Érted szól a harang

Ebben az évben is elérkezik Mindenszentek ünnepe és a Halottak napja, amikor megemlékezünk elhunyt szeretteinkről. November elseje a Megdicsőült egyház, vagyis a már üdvözült lelkek ünnepe. A már meghalt és tisztítótűzben bűnhődők a „szenvedő egyházat” képviselik, a még élők pedig a „küzdő egyházat”. Nos, én ezek szerint ebbe az utolsó csoportba tartozom, és remélem, minden szerettem, akiket már elveszítettem, az üdvözült lelkek között, békében és szeretetben ünnepel. Én, aki itt maradtam utánuk, a hiányukat hordozva a lelkemben, saját magamat érzem „küzdőnek”. November 2-án, a Halottak napján a mécsesek fénye, az ünnepi koszorúk és a sok szép virág teszi magasztossá az ünnepet számomra, egyébként gondolok rájuk, szinte minden nap. Minden áldott napon. Amíg élek. Amikor elveszítünk egy hozzánk közelálló személyt, sokáig hordozzuk a mély gyászt magunkban és sok mindenben próbálunk vigaszt találni. Elménkkel tudjuk, hogy az élet folyik számunkra majd tovább, immár nélküle, és hogy talán az idő majd enyhíteni fogja azt a hiányérzetet, amely betölti lelkünket. Az idő valóban segít. Enyhül a fájdalom, ami eleinte minden napunkat kísérte, később már csak bizonyos tevékenységeknél tör felszínre. Eleinte a szeretett arc minden vonását magunkban hordozzuk, később már csak a szemének tekintete rémlik fel, ahogyan nézett bizonyos alkalmakkor. Eleinte szinte lehajtott fővel és leeresztett vállal járunk, mint a megsebzett madár, később fejünket egyre magasabbra emeljük és vállunk is hozzá igazodik. A föld helyett az eget kémleljük, a rengeteg csillagot. Bár még mindig őt keressük a csillagok között is, már tudjuk, hogy ezt a sorsot mi sem kerülhetjük el. Hiszen, aki egyszer megszületett, az el is múlik egyszer. Ez talán az egyetlen törvény, ami minden emberre nézve igaz és kikerülhetetlen ezen a földgolyón. Ebben az egyben közös a sorsunk. Amikor egy másik embert siratunk, kicsit magunkat is siratjuk. Ha nem is halunk meg vele együtt, kevesebbnek érezzük magunkat, az ő elvesztésével szegényebbek leszünk. Amikor őt kisérjük el utolsó útjára, az a bizonyos harangszó értünk is szól. John Donne angol költő szavaival kifejezve: „… minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” A gyász, a veszteség érzésének nehéz pillanataiban nekem sokat segített a nagyszerű magyar írónő, Polcz Alaine Kit siratok? Mit siratok? című könyve. A mű vallomások sorozata. Különféle emberek arról vallanak, hogyan történt, és mit éreztek, amikor elveszítettek egy szeretett családtagot. De lehet siratni egy szokványos élethelyzet elvesztését, egy kedvenc állat elpusztulását, a szűkebb haza kénytelen elhagyását. A lényeg: túl kell élnünk a tragikus élethelyzeteket, kötelezően tovább kell lépnünk és túl kell élnünk a túlélhetetlent. Megélni és túlélni. A könyvben fellelhető vallomások segítenek emberi módon feldolgozni a gyászt, és ezen túl felcsillantják azt az időt is, amikor „az élet szemtelenül eltemeti gyászunkat”. Klári elvesztette szeretett édesanyját, aki már évek óta küzdött a rákkal. A haláleset mégis hirtelen történt. Már túl volt a sok kezelésen, amit egész jól viselt, amikor egy telefonhívás alkalmával hirtelen kelt fel az ágyból, megszédült, elesett és beütötte a fejét. Mire a kórházba értek, már elveszítette az eszméletét. Egy hét múlva tüdőgyulladást kapott és elhunyt. A temetési szertartást meg kellett szervezni. Klári tette, amit kellett, látszólag jelen volt, de a szívében mintha megállt volna az idő, nem érezte, hogy múlik. Mint egy homályos, lassított felvétel, olyan volt számára az egész szertartás. Idézeteket keresett, amellyel a helyi újságban