Hazafelé az úton

Sokat sétálgatok, jövök-megyek városom tekergős kis utcáin és még a márciusi hidegebb napokon feltűnt, hogy gyakran találkozom egy alacsony, rosszul öltözött, mindig valahová tudatosan siető férfival. Származását nem tudom megállapítani, de nem is ez a fontos. Előfordul, hogy egy napon többször is keresztezik egymást útjaink és a férfi mindig udvariasan köszön nekem. „Honnan ismerhet?” – vetődik fel bennem a kérdés, de nem sikerül kideríteni. Természetesen fogadom és viszonzom az üdvözlést. Azután egyszer csak nem láttam pár napig. Nem tudom, hová tűnhetett, már kezdett hiányozni az utcaképből. Talán beteg lett? Aggódni kezdtem érte. Egy szerdai napon viszont újból felbukkant, jobban mondva, most nem egymással szemben találkoztunk össze, ahogy általában lenni szokott, hanem utolértem az egyik keskeny, alig járható kis utcán. Nem is tudtam mellé érni, annyira púpossá vált már az aszfalt és az utcaszegélyről belógó száraz faágak is lehetetlenné tették ezt. Így utána haladtam, felfigyeltem kopott, béleletlen barna kabátjára és a lábán lévő, cipőnek semmiképpen nem nevezhető valamire, ami inkább egy cipőnek a bélése lehetett csupán, pedig akkor éppen a mínusz fokok voltak jellemzőek. Talán megérezte, hogy valaki megy mögötte, hátrafordult és alig észrevehetően elmosolyodott. – Ó, jó napot kívánok! Milyen régen láttam! – szólított meg. Mintha egy kis idegen akcentust éreztem volna a beszédében. – Jó napot! Nem is volt az olyan régen! – reagáltam. – Olyan jó látni magát! – örvendezett tovább. – Mert kedves és szép. Ahogyan öltözik, ahogyan visszaköszön nekem, ahogyan mosolyog. – Ó, hol van már a szépség! – mondtam legyintve a banális közhelyet, mert úgy meglepődtem azon, amit mondott, hogy nem tudtam, hirtelen mi mást válaszolhatnék. A látkép eléggé komikus lehetett, ahogyan sietve lépkedtünk egymás után, és ő hátra-hátrafordult, úgy beszélt hozzám. Próbáltam meglátni, mi van a mindig nála lévő nylon zacskóban, de nem látszott és talán jobb is volt az, hogy nem láttam. – Csak sose becsülje alá magát kedves! Higgye el, a fiatalok is megirigyelhetnék. Hány éves, ha szabad kérdezni? – Találja ki! – feleltem egyre inkább elképedve attól, amit mondott. – Úgy negyvenhat körüli. – Majdnem – mondtam, és közben nem is tudom, örültem-e neki, hogy ilyen fiatalnak látott. – És maga? – Én negyvennyolc vagyok. Egyébként a nők korát szinte lehetetlen kitalálni. – A férfiakét sem könnyebb – tettem hozzá, mert hiszen legalább hatvannak gondoltam. – Tudja, azt nem szeretem a nőkben, hogy ha bókol nekik az ember, úgy tesznek, mintha nem örülnének neki. Közben pedig várják. Miért nem őszinték? – Talán azt akarják, hogy újabb bókkal árasszák el őket. Hogy erősítsék meg újra és újra a dicséretüket – feleltem tétován. – Vagy talán, mert nem hiszik el, hogy van még, aki udvariasan és őszintén bókol nekik. – Maga sem akarta elhinni, amit mondtam! Pedig az úgy van! – Hm… talán – hagytam ennyiben, de kissé elbizonytalanodtam. – Nem, maga inkább olyan, aki néha alábecsüli magát. Ne tegye! Elértünk a kereszteződéshez. Sajnáltam, hogy véget ért a közös utunk, amikor láttam, hogy ő balra kanyarodni készül. De megállt és felém fordulva, büszke tekintettel köszönt el. – Az én utam erre vezet. Tudja minden nap három-négy óráig járkálok, aztán hazatérek és igyekszem pihentetni a lábamat, hogy másnap újra el tudjak indulni. Ne feledje, amit mondtam és vigyázzon magára! – Mondja, tudok segíteni valamiben? – tettem fel nagyon óvatosan a kérdést. Csak