Hópelyhek tánca

Minden télen várjuk, hogy megérkezzen végre a hóesés, amely talán a legszebb módon tárja elénk a természet erejét, valamint finom, ugyanakkor mulandó szépségét. A karácsonyvárás közepette az emberek közötti beszélgetésben gyakran szóba kerül az a kívánság, hogy bárcsak havas ünnepünk lenne. Ez nem mindig valósul meg, hiszen az évszakok már úgy összekeveredtek, hogy gyakran december végén a hóesés elkerül bennünket. De minden télnek van olyan szakasza, amikor hull a hó és elűzi a szürkeséget az emberek lelkéből, és vidámságot hoz az életükbe. Miközben az emberek serényen készülődnek az év végi ünnepekre, magasan a felhők fölött is zajlik ám az élet… Hópelyhecske, a csodálatos és mindig vidám fiatal hópehely-lány, ezúttal kissé szomorúan beszélget két nővérével. - Mikor kezdjük már meg az évi szokásos táncunkat? Én már annyira várom, hogy megszabaduljak a sok-sok hópehelytől! Már olyan nehéz hordozni őket. - Tudod, hogy csak akkor lehet elkezdeni, amikor Hóanyó erre parancsot ad - feleli Hópihe, a középső lány. Hóanyó a felhők feletti birodalmat uralja a tél kezdetétől a végéig és bizony nagy felelősség hárul rá. Nagyon kell figyelnie a felhőket, azok szabják meg, hogy mikor kezdjék el a lányok a táncot. Amikor ő, mint égi karmester, kezeivel megadja a jelet, akkor a három lánya megrázza magát, és hullni kezd a hó. Az emberek öröme pedig felér egyenesen az égig. Talán ezért van egy olyan érzésünk, nekünk itt lent a földön, hogy hóeséskor a hópelyhek nem csupán lehullnak, hanem egy különös, táncszerű mozdulattal érkeznek a földre, mintha valami titkos dallamra mozognának. A három lány közül Hópelyhecske a legvidámabb, a legkecsesebb és a legkíváncsibb természetű. Többször kérdezi a testvéreit, hogy vajon mit éreznek az emberek, amikor egy hópehely az arcukra hull, és mint hűvös csók, úgy érinti meg bőrüket. - Nem vezet jóra a kíváncsiskodás - válaszol Hópehely, a legidősebb nővér. - Hogy is gondolhatsz erre? A te életed itt van. - De én úgy szeretném megtudni, hogy miért okoz a mi táncunk olyan nagy örömet a lent lakó embereknek - ellenkezik Hópelyhecske, de nem sokáig, mert érkezik a jel Hóanyótól és kezdődik az égi karnevál. A lányok eszeveszett táncot lejtenek, közben nagy boldogság járja át a szívüket, ahogy hullatják a vaskos, tiszta, hófehér áldást. Hallják az emberek vidám nevetését, gyerekek sikítozását, a házak ablakaiban megjelenő, mosolygó arcokat, a feléjük néző, hálás tekinteteket. Estére jól el is fáradnak, amikor Hóanyó megadja a jelzést, hogy befejezhetik a táncot. Hópelyhecske azonban nem fárad el és Hóanyót nyaggatja egy benne már régóta megfogant kívánsággal. - Édesanyám, én úgy szeretnék lemenni az emberek közé, hogy átéljem a boldogságukat. Mondd csak, van erre lehetőségem? Hóanyó szomorúan elgondolkozik lánya kérdésén, majd még szomorúbban válaszol. - Tudtam, hogy egyszer ezt te meg fogod kérdezni. Annyira más vagy, mint a nővéreid. Nos, van rá lehetőség, de tudnod kell, hogy amint lehullsz a földre, egy szép fiatal lány alakját öltöd magadra. És amikor üzenek, hogy vissza kell jönnöd, akkor dönthetsz arról, hogy ott maradsz, vagy újra Hópelyhecske leszel. De ha lent maradsz, soha többé nem láthatsz minket, nem térhetsz vissza hozzánk. - Értem - mondja a hópehely-lány és boldogan vállalja a próbát. István, a fiatal vadász egy téli fácánvadászaton vesz részt a társaival. Nagyon megfelelő most erre az idő, hideg van, nincs sár, kissé havas még a táj az előző hóesés óta. Istvánt elbűvöli a téli táj szépsége és addig csodálja, amíg egy kissé elmarad a társai mögött. Ekkor sötét felhők jelennek meg az égen, és a vadászcsapat visszaindul az autójuk felé, mert nagy pelyhekben elkezd hullni a hó. Annyira besötétedik, hogy István eltéved a hóesésben. Néz jobbra, majd balra, egyszer csak nem hisz a szemének. Az egyik fa tövében egy hópehelyből, valami varázslat által, hirtelen egy csodálatosan szép fiatal lány kel életre. Bőre fehér, mint a hó, szeme égszínkék, haja színe… nincs rá szó, nem is lehet leírni milyen. Egyszóval elbűvöli a jelenség Istvánt. Csak azt csodálja, hogy a lány egyszerű fehér ruhában van, nincs kabátja, és nem tűnik úgy, hogy fázik. - Te mit csinálsz itt ebben a cudar hidegben? - kérdezi tőle ámulva a férfi. - Egyáltalán beszéled a nyelvünket? - Hát persze, hogy beszélem! Hisz ember vagyok, nem