Hakvány napsütés

A harmincas éveiben járó Balázs egyre csak futott és élvezte, hogy a lába alatt megzizzennek a földre lehullt száraz falevelek. Futás közben fel- felnézett a körülötte magasodó terebélyes fákra, amelyek között kacskaringósan haladt a futópálya. Az égbolt ezüstösen tündökölt és a még erősen sütő nap csodálatosan szép, igazi őszi fénnyel hatolt be sugaraival a kiserdő fái közé. Futás közben megcsodálta, milyen varázslatos színekkel festette meg a természet ezt a mai napot. Éppen csak most múlt el az őszi napforduló és máris egy klasszikus őszi napot kaptak az emberek ajándékba. Olyan napot, mint régen, mint Balázs gyermekkorában, amikor még nem bolondult meg az időjárás, amikor lehetett még évszakok egymás utáni váltakozásáról beszélni. A fiatalember kedvenc évszaka az ősz volt. Valószínűleg azért, mert több, az életét nagyban befolyásoló dolog történt vele ebben az évszakban és ezek kellemes emlékeket keltettek benne. Többször vett szokatlanul új utat az élete az őszi hónapokban, így számára az ősz a megújulást jelentette. Új tanulmányok kezdete, egy kibontakozó szerelem, új hobbi találása, mind-mind többnyire ősszel érkeztek el az életébe. A perzselő nyár elmúltával jobban szeretett nagy túrákat tenni az őszi táj bámulatos színeiben és az egyre enyhülő, hűs levegőn. Futni is ilyenkor szeretett a legjobban. Balázs lefutotta a szokásos távolságot és izzadtan, jóleső fáradsággal a testében pihent a város széli kis erdő egyik padján. Örült, hogy sikerült megtennie a távot, lélekben felfrissült és boldogan gondolt a maratonra. Törölközője hanyagul odavetve lógott a nyakában. Ahogyan ott ücsörgött, felrémlett előtte a két fa képe, amit nemrég látott a futópálya mellett. Az egyik még sárgászöld leveleivel szilárdan tartotta magát, a másiknak a gyökere megsérült, ferde törzsével ráhajlott a még egészséges fára, és már hullottak róla a megbarnult levelek. Balázsnak olyan érzése támadt, mintha a sérült fa segítséget kérne és a másik fa védelmezőn óvta, hogy méltóságteljesen tudja lehullatni az összes levelét, így feladatát teljesítve, átadja azokat az enyészetnek. - Jó napot fiatalember! - köszönt rá egy idős hölgy. - Leülhetek ide? Máshol nincs hely. - Tessék csak - szólt Balázs kicsit kelletlenül, kizökkenve gondolataiból. - Az őszi napsütésben egymásra hulló levelek mindig álmodozásra késztetnek - mondta csöndesen a hölgy, aki mélyen átérezte az ősz szomorúságát, ami siratja a nyarat és közelít a zordabb napok felé. - De nem zavarom, látom, fontos dolgokon jár az esze. - Ó, nem zavar egyáltalán, éppen pihenek - felelt udvariasan Balázs, akit megérintett az idős hölgy kedves és lágy hangja. - Egyébként igaza van, az őszi napfény enyhe melege valóban előcsalogatja az emlékeket. De átlépés is egy másik évszakba és mint átmenet, a továbblépés lehetősége is benne rejlik. Valami új kezdete. - Igen, én is így gondoltam sokáig… Mondja csak, kedvtelésből fut vagy versenyre készül? - Mindkettő. De most kimondottan egy futóversenyre edzek. - A futás nagyon hasznos dolog. Különösen a hosszútávfutás - jegyezte meg mosolyogva a hölgy. - Talán ön is futott valamikor? - Egész életemben a hosszútávfutást gyakoroltam, nem mindig a futópályán kint a természetben, sokkal inkább a gondolataimban és tetteimben. - Ezt meg hogy lehet? - Balázs érdeklődni kezdett a hölgy iránt, akinek az idő már fehérre festette az haját és ráncokat rótt arcára, tekintete azonban még élénk volt, beszéde megnyugtató. - Tudja, az emberek néha elviselhetetlen terhet cipelnek. Letenni nem lehet. Rövidtávú eredmény nincs. Ezért meg kell tanulni a hosszútávfutást. A sors talán kegyes lesz hosszú távon. - Olyan nincs, hogy nem lehet letenni - ellenkezett magabiztosan Balázs. - A hátunk mögé kell dobni és soha többé nem nézni rá! - Remélem, önnek sohasem kell megtapasztalnia ezt. Ha pedig mégis, már menni fog a hosszútávfutás - felelt erre a hölgy, aki mosolyogni próbált, de tekintete elfátyolosodott. - Talán a saját életéről beszél? - hökkent meg a fiatalember, látva az idős hölgy felindultságát. - Igen kedves, arról és még a többiekéről, akik az ismeretlenségben magukra maradva küzdenek és ugyanazt a távot futják le nap, mint nap eredménytelenül. Minden este elfáradnak, később elfásulnak, hiszen a magányos küzdelem még magányosabbá teszi az embert. - Megtudhatnám, miről is beszél pontosan, hölgyem? - Arról, hogy egyesek olyan keresztet kapnak, amit egész életükön át viselni kell. Nem lehet letenni. A lányom mozgássérültként született és értelmi fogyatékkal élt. Egyedül neveltem, majd tizennyolc éves korában megtaláltam számára a megfelelő helyet. Fiatal koromban imádtam futni. Mindig olyan jó gondolataim támadtak futás közben. Még szerencse, hogy a futás megedzett, de felkészíteni nem tudott arra, ami várt rám. A hosszútávfutó legnagyobb erénye a türelem. Ahhoz, hogy a szervezetet felkészítsük az egyre hosszabb távokra, elsősorban szorgalomra és időre van szükségünk. Sajnos a folyamat megszakadt. Később már csak gondolatban, kínlódva róttam a távokat. Néha megéreztem a napsütés halvány erejét. - Értem - mondta megrendülve Balázs. El sem tudta képzelni, milyen dolgokat élhetett át ez a nő. - És mi a helyzet most? - Én még itt vagyok, a lányom tavasszal eltávozott ebből a világból. Így hát a terhet le lehetne már tenni végleg. De nem tudom. Majd ha elmegyek utána én is, akkor talán sikerül. - Nagyon sajnálom - préselte ki magából Balázs a szavakat. - Nem azért mondtam el, hogy sajnálkozzon… - Ó, nem, ne értsen félre! - vágott közbe Balázs. - A helyzetet sajnálom, de önt csodálom, amiért az élet viharait kitartóan viselte és elhárította. A sport, ahogy ön is mondta, ebben biztos sokat segített. Lassan… mennem kell - folytatta akadozva. - Köszönöm a beszélgetést. - Menjen csak fiatalember, tudom, hogy siet. Ha legközelebb erre fut, talán látjuk még egymást. Én mindig ezen a padon szoktam ücsörögni, emlékeimbe merülve. Balázs készülődött az induláshoz, amikor támadt egy ötlete. Visszaült a hölgy mellé, és biztatóan megfogta törékeny, ráncos kis kezeit. - Arra gondoltam, hogy írhatnék egy cikket önről. Tudja, újságíró vagyok és abban is biztos vagyok, hogy nem véletlenül hozott itt ma össze minket a sors. Adna nekem interjút? Hogy könnyítsünk a terhén… és hogy érezze a napsütés teljes erejét - nem tudta folytatni, mert észrevette a lassan feltáruló örömkönnyeket a hölgy arcán. - Ó, hogyne! Ha Ön ezt jónak találja. Talán azután könnyebb lesz. - Akkor akár regényt is írhatunk - mondta viccesen Balázs és biztatásként, mosolyogva elköszönt. Otthon zuhanyozás után sokáig visszhangzottak fejében az idős hölgy szavai. Miért is ne lehetne akár egy regény az életéről? Mások okulására… akik még nem tanulták meg a hosszútávfutást. Járkálva a lakásban le és föl, eszébe ötlött a két fa a futópálya mellett. „Az embereknek is így kéne tenni” - mondta ki hangosan a gondolatait. „Az erősebbnek védelmeznie a gyengébbet, az egészségesnek a sérültet, a gazdagabbnak a szegényebbet.” Lefekvés után arra gondolt, hogy ő bizonyára egy magas rezgésszámmal rendelkező ember lehet, amivel magához vonzotta a szimpatikus idős hölgyet. Miért ne segítene neki, ha úgyis feleslege van energiából? Álmában megelevenedett a két fa és ő védelmezőn nyújtotta ágait megtépázott szomszédjának, miközben az őszi levelek csak hulltak egymásra, a halvány sárgától kezdve egészen a rozsdabarnáig.