meg ne bántsam! – Mire gondol? – kérdezett vissza, egyáltalán nem segítve szorult helyzetemen. – Például itt van a Spar és ott tudunk venni pár dolgot, amire szüksége van. – Nagyon köszönöm aranyos, de mindenem megvan, ami kell. – Akkor én is a lehető legjobbat kívánom magának! – köszöntem el. Úgy tűnt, hogy sejtésem egyre inkább beigazolódik. Valószínűleg kukázó lehetett, akinek megvolt a maga területe, de hogy a hazatérés hová történhetett három-négy óra után, azt el sem tudtam képzelni, csak remélni tudtam, hogy nem hajléktalan. Alig tudtam mindezt végig gondolni, amikor egy ismerősöm rám köszönt. – Szia Magdi! Téged is zaklatott ez az alak? – Engem? Dehogyis! Csak váltottunk pár szót. – Gondolom, kért egy kis pénzt italra meg cigire. De remélem, nem adtál neki. Tudod, ha egyszer adsz, utána mindig megtalálnak. – Nem, nem adtam. Ugyanis nem kért semmit. – Akkor meg mi a fenéről beszéltetek? – Mindenféléről – és ezzel nem is mondtam valótlant, az igazat azonban nem akartam megmondani neki, vagyis, hogy semmi köze hozzá. – Vigyázz az ilyen alakokkal! A helyedben én nem társalognék velük. – A helyemben majd én azt teszem, amit jónak látok. De most már sietnem kell, mert nem kapok ebédet. No szia! – és otthagytam, miközben dúlt bennem a méreg és az értetlenség. A hazafelé vezető úton nem tudtam szabadulni attól a hatástól, amit a kis ember szavai tettek rám. „Csak sose becsülje alá magát!” – járt az agyamban. Alig hittem el, hogy beszédbe elegyedtünk, hiszen eddig mindig csak köszöntünk egymásnak. Ebből a pár szóból, amit váltottunk, azonnal megértettem, hogy a találkozásaink alkalmával miért nem kért egyszer sem alamizsnát, nem könyörgött, nem sajnáltatta magát. Ő egy őszinte és büszke lelkű lény, aki nem érti az emberi játszmákat, és aki sosem becsüli alá magát. Sok könyvet olvastam az önbecsülés témában, tudtam én, hogy mit jelent ez a fogalom. Igen, elméletben tudtam, de a gyakorlatban talán mégsem voltam vele tisztában igazán. Többször gondoltam azt, hogy mások sokkal okosabbak, szebbek, jobbak nálam. Mert ezt éreztették velem, nekik aztán megvolt az önbecsülésük! Pedig talán csak éppen játszottak a karrierjük, az érvényesülésük, a jobb pozíció érdekében. Vagy mert csupán ilyen volt a természetük, a genetikájuk, a fellépésük, nem tudtak másmilyenek lenni. No ez az, már megint védem őket, mindenkit felmentek, megmagyarázom a tetteiket, senkit nem ítélek el. De ez nem is az én dolgom. Talán eleinte nem voltam elég erős ahhoz, hogy küzdjek ellenük, hogy vállaljam saját magamat. Inkább hallgattam. Ez lenne az alábecsülés? Mára már sokat változtam. Igaz a mondás, mely szerint az évek számának növekedésével szerzünk bölcsességet. És a bölcsességgel együtt jár önmagunk egyre jobb megismerése és felvállalása. De bármennyire is teltek el az évek, az én lelkemet még mindig a mások iránti bizalom tölti be. Hogy is van az a kedvenc idézetem William Wharton Búcsú a szerelemtől című könyvében? Igen, megvan! Hogy a galambok milyen jó tanítók, mert tele vannak bizalommal. A legtöbb ember pedig azt hiszi róluk, hogy ostobák. Azt szokták mondani, hogy a mai a világban az, aki másképp viselkedik, mint az átlag, normálisnak tartott ember, naiv vagy rosszabb esetben bolond. Pedig ez minden korban így volt, csak mi most élünk, ebben a korban, és most érezzük ezt. Dosztojevszkij művében Miskin herceg, akit az író tökéletes szépséggel és erkölcsi érzékkel ruházott fel, elveszett ember. Nem felel meg a kor átlagembere normáinak, ráadásul kapott egy