Láthatatlan csaldi kötelék

„… van valami állandóság a dolgokban, ami nincs változásnak alávetve, és felragyog ... akár a rubin, minden eliramlott, tovatűnő, kísérteties felszínén.” Virginia Wolf A Világítótorony Kedves Kabai nagymamám! A nagymamák és az unokák között megmagyarázhatatlan kötelék van. Ezt még akkor nem tudtam, csak gyermeki lelkemmel éreztem. Szüleimet természetesen nagyon szerettem és tiszteltem, de a te személyed mindig titokzatossággal vett körül és engem vonzottak a titkaid. A szüleim élete, úgy gondoltam, nyitott könyv előttem, de amikor nálad voltam, csodáltam arcod barázdáit, idősödő kezed szerető simogatását, de szemrehányó szavaidat is, amikor valami rosszat tettünk a testvéremmel. Arcod minden ránca mögé egy-egy bánatot képzeltem, simogató kezeid elűzték a félelmeimet, lágy szidalmaidra eleinte daccal válaszoltam, de később megértettem, hogy a szeretet mondatta veled. Kilenc éves koromig a bűvkörödben éltem. Megmentettél a rám támadó hamis kakasoktól, velem együtt pihentél ebéd után a kert végében álló nagy körtefák alatt leterített birkabőrökön és meséltél. Igazi mesékké változtattad át az általad megélt nehéz helyzeteket. Pedig biztos fáradt lehettél, mert a szüleim és ti is a nagypapával rengeteget dolgoztatok Segítettem neked felmosni a kis parasztház agyagpadlóját, kenyeret sütni a kemencében, majd esténként boldogan aludtam el a sutban, ahol a testvéremmel együtt szorosan bár, de elfértünk, hiszen nekünk ott volt a helyünk. Volt egy nagyfiad, akit Bandinak hívtak. Mindig bolondozott velünk, ő volt sokáig a Mikulásunk. Egyszer csak felismertük, hogy a Mikulás lába olyan, mintha a Bandi lába lenne, de nem árultuk el, még hinni akartunk a mesékben és a csodákban. Egyszer Bandi beöltözött nőnek és beállított hozzánk. Nem messze laktunk a tanyátokkal szembeni, kicsit modernebb épületben. Szóval megjelent nálunk Bandi és belépett a konyhába. - Azt hallottam, hogy elkelne egy kis segítség a portán - mondta felismerhetetlen, női hangon. - Hiszen van két kisgyerek, és sok a teendő az állatokkal, az aratással. - Ó, de jól jönne a segítség! - felelte az anyukám mosolyogva. - Az is jó lenne, ha a gyerekkel foglalkozna, amíg mi dolgozunk. „Miért mosolyog az anyukám? Én aztán nem maradok egy idegennel…”- gondoltam, de hangosan kimondani nem mertem, csak szomorúan néztem az asszonyra, aki rögtön rájött szomorúságom okára. - Úgy látom, a kislány nem szeretne velem maradni - ejtette ki lassan a szavakat, mintegy elhúzva a jelenetet, majd levetette a kendőjét, a szemüvegét, lemosta arcáról az idősebb korú női jeleket, kilépett a bő nyári női ruhából és ott állt előttünk Bandi a maga teljes valóságában. Örömömben odarohantam hozzá és átfogtam a lábát. Ő pedig felkapott és kacagva összevissza puszilgatott. Kilenc évvel volt csak idősebb nálam. Sosem beszéltél arról, drága mama, hogy már negyvenkét éves voltál, amikor a három lányod után végre született egy fiad, aki azonnal a család kedvence lett. Mint ahogy arról sem meséltél sohasem, hogy a legidősebb lányodnak más vezetékneve volt, mint a másik kettőnek az én anyukámnak és a keresztanyámnak. Elég furcsának találtam ezt akkor gyerekfejjel, de nem kérdezősködtem, mert hiszen oly mindegy a név, a szeretet a lényeg és te a család minden tagját szeretettel vetted körül. Hogy fért beléd ennyi szeretet? Három éves voltam, amikor elköltöztünk a közeletekben lévő tanyáról. A területet, ahol laktatok, Vajasnak nevezték a jó termőföldje miatt. Így tehát a Vajasból a pusztára, Karcagi pusztára kerültem a szüleimmel, mintegy szimbolizálva, hogy az életem is