Határmezsgye

A világ egy kettéosztott világ. Az emberek egy része a „fény” városában nevelődik és él, ahol rend, törvény és harmónia uralkodik. Tiszta, rendezett város, ahol minden kiszámítható. A társadalom hierarchikus, mindenki tudja a saját helyét. Magas a technológiai fejlettség, mindent mesterséges fény világít meg, nincs sötétség. Itt mindenki biztonságban érzi magát, de nyomasztó a tökéletesség. Az érzelmek elfojtottak, az emberek csak helyesen viselkednek. Mások az „árnyék” vidékén élnek, amit a káosz, az ösztönből való cselekedet és a túlélés jellemez. Sötét, természetes, vad világ. A fény itt ritka kincs. Nincs technológia, vagy csak nagyon kezdetleges. Az emberek a természet közelében élik életüket. A túlélés alapja az alkalmazkodás. Itt nagy szabadságban, de állandó veszélyben léteznek. Az őszinteség gyakori életérzés, de ugyanakkor ismerik a fájdalmat és a félelmet. Lumen városának vezetése azt tartja, hogy az Árnyék birodalma a bűn és a kudarc földje, tilos még beszélni is róla. Az Umbra birodalmában a Fény városát hideg zsarnokságnak tartják, a természetesség ellenségének. Egy fiatal nő, Elira, rejtélyes módon mindkét világban él. Nappal az egyikben, éjjel a másikban. Minden este elalszik Lumen városában, és Umbra birodalmában ébred. Két élete van, de egyikben sem mondhatja el az igazat. Csecsemőként találták a határvidéken, és a Fény városában nevelték fel. De időnként különös álmokat lát, sötét erdőket, táncoló lángokat, egy másik anyát… Elira képes átjutni a két világ között, mégpedig naplemente után. Rettegve gondol arra, hogy egy ősi jóslat szerint születik majd egy lény, aki mindkét világ részét hordozza, és eldöntheti a jövő irányát. Talán ez a lény már meg is született az ő személyében? Talán neki ez a küldetése? Azért vannak ezek a félelmetes álmok? Egyik éjjel egy hideg, ködös, fenyőkkel szegélyezett erdő tisztásán találja magát. Csend van. Csak a szél zizeg a levelek közt. Talán már hajnal közeledik, de a nap nem kel fel teljesen. A fény tompa, mintha soha nem tudná áttörni az eget. Az erdő hideg és nyirkos, a föld mohával takart teste alatt halkan lélegzik. A világ idegen körülötte, tompa, párás, mozdulatlan. A fák kérge sötéten húzódik az ég felé, a fény mintha valami messzi helyről szivárogna le, mintha meggondolná magát, mielőtt földet ér. Nem tudja, hogyan került ide. A ruhája vászon, durva és ismeretlen. Lumenben más volt minden: sima, fehér és tiszta. Ott a reggelek programozva jönnek, nem így, kábán, furcsán, szívverésre ébredve. Akkor meghallja a lépteket. Egy férfi áll ott, hosszú, szürkés kabátban. Tekintete ismerős, de nem tudja, honnan. – Végre felébredtél – szól hozzá a férfi. – Már azt hittük, örökre bent ragadsz a fényben. Elira meg akar szólalni, de hang nem jön ki a torkán. Csak nézi a férfit, ahogy közelebb lép, és leül vele szemben a földre. – A neved itt Nyra – folytatja csendesen a férfi. – És ez a hely Umbra. A világ másik arca. Nem kell félned tőlem, Nyra. Már régóta vigyázok rád, amikor idejössz. – Nem… – Elira végre megszólal. – Én Lumenből vagyok. Ott élek. – Igen – bólintott a férfi. – És mégsem csak ott. Te kettő vagy. Már régóta. Csak mindig elfelejted, amikor visszatérsz. Te vagy az éjjellátó. A kettős lélek. Már régóta sejtettük, hogy egyszer visszajössz teljes tudattal. – Ki vagy te? – kérdezi határozottan Elira. – Honnan tudsz rólam, honnan tudod a nevemet? Olyan ismerősnek tűnik a hangod! – Az én nevem Kael. Árnyéklakó, ahogy ti mondanátok. De te… te nem vagy csak fény, sem csak árnyék. Emlékszel már rám? Ezekre a szavakra Nyra furcsa feszültséget érez mellkasában. Mintha egy ajtó nyikordulna meg belül. És valóban, emlékei között ott zizeg valami. Egy tűz képe. Egy férfi hangja. Egy kéz, ami a sajátjába simult. Emlék vagy álom? – Még nem emlékszel. Semmi baj. Az emlékek jönni fognak. Kael elmosolyodik. Mosolya szomorú, egy olyan férfi mosolya, aki túlságosan is jól ismeri a veszteséget. – Mégis hogy kerültem ide? És mit akartok tőlem? – Ez Umbra. Az árnyék otthona. De számodra több annál. Ez is otthonod. Csak elfelejtetted. Elira feláll. A talaj puha és nyirkos. Egy fa törzséhez támaszkodik, mintha kapaszkodna a valóságba. Majd lehunyja szemét. Emlékképek villannak fel az agyában. Egy vízparton áll. Kael mellette ül. Egyikük sem beszél, csak nézik a sötét víztükröt. A jelenet hirtelen szertefoszlik, mint a pára. A lány feje lüktetni kezd. Valami áttöri a tudatát, ő már volt itt. Sokszor. De mindig elfelejtette, amikor visszatért a fénybe. Most először maradt meg a másik világ emléke. – Emlékszem rád – mondja halkan. – De nem