benti és a külső világot, hanem áthidalta a korokat, a magányt, a távolságot. A végén már más lakók is bekapcsolódtak. Valaki kiírta egy papírra, hogy „lehet csatlakozni?”, másnál rajzlapra szép színes, valahonnan kivágott betűkkel üzenet jelent meg. „Üdv a klubban!” Az utca egy reggelen úgy nézett ki, mintha egy furcsa előadásra készülnének. A párkányokon növények, gyerekrajzok, üzenetek, hajlongó alakok jelentek meg. Címe lehetne az Ablakból kilógó élet. Aztán egyszer csak Margó néni ablakában egy új cetli lógott. „Holnap nálam palacsinta, és Önnél?” Az asszony boldogan válaszolt. „Palacsintát majd én sütök. Várom szeretettel.” A férfi késő délután jelent meg, kezében egy doboz sütemény. Izgatottan becsengetett. Margó néni még izgatottabban ajtót nyitott. A konyhából frissen sütött palacsinta illata terjengett. – Én vagyok az „ügynök” – mondta a férfi, kissé esetlenül vigyorogva. – És hoztam fedősztorit is. Almás pitét. Margó néni boldogan tárta szélesre az ajtót. – Jöjjön be, ügynök úr! A macska már gyanított valamit. Az ablak mögött ott maradt a napfény, a muskátli, és a világ, ami egy kicsit közelebb jött. Sőt! Be is lépett. Margó néni régen óvónő volt, még abban az időben, amikor a gyerekeknek nem telefonjuk, hanem kavicsgyűjteményük volt a zsebükben, vagy egyéb kedvenc kabalájuk. Az asszony hajtogatott papírhajókat úsztatott a tócsákban, és mindig volt nála egy csomag keksz arra az esetre, ha valaki „véletlenül” elfelejtett reggelizni. Sosem ment nyugdíjba teljesen, csak eljött az a nap, amikor nem kellett többé bemennie. De a gyerekeket… a gyerekeket örökre megőrizte a szívében. A kíváncsi tekinteteket, az örökös kérdéseiket, a nevetésüket és még a néha előforduló könnyeiket is. Az arcokat viszont az idő jócskán megváltoztatta. Megnőttek, megkomolyodtak, egyesekből rendőr lett, másokból informatikus vagy pizzafutár. Eltűntek a homokozóból, és megjelentek a villamoson, aktatáskával a kezükben, vagy babakocsit tolva a játszótér felé. Margó néni olykor látott ismerős mozdulatot, egy lépést, egy nevetést, egy tekintetet, de már nem tudta hozzákapcsolni a nevet. Az emlékek megmaradtak, de a szereplők szétszéledtek a világban. És most itt volt ez a fiatal férfi. Hetek óta mosolygott rá az ablakból. De nem ismerte fel, egészen addig a napig, amikor bejött, és a cipőjét letette az előszobában. Nem volt ebben semmi különös, hacsak az nem, hogy pont úgy tette le, ahogy annak idején egy kisfiú a csoportból, aki sosem akarta bekoszolni a szép szőnyeget. Azt mondogatta mindig, hogy „a szőnyeg tiszta, olyan a mintája, mintha egy tenger lenne.” Margó néni erre azt felelte, hogy „igazad van, a tengerbe nem lépünk cipővel.” A férfi levette a zakóját, és ahogy odaballagott az asztalhoz, megállt egy, a polcon elhelyezett régi fénykép előtt. – Ez ott én vagyok, ugye? – kérdezte halkan, és rábökött egy kisfiúra a csoportképen, akinek összehúzott szemöldöke volt, és lekváros szája. Margó néni felkapta a fejét. Hirtelen újra látta a kisgyereket, aki mindig kérdezett, mindig futkározott hihetetlen energiával, és segített felvenni a többieknek a sapkát vagy a cipőt. – Karcsi! Te vagy az? – kérdezte és elnevette magát. – Hát így megnőttél, te kis legény! – Emlékszik Margó néni? Ön volt az első ember, aki elhitte, hogy én egyszer mérnök leszek – felelte Karcsi, és közben óvatosan leült. – És az is lettem. Nemrég kerültem vissza a városba, és amikor megláttam Margó nénit kihajolni az ablakon, nagyon megijedtem, hogy kiesik. Egyből felismertem a gyors mozdulatairól és abból, ahogyan rám nézett. Semmit sem tetszett változni. Csend lett. A palacsinta illata még inkább szétterjedt a lakásban. Karcsi az ölébe vette Cirmit, aki ott sündörgött körülötte. Margó néni a meghatódottságtól nem tudott megszólalni. Még hogy nem változott! És hogy féltette ez a fiatalember! A jóleső érzés előcsalt pár könnycseppet. – Én is szeretek az ablaknál ácsorogni és nézni kifelé. Csak úgy szemlélődni. Mindig olyan, mintha valami mesevilágba nézne az ember – mondta Karcsi. – Abba a mesevilágba, amit Margó néni teremtett meg számunka az óvodában, és ami végig kíséri az embert a felnőttkorig, meg azon túl is. Margó néni csak hümmögött. Aztán elővett még egy jelképes tányért és szalvétát. Mert eszébe jutott, hogy talán nemcsak Karcsira kellene gondolnia. Talán más is visszanézne egy ablakból. Azóta a földszinti ablakban néha két fej is látszik. Egy idősebb, mosolygós, meg egy fiatalabb, kócos. Középen egy macska ül, udvariasan, mint aki tisztában van vele, hogy ő az összekötő kapocs a múltba és a jövőbe való tekintés között. A generációk között. Margó néni rájött, hogy néha megéri felhúzni a redőnyöket, kinyitni az ablakot és beengedni a kinti életet. És minden reggel az ablakra kikerül egy kis cetli. „Jó reggelt, világ!”