szegényebbé vált. De sok nyarat töltöttem nálad később is, mindig odavágytam, a Vajasba. Egy esős őszi hajnali órában hirtelen erős kopogtatásra ébredtünk. A keresztapám volt. Belépett a konyhába, hiszen a tanyák elrendezése olyan volt, hogy egyből a konyhába vezetett a bejárati ajtó. Nem is köszönt, csak sapkájáról leverte a vizet a földre és a szemében végtelen fájdalom tükröződött. A szüleim megértették, hogy nagy baj történhetett. - Meghalt Bandi - mondta ki nehezen és közben alig tudta visszatartani könnyeit. Én pontosan akkor jöttem ki a szobából és a szavak beivódtak minden érzékszervembe. Kilenc éves voltam. A szülők visszaküldtek a szobába, de én hallgatóztam, bár alig hallottam a szavakat az anyukám hangos zokogása miatt. Nem tudtam még felfogni, mi is a halál, csak a szüleim fájdalmán át éreztem, hogy az valami borzasztó lehet. Bandi és egy idősebb férfi a városból vittek ki a tanyára zsákokban ennivalót az állatoknak. Egy zsák ötven-hatvan kilót nyomott. Közben iszogattak egy kicsit, az idősebb ember, aki hajtotta a szekeret, részeg volt, Bandi csak jókedvűen fütyörészett a zsákok tetején. A kettes csatorna mentén haladtak. Már majdnem hazaértek, amikor a részeg kocsis nem figyelt egy pillanatra a lovakra és a szekér beledőlt a csatornába. Bandi esett elsőként, a zsákok pedig ráestek és a súly alól nem tudott szabadulni… Te, drága mama, hiába szaladtál már az ecetes vizes ruhával és dörzsölgetted a szívét… minden hiábavalónak tűnt. Mindössze a tizennyolcadik évében járt. Az élet ment tovább, de minden megváltozott. Eltűnt a mosoly az arcodról, helyét a szomorúság vette át, a barázdák egyre szaporodtak, az ősz hajszálak szintén. A legmélyebb barázda őrizte a legnagyobb fájdalmadat. Nem sokkal élted túl szeretett fiad halálát. A tanyáról beköltöztetek a városba és eleinte nem értettem, miért a fiú unokáidat kedveled jobban, akiket többször is Bandinak szólítottál, de most már megértelek. Teltek az évek, az én életembe is jöttek kisebb nagyobb csalódások, azután a tragédia is megtalált, bár más formában, mint téged, és akkor arra gondoltam, hogy a családi sorsok ismétlődnek, van, ami nem változik. Drága Nagymamám! Sok év távlatából már tudom, hogy az egyik legerősebb nő voltál családunk láncolatában. Átéltél két világháborút, férjhez mentél ahhoz, akit a szüleid választottak neked, majd volt bátorságod elválni a gazdag, biztos megélhetést kínáló férjtől és hozzámenni szerelemből az én nagyapámhoz. Milyen ritka dolognak számított ez akkor! Ma már tudom, hogy átélted a legnagyobb fájdalmat, ami egy anyával történhet, és én gyakran merítek erőt a te rendíthetetlen lelki nagyságodból. Csak azt sajnálom, hogy ezt már nem tudtam elmondani neked. Egyrészt akkor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, miért váltál te rubinná számomra, aki fel-felragyog az utamon, másrészt pedig a betegséged túl hamar elhatalmasodott és egyszer csak késő lett már a beszélgetéshez. Íme, most megírtam, hogy mennyire csodállak és szeretlek. Csak az nyomja a szívemet, hogy nem mondtam ezt elégszer neked még az életedben. De hiszek abban, hogy valamilyen csoda folytán eljutnak hozzád szavaim, hiszen te nem haltál meg, itt élsz bennem és kell lenni valamilyen minket összekötő láthatatlan családi köteléknek, amelyen át meghalljuk egymást. Mint, amikor régen felismertük ugyan Bandi lábát, de úgy tettünk, mintha nem, mert szerettük volna, ha folytatódnak a Mikulás általi csodák, így hiszem most azt is, hogy nem mentél el örökre, itt hagytad kedves lényedet. És hogy a csodák ezúttal is folytatódnak. Szeretettel: az unokád