tudom, hogyan. – Mert minden alkalommal, amikor visszatérsz a fénybe, elveszíted ezt a részed. De most valami változott. Most nem törlődött el. Talán végre eljött az idő… – Miféle idő? Kael szemei komollyá válnak. – Hogy ne csak átlépd a határt… hanem újra építsd. Vagy… végleg lerombold – a férfi feláll, és a távolba mutat. – A világok között egyre gyengül a határ. És te vagy a kapu. De választanod kell, mielőtt mások teszik meg helyetted. Elira megérti, hogy a két világ közeledik egymáshoz, és az az érzés gyötri, hogy neki kell eldönteni, melyik világnak segít, de ez rettenetesen nehéz számára, hiszen mindkét világban élnek barátai és hozzátartozói, akiket szeret. Úgy érzi, ez képtelenség, nincs jó döntés. A reggel fénye oszlatni kezdi a ködöt, de Umbra erdeje nem engedi be teljesen a világosságot. A fák árnyékában Elira újra behunyja a szemét. Kael nem szól semmit, csak figyeli. És akkor… valami átbillen. Elira testét hirtelen melegség önti el, mintha napsütés érné. A következő pillanatban már nem érzi a talajt, a fák szagát, Kael jelenlétét, csak az éles fényt, ami szemébe vág. Amikor Elira felébred, újra a saját faágyában fekszik. Egy fényágyon. A plafonból puha, szabályozott ragyogás árad, sehol semmi árnyék. A légzését azonnal ellenőrzi a gép az ágya mellett, halk zümmögéssel. De most másképp hat rá minden. A világot túl szabályosnak látja. A tökéletes sorban álló szekrény, a légfrissítő citrusos permete, az automatikus jó reggelt üzenet… mind csak buroknak tűnik. A bal lapockáján egy sötét folt jelenik meg. Nem bőrhiba, nem seb. Valami… nyom. Árnyék. Később, mikor a napi jelentkezésre indult, minden túl élénknek, túl szépnek tűnik. Az utcákon emberek fegyelmezett sorban haladnak. Mosolyognak. Mindenki üdvözli őt. – Jó reggelt Elira! – A fény áldása rád! Elira pedig mosolyog, visszamondja azt, amit elvárnak tőle. De közben a fejében még ott van Kael hangja, a fák suhogása, az erdei talaj nedves hidege. A tanácsépületbe lépve a fény annyira erős, hogy hunyorognia kell. Senki más nem pislog. A mentorja, egy idős nő, aki az erkölcsi programok vezetője, tárt karokkal várta. – Elira, hallom, hogy ma reggel későn ébredtél. Egy kis rendszerzavar? Az alvásciklusok néha hibáznak. – Igen. Rossz álmaim vannak. – Az álom illúzió – mondja a nő, olyan mosollyal, ami soha nem a szemében tükröződik, csak az arcán. Műmosoly. – A fény a valóság. Tudod, mi a dolgod, jelentened kell az érzéseidet. Az eltéréseket. Bármiféle árnyat… Tudod, mi történt Isobellel. Elira némán bólint, miközben belül szinte ordít. De az arca tökéletesen nyugodt marad. De tudja, most először, hogy ez nem igaz. Elira arra gondol, hogy nem ő választotta ezt, így született. Tehát nem ő az első, aki két világban él, de az előző „kettős” végül eltűnt, vagy elpusztították. Isobel példáján elgondolkozva, arra is rádöbben, hogy a két világ nem csak eltér, inkább egymásból ered. Valamikor egy volt. Csak az emberek elkezdtek ellenségeskedni és háborúzni. Aznap este Elira elindul. A város szélére megy, egy régi, lezárt zónába, ahol a fénytér instabil. Ott már a vakolat is hullik, és a falakon sötét repedések futnak végig, mint hajszálak az üvegen. Az egyik kőre valaki régen jelet karcolt, egy nap és egy szem egyetlen formában. Elirát megérinti. A mellkasa alatt valami megremeg. A jel azt üzeni neki. hogy „nyisd meg, ami mindig is nyitva volt”. A gondolat nem az övé, és mégis… akár ő is mondhatná. Újra Umbra földjén áll. Az erdő most is sötét, de már nem félelmetes. Kael ott vár rá. Már emlékezik a nevére is. Már nem tűnik álomnak. – Tudod, mi vagy – mondta a férfi halkan. – Nem híd. Nem fal. Kapu. Elira lassan bólint. – De én nem akarok választani – feleli. – A fény tanított gondolkodni. Az árnyék tanított érezni. Ha el kell dobnom az egyiket, fél leszek örökre. Kael a szemébe néz. Nem vitatkozik. A határ ott nyílik meg mögötte, nem ajtó, nem alagút. Csak egy törés a világ szövetén. Elira átlép rajta. Nem tűnik el. Megmarad. Valahol, később, egy másik hajnalon, egy másik ember ébred ugyanabban az erdőben. A bőre sima, de a szeme sötéten ragyog. A világ már nincs két részre hasadva. A határvonal egy arcban dobog. A kettősség nem csak harc, lehet híd is. A valódi egyensúly ott születik, ahol a fény és árnyék összeér. A világok története hamis, valójában régen egy világ voltak, és a kettéválasztás mesterséges. Elirában egyre erősebb a gondolat, hogy nem választani kell, hanem összekötni. Egy új világ születik. Nem Fény, nem Árnyék, hanem egy harmadik. Mert árnyék nincs fény nélkül. És a fordítottja is igaz. Mert ahol fény születik, ott árnyék is él.