furcsa betegséget, az epilepsziát, amitől még inkább más lett a normálisak között. Ezért nevezték idiótának. Ez a jelenség minden korban megfigyelhető, nem csupán a mi korunkbanSokat sétálgatok, jövök-megyek városom tekergős kis utcáin és még a márciusi hidegebb napokon feltűnt, hogy gyakran találkozom egy alacsony, rosszul öltözött, mindig valahová tudatosan siető férfival. Származását nem tudom megállapítani, de nem is ez a fontos. Előfordul, hogy egy napon többször is keresztezik egymást útjaink és a férfi mindig udvariasan köszön nekem. „Honnan ismerhet?” – vetődik fel bennem a kérdés, de nem sikerül kideríteni. Természetesen fogadom és viszonzom az üdvözlést. Azután egyszer csak nem láttam pár napig. Nem tudom, hová tűnhetett, már kezdett hiányozni az utcaképből. Talán beteg lett? Aggódni kezdtem érte. Egy szerdai napon viszont újból felbukkant, jobban mondva, most nem egymással szemben találkoztunk össze, ahogy általában lenni szokott, hanem utolértem az egyik keskeny, alig járható kis utcán. Nem is tudtam mellé érni, annyira púpossá vált már az aszfalt és az utcaszegélyről belógó száraz faágak is lehetetlenné tették ezt. Így utána haladtam, felfigyeltem kopott, béleletlen barna kabátjára és a lábán lévő, cipőnek semmiképpen nem nevezhető valamire, ami inkább egy cipőnek a bélése lehetett csupán, pedig akkor éppen a mínusz fokok voltak jellemzőek. Talán megérezte, hogy valaki megy mögötte, hátrafordult és alig észrevehetően elmosolyodott. – Ó, jó napot kívánok! Milyen régen láttam! – szólított meg. Mintha egy kis idegen akcentust éreztem volna a beszédében. – Jó napot! Nem is volt az olyan régen! – reagáltam. – Olyan jó látni magát! – örvendezett tovább. – Mert kedves és szép. Ahogyan öltözik, ahogyan visszaköszön nekem, ahogyan mosolyog. – Ó, hol van már a szépség! – mondtam legyintve a banális közhelyet, mert úgy meglepődtem azon, amit mondott, hogy nem tudtam, hirtelen mi mást válaszolhatnék. A látkép eléggé komikus lehetett, ahogyan sietve lépkedtünk egymás után, és ő hátra-hátrafordult, úgy beszélt hozzám. Próbáltam meglátni, mi van a mindig nála lévő nylon zacskóban, de nem látszott és talán jobb is volt az, hogy nem láttam. – Csak sose becsülje alá magát kedves! Higgye el, a fiatalok is megirigyelhetnék. Hány éves, ha szabad kérdezni? – Találja ki! – feleltem egyre inkább elképedve attól, amit mondott. – Úgy negyvenhat körüli. – Majdnem – mondtam, és közben nem is tudom, örültem-e neki, hogy ilyen fiatalnak látott. – És maga? – Én negyvennyolc vagyok. Egyébként a nők korát szinte lehetetlen kitalálni. – A férfiakét sem könnyebb – tettem hozzá, mert hiszen legalább hatvannak gondoltam. – Tudja, azt nem szeretem a nőkben, hogy ha bókol nekik az ember, úgy tesznek, mintha nem örülnének neki. Közben pedig várják. Miért nem őszinték? – Talán azt akarják, hogy újabb bókkal árasszák el őket. Hogy erősítsék meg újra és újra a dicséretüket – feleltem tétován. – Vagy talán, mert nem hiszik el, hogy van még, aki udvariasan és őszintén bókol nekik. – Maga sem akarta elhinni, amit mondtam! Pedig az úgy van! – Hm… talán – hagytam ennyiben, de kissé elbizonytalanodtam. – Nem, maga inkább olyan, aki néha alábecsüli magát. Ne tegye! Elértünk a kereszteződéshez. Sajnáltam, hogy véget ért a közös utunk, amikor láttam, hogy ő balra kanyarodni készül. De megállt és felém fordulva, büszke tekintettel köszönt el. – Az én utam erre vezet. Tudja minden nap három-négy óráig járkálok, aztán hazatérek és igyekszem pihentetni a lábamat, hogy