látod? Én sohasem fázom, mert ahonnan jövök, ott mindig hideg van. Hozzászoktam. - És honnan jössz, ha szabad megkérdeznem? Netán egyenesen az égből hullottál ide? - István azt hiszi, csak képzelődik. - Pontosan onnan, jól gondolod - válaszol a lány és közelebb megy Istvánhoz, akinek egyre inkább melege lesz. Csodálatos érzés. - Hadd nézzelek meg közelebbről is! István nagyon megtetszik Hópelyhecskének, és az édesanyja szomorúságára gondol, aki csak utalt arra a szavaival, hogy esetleg történhet olyan dolog, ami miatt nem akar majd visszamenni a felhők közé. Miközben beszélgetnek, a lány felfedi István előtt, hogy ki is ő pontosan. István úgy érzi, hogy a szerelem kezd utat törni a szíve felé és egyre inkább befészkeli magát oda. - István! István! Merre vagy? - hallatszik társainak kiáltozása, akik a keresésére indultak. István gyorsan ráteríti a lányra a vadászkabátját, hogy ne legyen olyan feltűnő jelenség és együtt térnek haza a férfi házába. Az egész telet együtt töltik és István segítségével Hópelyhecske részt vesz minden olyan tevékenységben, ami a hóeséssel kapcsolatos. Szánkóznak, síelni is van lehetőségük, mivel István egy kis hegyi faluban lakik, ahol bizony az emberek beszéltek valamikor régen egy ősi legendáról, mely szerint tényleg létezik a hópelyhek tánca. A legenda szerint van olyan, aki képes meglátni a valódi táncot és annak feltárulkozik az idő mélyén rejlő igazság és válaszokat kaphat a legmélyebb kérdéseire. Hópelyhecske boldogságtól ragyogó arccal nézi a korcsolyázó, szánkózó gyerekeket és megérinti őt is a havazás varázsa. Egy napon a lány szomorú üzenetet kap otthonról. Az édesanyja súlyosan megbetegedett, a nővérei üzenik, hogy menjen haza, ha még életben szeretné látni és egyébként is szükség lesz a munkájára, pótolni kell valahogyan Hóanyót. A lány szíve nem akar engedelmeskedni a kérésnek, ám a lelkiismerete azt súgja, itt kell hagynia a földet. István szinte belebetegszik a történtekbe és mindenképpen magánál szeretné tartani a lányt. - Haza kell mennem, nem tehetek mást, szükség van rám. El kell búcsúznunk végleg -mondja Istvánnak, miután döntött. Felveszi a fehér ruháját, amibe ide érkezett és megkéri a férfit, hogy vigye vissza ahhoz a fához, ahol rátalált. István nem tehet mást, el kell engednie szerelmét. Kimennek az erdőbe és megkeresik a fát. Már tél vége felé közeledik az idő, ilyenkor már ritka a hóesés, de amint odaérnek, nem marad sok idejük a búcsúzásra, szállingózni kezd a hó, szél keletkezik, ami felkapja a vékony lányt és a magasban visszaváltozik hópehely-lánnyá. Sokáig keringve száll a magasban István fölött, majd eltűnik a férfi szeme elől, beolvad a többi hópehely közé. István lelke némán sír, egyre csak arra gondol, hogy nincs igazság a földön, hogy neki el kell válni a szerelmétől. - De igen, ennek így kell lenni - szólal meg egy hang dörögve. A szerelemben, ha igazán szereted a nőt, akkor el kell fogadnod a döntéseit, még ekkor is, ha neki nem volt más választása. Te is ezt tetted volna a helyében. Helyesen döntött, el kell engedned! Két külön világban éltek, és neki ott küldetése van, ami túlnő a személyes érzelmeken. István kezd rájönni, hogy a legenda valósággá válik. „Ez tehát a nagy igazság, ami feltárulkozik azok előtt, akik meglátják a hópelyhek valódi táncát” - gondolja. Hópelyhecske és nővérei elveszítik az édesanyjukat, de a három lány továbbra is kötelességtudóan végzi a feladatát. Hiszen minden évben eljön a tél és az emberek várják a hóesést. A lányok feladata, hogy életet leheljenek a hópelyhekbe és így hulljanak a világra. Hópelyhecske lassan megérti, hogy az ő kötelessége nem az, hogy egy férfit boldoggá tegyen a szerelmével és elmerüljön a vele való élet szépségében. Egy napon még arra is rádöbben, hogy a tánca nemcsak a havat, hanem valami sokkal mélyebb dolgot is befolyásol a világban, mégpedig hozzájárul az emberek kiegyensúlyozott boldogságához, az évszakok körforgása által. Neki a föld minden lakója számára kell adni azt az örömöt, amit csak ő tud megadni nekik akkor, amikor vad táncba kezd a legidősebb nővér jelzésére és a földön ujjonganak az emberek. Szívét elönti a boldogság érzése. Szent célja és kötelessége van. Ám amikor csak teheti, küld egy hópihét István arcára, ami ott marad egy kis ideig, István pedig mindig megérzi a jelenlétét és azt kívánja, bárcsak sohase o