közzé tették a halálhírt, majd pedig megköszönték mindenkinek a részvételt. A legkifejezőbbet akarta megtalálni. Miközben sok verset elolvasott, és még több könnyet hullatott, a lelkében kezdett oldódni a fájdalom szorítása. Egyszer csak felkiáltott. Megvan! Rabindranath Tagore verse volt az. „A halálba költözvén itt hagytad életemben az Örökkévalóság bánatát. Gondolataim szemhatárát megfestetted távozásod alkonyi színével, és könnycsíkot hagytál vissza a Földön, a Szeretet mennyboltján”. Csodálatosan kifejező. Ezért is szeretett Klári olvasni, mert a versekben, regényekben megtalálta a saját érzéseit, gondolatait híven tükröző szavakat. Ez mintha kissé megvigasztalta volna őt a mély fájdalmakban. Ó, annyi mindent akart volna még mondani édesanyjának és annyi mindent szeretett volna még kérdezni tőle, annyi mindent jó lett volna még együtt véghezvinni! Egyre inkább hinni akarta, hogy legyen valami természetfeletti lény, egy olyan erő, aki majd tovább fordítja a nagy könyvben édesanyja földi életének részét az újabb fejezetre. Zsóka a legjobb barátnőjét veszítette el. Már fiatal korában kiderült, hogy egy veséje van, amit patkóvesének neveznek. Az évek folyamán ez az egy vese sok terhelést kapott és megbetegedett annyira, hogy transzplantációra is sor került. Három vesét kapott hatvan éves korára, ez három súlyos műtétet jelentett, annak minden rizikójával. A gimiben még oly tehetséges és vidám lány megkeseredett a hosszú évek folyamán. Szerető férje, két gyermeke, testvére és édesanyja szeretetével körülvéve sem sikerült megküzdenie ezzel a teherrel, ami egyre inkább megnehezítette életét. Mindig szerette az irodalmat, verseket írt már lány korában is. Az általa írt versek egyre szomorúbbakra sikeredtek és a halál, a végső búcsú körül forgott minden mondanivalójuk. Egy kötetet hagyott az utókorra, amit Zsóka szeretettel őriz a polcán. Ebben a kötetben tovább él az ő kedves barátnője. Nyomot hagyott maga után. Az írással mentette meg magát egészen hatvan éves koráig. Szinte nincs olyan ember, aki ne veszített volna el valakit, aki közel állt hozzá és akinek a halálába ő is majdnem belehalt. Heine írja: „Előbb szinte romba dőltem; sírtam: minden odavan; aztán mégis elviseltem - csak ne kérdezd meg, hogy: hogyan?!” Nagy gyászunkban erősítsük magunkban a „Memento mori” gondolatát (Emlékezz arra, hogy halandó vagy), és kezdjünk úgy gondolni az időre, mint ami véges számunkra is! Talán ekkor majd fontossá válik nem csak a mögöttünk lévő, hanem a még előttünk álló idő is. Talán majd ekkor másképp cselekszünk, másféle célokat keresünk, felcserélődnek az elengedhetetlennek hitt tevékenységeink. Bakancslistát írunk, mert tudjuk, hogy a földi élet mulandó, ez ellen lázadni nem lehet, vagyis lehet, csak nincs értelme. Ám az emlékezet örök. Létezik egy második élet is, amit mi, az itt maradottak biztosítunk a holtaknak, legalábbis addig, amíg élünk. Egy második élet lehet az is, ha írunk a szeretett halottainkról, ahol megjelennek, beszélnek, cselekszenek. Emanuele Trevi gondolatait idézi Alba Donati írónő Könyvesbolt Toszkánában című, naplóformában megírt regényében: „…mindenkinek, akinek hiányzik valaki, azt tanácsolom, hogy tegye ezt: ne csak gondoljon az illetőre, hanem írjon róla, és hamar észre fogja venni, hogy az írás megidézi az elhunytat, váratlanul felbukkan a szavakban, amelyeket róla írunk; nem mi gondolunk rá, hanem saját akaratából jelenik meg, különös, de tényleg ő az.” Ha így gondolunk elhunyt szeretteinkre, megértjük, hogy ők nem örökre hagytak el minket, bár eltávoztak, de itt maradt valami fontos utánuk. Kedves lényük az emlékezet égboltján.