másnap újra el tudjak indulni. Ne feledje, amit mondtam és vigyázzon magára! – Mondja, tudok segíteni valamiben? – tettem fel nagyon óvatosan a kérdést. Csak meg ne bántsam! – Mire gondol? – kérdezett vissza, egyáltalán nem segítve szorult helyzetemen. – Például itt van a Spar és ott tudunk venni pár dolgot, amire szüksége van. – Nagyon köszönöm aranyos, de mindenem megvan, ami kell. – Akkor én is a lehető legjobbat kívánom magának! – köszöntem el. Úgy tűnt, hogy sejtésem egyre inkább beigazolódik. Valószínűleg kukázó lehetett, akinek megvolt a maga területe, de hogy a hazatérés hová történhetett három-négy óra után, azt el sem tudtam képzelni, csak remélni tudtam, hogy nem hajléktalan. Alig tudtam mindezt végig gondolni, amikor egy ismerősöm rám köszönt. – Szia Magdi! Téged is zaklatott ez az alak? – Engem? Dehogyis! Csak váltottunk pár szót. – Gondolom, kért egy kis pénzt italra meg cigire. De remélem, nem adtál neki. Tudod, ha egyszer adsz, utána mindig megtalálnak. – Nem, nem adtam. Ugyanis nem kért semmit. – Akkor meg mi a fenéről beszéltetek? – Mindenféléről – és ezzel nem is mondtam valótlant, az igazat azonban nem akartam megmondani neki, vagyis, hogy semmi köze hozzá. – Vigyázz az ilyen alakokkal! A helyedben én nem társalognék velük. – A helyemben majd én azt teszem, amit jónak látok. De most már sietnem kell, mert nem kapok ebédet. No szia! – és otthagytam, miközben dúlt bennem a méreg és az értetlenség. A hazafelé vezető úton nem tudtam szabadulni attól a hatástól, amit a kis ember szavai tettek rám. „Csak sose becsülje alá magát!” – járt az agyamban. Alig hittem el, hogy beszédbe elegyedtünk, hiszen eddig mindig csak köszöntünk egymásnak. Ebből a pár szóból, amit váltottunk, azonnal megértettem, hogy a találkozásaink alkalmával miért nem kért egyszer sem alamizsnát, nem könyörgött, nem sajnáltatta magát. Ő egy őszinte és büszke lelkű lény, aki nem érti az emberi játszmákat, és aki sosem becsüli alá magát. Sok könyvet olvastam az önbecsülés témában, tudtam én, hogy mit jelent ez a fogalom. Igen, elméletben tudtam, de a gyakorlatban talán mégsem voltam vele tisztában igazán. Többször gondoltam azt, hogy mások sokkal okosabbak, szebbek, jobbak nálam. Mert ezt éreztették velem, nekik aztán megvolt az önbecsülésük! Pedig talán csak éppen játszottak a karrierjük, az érvényesülésük, a jobb pozíció érdekében. Vagy mert csupán ilyen volt a természetük, a genetikájuk, a fellépésük, nem tudtak másmilyenek lenni. No ez az, már megint védem őket, mindenkit felmentek, megmagyarázom a tetteiket, senkit nem ítélek el. De ez nem is az én dolgom. Talán eleinte nem voltam elég erős ahhoz, hogy küzdjek ellenük, hogy vállaljam saját magamat. Inkább hallgattam. Ez lenne az alábecsülés? Mára már sokat változtam. Igaz a mondás, mely szerint az évek számának növekedésével szerzünk bölcsességet. És a bölcsességgel együtt jár önmagunk egyre jobb megismerése és felvállalása. De bármennyire is teltek el az évek, az én lelkemet még mindig a mások iránti bizalom tölti be. Hogy is van az a kedvenc idézetem William Wharton Búcsú a szerelemtől című könyvében? Igen, megvan! Hogy a galambok milyen jó tanítók, mert tele vannak bizalommal. A legtöbb ember pedig azt hiszi róluk, hogy ostobák. Azt szokták mondani, hogy a mai a világban az, aki másképp viselkedik, mint az átlag, normálisnak tartott ember, naiv vagy rosszabb esetben bolond. Pedig ez minden korban így volt, csak mi most élünk, ebben a korban, és most érezzük ezt. Dosztojevszkij művében