Láthatatlan szál

Róza és Imre már fél éve voltak jegyesek. Róza a kisvároshoz kötődött. Ott éltek a szülei és a barátai. Egyetemi tanulmányai után hazatért, ott dolgozott, ott álmodozott. Imre a fővárosban tanult, majd egy pályázat útján került a kisvárosba. Találkoztak, egymásba szerettek, és sorsuk egy időre összefonódott. Róza természete olyan volt, mint egy nagy szikláról leszakadt kicsi kődarab, amely egy lépcső mélyén talált menedéket. A lépcső védelmében békésen teltek napjai. Szél nem fújta el, vihar nem sebezte meg, eső nem vájt barázdákat az oldalába. Szilárdan hitte, hogy neki ott van a helye. Imre viszont olyan volt, mint egy pillangó. Repdesett ide-oda, egyre magasabbra szállt, mígnem már a csillagokat is megcélozta. Róza úgy érezte, hogy egy láthatatlan szál visszatartja az Imrében életre kelt pillangót, és nem engedi a harmadik lépcsőfoknál tovább. Imre pedig egyre inkább magával akarta húzni a szürke szikladarabot, de hiába próbálkozott, nem bírt vele. Tarka szárnyai már-már belefáradtak a küzdelembe. A pár már az esküvőt tervezgette, amikor egy este komoly beszélgetésre került sor közöttük. – Nézd, kedvesem! Kaptam egy nagyon jó külföldi munkale-hetőséget – kezdte Imre. – Remélem, velem tartasz. Róza meglepődött, bár a lelke mélyén már tudta. Egyre látha-tóbbá vált az a bizonyos szál. – Mennyi időm van a döntésre? – kérdezte alig hallhatóan. – Holnapra el kell dönteni. Ezt én is csak most tudtam meg. – Úgy látom, a döntésedet már nem befolyásolja az én vála-szom. Holnapig átgondolom – ígérte meg, egyenesen Imre sze-mébe nézve. - 4 - Másnap ismét találkoztak. – Nos? – kérdezte Imre. Róza mély levegőt vett. – Nézd, kedvesem… Nagyon szeretlek téged. De én nem tu-dok csak úgy elmenni innen. Itt élnek a szüleim, a barátaim. Itt van a munkám, amit imádok. Itt vannak a tanítványaim. Nem hagyhatom őket cserben. Ez a te nagy lehetőséged. – Igen – felelte Imre. – Nekem ez nagy lehetőség. De akár a tiéd is lehetne. Beszélsz nyelveket. Lenne új munkád, lenné-nek új barátaid. A szüleiddel pedig naponta beszélhetnél. Róza lassan megrázta a fejét. – A válaszom akkor is nem. Tarts gyávának, félszegnek, bárminek… Nekem akkor is itt van a helyem. Ez a te utad, Imre. – És mi lesz velünk? Róza elmosolyodott, de a szemében könny csillant. – Talán olyanok vagyunk, mint a szikla és a pillangó. Te repülni akarsz, én pedig maradni. Ha visszatartanálak, előbb-utóbb letörnének a szárnyaid. Ha pedig mégis veled mennék, én örökké idegennek érezném magam. Imre sokáig hallgatott. Aztán megértette. Róza közelebb lé-pett hozzá, megölelte, majd az eljegyzési gyűrűt észrevétlenül a férfi zakójának zsebébe csúsztatta. Nem mondtak többet. Róza elindult balra, Imre pedig jobbra. Az úton hazafelé Róza még nehéz szívvel, de egyre könynyedebb léptekkel haladt. Kereste a láthatatlan köteléket, hogy végleg elvághassa a szikladarab és a pillangó között, de már nem volt mit elvágnia. A pillangó boldogan szállt a magasban, a kicsi szikla pedig elégedetten pihent a helyén.