Gondolatok az írás és az olvasás világnapján

1965. november 17-én az UNESCO szeptember 8-át nevezte ki az olvasás nemzetközi napjává. Céljuk, hogy felhívják az írás-olvasás készségének fontosságára az emberek figyelmét. Az írni és olvasni tudás alapvető emberi jog, a tanulás alapköve. 1966 óta minden évben világszerte ünneplik. Az olvasás nem csak a tanuláshoz szükséges, hanem kellemes időtöltés is. Olyan kikapcsolódás, amelynek során fejlődik az ember szókincse, memóriája, kreativitása. Egyszerre hat a képzeletre és az érzelmekre. A világhálón már inkább csak az olvasás világnapjaként található, talán azért, mert nem létezik olvasás a betűk ismerete nélkül. A kis iskolások nehezen tanulják meg a kacskaringós betűk írását és kiejtését, ezzel együtt a betűk szótagokká, majd szavakká, mondatokká történő összeolvasását. A hangos értő és néma olvasás egyaránt nagyon fontos minden tanulási folyamatban. Mindez nagyon is jól van eddig, csak később egyre kevesebbet írunk kézzel. A középiskolákban a diákok lefotózzák a táblaképet, nyűgösek, ha pár mondatot le kell írni a füzetükbe, persze egyeseknek már füzetük sincs, az okos telefonjukba írnak, néhányan az iskolában kapott vagy az otthonról hozott saját laptopba. Sokkal gyorsabban megy így az írás, úgy gépelnek két kezükkel egyszerre, hogy öröm nézni. A beadandó házi írásbeliket is e-mailen küldik sokan el a tanárnak, vagy géppel írva és kinyomtatva adják oda. Akkor van baj, amikor az érettségin szembesülnek azzal, hogy bizony nekik kézzel kell megírni egy egész hosszú esszét vagy elemzést, vagy bármit. Ezért is hadakozik a tanár velük, hogy a kézírást ne hanyagolják el. Van olyan tanuló, aki az írott betűket el is felejti, és nyomtatott betűvel írja meg a feladatokat. Úgy tudom, hogy ma már ez elfogadható az érettségi dolgozatok feladataiban is. Ez jó dolog, hiszen ebben az esetben a változás elég gyorsan követte a modern világ tanulóinak írással kapcsolatos szokásait. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy mindezek után jött egy olyan tanév, amikor a tanulóknak vissza kellett szokniuk a kézzel való íráshoz. De most nem erre a témára szeretnék fókuszálni és igazából nem is tudom már, hogy ma mi a valóság.) Valljuk be, mi, felnőttek is kezdünk leszokni a kézzel írásról. Én magam is egyre kevesebbet alkalmazom, ha mégis, a valamikor írt szép betűimnek a nyomát sem látom, csak macskakaparást. Nem számít már a szép írás, a helyes írás, lassan az írás sem… el is felejtheti a betűket az, aki nem szeret olvasni. A kézzel való írás lassú lett ebben a felgyorsult világban, ahol folyton attól tartunk, hogy lemaradunk valamiről. Az olvasó ember azonban nem csak gondolkodásában, képzelőerejében gazdagodik, hanem még a szavakat és a helyesírást sem felejti el. A tanítványaimnak sokszor elmondtam, hogy az az ember, aki olvas, az olvasmányaiból tudja, hogy a kályhát ly-vel írjuk, nem j-vel, mert rögzült a szókép és szinte látja maga előtt helyesen leírva a szót. Aki nem olvas, annak be kell bifláznia azokat a szavakat, amelyeket ly-vel írunk, a többit j-vel természetesen. Honnan is tudná egyébként? Melyik az élvezetesebb folyamat? De talán ma már a helyesírásnak ez a része sem számít sokat. És ki olvas manapság? A neten böngészve találok sok kiadót, akik jobbnál jobb könyveket adnak ki, sokasodik a kiadott könyvek száma, holott a statisztikák azt mutatják, hogy egyre kevesebb ember olvas, különösen hosszú regényeket. Vajon lesznek emberek, akik elolvassák ezt a sok novellát, verset, regényt? Pedig a könyvet, ahogy azt Kosztolányi is írja „mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.” Vagyis hiába születik meg annyi szép regény, novellás- és verseskötet, ha nem lesz olvasó, aki elolvassa? Ha igaznak fogadjuk el Lukjanyenko megállapítását, mely szerint „Minden elolvasott könyv egy újabb megélt élet”, rá kell döbbennünk, hogy az embereknek elég a saját életük, nem akarnak mások életébe belelátni. Pedig esetleg a más által megírt világban megtalálhatnák saját problémájukra is a megoldást, vagy eltávolodhatnának egy kissé saját problémájuktól, hogy visszatérve, jobban átlássák a megoldási kulcsokat. Goethe feltette a kérdést: „Milyen olvasót kívánok magamnak? A legelfogulatlanabbat, aki engem, saját magát és az egész világot elfelejti, mikor olvas és csak a könyvnek él.” Vajon hol vannak ilyen olvasók? Nyilván ehhez meg kell találnia a könyvet az olvasónak. Addig kell keresnie, ameddig meg nem találja. Megéri a fáradozást. Márai Sándor írja a Füves könyvében, hogy „Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.” Márpedig, ha itt van a kezünkben ez az ajándék, butaság lenne, sőt egyenesen nagy veszteség lenne nem élni vele. Sok író vallott még írásaiban az olvasás hasznosságáról. Az olvasás fontosságáról így vall Mark Twain (igencsak kritikusan): „Az az ember, aki nem olvas könyvet, semmiben sem különbözik attól az embertől, aki nem tud olvasni.” Talán az eddigiekből is kiderül, hogy szeretem a könyveket és sokat olvasok, mégpedig papír alapú könyveket. Manapság a vigasztalódást keresem az írásokban, lelki sebeim gyógyítgatását várom elsősorban a könyvektől. De emellett szórakozás, figyelemelterelés a problémákról, ugyanakkor fejleszti a gondolat- és képzeletvilágunkat, jó az Alzheimer kór ellen. Azt gondolom, hogy ennyi érvnek elegendőnek kell lenni arra a kérdésre, hogy Miért is olvasnak vagy olvassanak az emberek? Nem beszélve az Ahá-ézésről, amikor rádöbbenünk, hogy „Ez az, ezt érzem én is, csak nem tudtam ilyen szépen kifejezni!” Befejezésül következzen még két hasznos idézet két írótól, akik nagyon meggyőzően érvelnek az olvasás mellett. George R.R. Martin írja: „Az elmének könyvekre van szüksége, mint a kardnak a fenőkőre, hogy megőrizze az élét.” Alan Bennett érvelése: „A legjobb pillanatok az olvasásban azok, amikor rábukkansz valamire – egy gondolatra, egy érzésre, egy nézőpontra -, amit különlegesnek és csak a magadénak hittél. És most itt van, leírva valaki más által, egy olyan személy által, akivel soha nem találkoztál, valaki által, aki már rég meghalt. És mintha egy kéz nyúlna ki, és megfogná a tiédet.” Ezt az érzést én számtalanszor átérzem olvasmányaim által és elmondhatom, hogy igazán megvigasztal és további olvasmányok keresésére ösztönöz.