Miskin herceg, akit az író tökéletes szépséggel és erkölcsi érzékkel ruházott fel, elveszett ember. Nem felel meg a kor átlagembere normáinak, ráadásul kapott egy furcsa betegséget, az epilepsziát, amitől még inkább más lett a normálisak között. Ezért nevezték idiótának. Ez a jelenség minden korban megfigyelhető, nem csupán a mi korunkban. A mások, a jó ügyért kiállók, akik saját munkájuk mellett még segíteni is hajlandók önként, saját szándékból, nem parancsra, mindig kilógtak a sorból. Az egyformaság sorából. Ők mindig egy kicsit többet akartak adni magukból a világnak. Még akkor is, ha nem kaptak ezért cserébe semmit. Mert nekik nem az a lényeg, hogy mit kapnak a tettükért vagy csupán egy jó szóért cserébe, hanem az, hogy ők megtették, kimondták azt, amit a lelkiismeretük követelt. Lehet, hogy igaza van a kis embernek, aki megmondta nekem a tutit az utcán, lehet, olykor alábecsülöm magam, ahogy ő mondta. Én inkább úgy mondanám, hogy igyekszem a saját lelkiismeretem és az örökérvényű szeretet törvényeit követni, és szeretném azt hinni, hogy túlságosan nem lógok ki a sorból, vannak még hozzám hasonlóak, akik a többiek problémái iránti megértéssel, segítő szándékkal a jóságra törekednek. És ki tudja, eljön majd az az idő, amikor ők, a most többségben lévők lesznek kevesebben és ők ütnek el az átlagtól. A szerepek megcserélődnek. Legalább is nagyon remélem, hogy így lesz. Mert nem csak a rossz cselekedeteket, az önzést kell meglátni, felnagyítani, és erről általánosítani, hanem a sok jót is, ami körülvesz bennünket, a mosolygós arcokat, a kedves szavakat. És ezeket erősíteni. Saját mosolyunkkal, saját kedves szavainkkal. Miközben ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, rájöttem, hogy a pályám kapcsán a kollégáimtól, vezetőimtől, de a magánéletemben előforduló okos és nagy karriert befutó társaimtól sem kaptam ennél jobb tanácsot sosem. „Csak sose becsülje alá magát kedves!” Mint ahogyan ő mondta és ezt csak meggyőződésből mondhatta, mert úgy is cselekedett.Ők mindig egy kicsit többet akartak adni magukból a világnak. Még akkor is, ha nem kaptak ezért cserébe semmit. Mert nekik nem az a lényeg, hogy mit kapnak a tettükért vagy csupán egy jó szóért cserébe, hanem az, hogy ők megtették, kimondták azt, amit a lelkiismeretük követelt. Lehet, hogy igaza van a kis embernek, aki megmondta nekem a tutit az utcán, lehet, olykor alábecsülöm magam, ahogy ő mondta. Én inkább úgy mondanám, hogy igyekszem a saját lelkiismeretem és az örökérvényű szeretet törvényeit követni, és szeretném azt hinni, hogy túlságosan nem lógok ki a sorból, vannak még hozzám hasonlóak, akik a többiek problémái iránti megértéssel, segítő szándékkal a jóságra törekednek. És ki tudja, eljön majd az az idő, amikor ők, a most többségben lévők lesznek kevesebben és ők ütnek el az átlagtól. A szerepek megcserélődnek. Legalább is nagyon remélem, hogy így lesz. Mert nem csak a rossz cselekedeteket, az önzést kell meglátni, felnagyítani, és erről általánosítani, hanem a sok jót is, ami körülvesz bennünket, a mosolygós arcokat, a kedves szavakat. És ezeket erősíteni. Saját mosolyunkkal, saját kedves szavainkkal. Miközben ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, rájöttem, hogy a pályám kapcsán a kollégáimtól, vezetőimtől, de a magánéletemben előforduló okos és nagy karriert befutó társaimtól sem kaptam ennél jobb tanácsot sosem. „Csak sose becsülje alá magát kedves!” Mint ahogyan ő mondta és ezt csak meggyőződésből mondhatta, mert úgy is cselekedett.