Láthatatlan társszerző

Amikor megláttam az új felhívást, hogy a Múzsáról kell írni, azonnal megrohantak a szavak, majd mondatokká formálódtak, amiket alig tudtam legépelni, olyan gyorsasággal törtek rám. Megköszönném az ihletet, de a kérdés az, hogy kinek? „Aznap este a szobája olyan üres volt, mint a fehér lap az asztalon. A lámpa fénye fáradtan derengett, a toll hegyén csak meddő csend reszketett. Tíz percig körbe-körbejárt a lakásban, majd bekapcsolta a laptopját. Talán a kurzor villogása elindít benne valamit… De reménye szertefoszlott, az írót elhagyta az ihlet. Éppen egy új prózát szeretett volna írni egy megadott témában és nem jött a Múzsa. Sem a csókja. Nem jutott eszébe semmi. Ám az idő sürgette. Korunk új múzsájához, a mesterséges intelligenciához fordult segítségért. Most először. Elkezdett beszélgetni vele. Beszélgetés közben azonban nagy baj történt. Kimaradt az áram és eltűnt minden. Sötét lett, már nem csak a fejében, hanem az egész lakásban. Csak a kandallóban izzó fadarabok loptak egy kis világosságot a szobába és árnyakat rajzoltak a falakra. Az író sokáig nézte az árnyakat, azt gondolta, talán ez egy jel számára. De semmi nem történt. És akkor kopogtattak… Nem várt senkit. Mégis, kinyitotta az ajtót. Ott állt egy nő, szemében valami különös fény, mintha csillagokat hozott volna magával. Ruhája egyszerű volt és egyben sejtelmes is, mintha szövetét a hajnal első sugaraiból szőtték volna. - Bejöhetek? - kérdezte. Hangja nem hang volt, inkább dallam, amitől megrezdültek a polcokon sorakozó könyvek. Az író bólintott, és mire észbe kapott, már ott ült az íróasztala mellett. Ujjai a papírlapon táncoltak, de nem hagytak nyomot, mintha csak a sorok helyét jelölték volna ki. - Olyan régen várlak - suttogta a férfi, bár nem igazán tudta, miért is mondja. A látogató elmosolyodott. - Pedig mindig itt vagyok, csak nem mindig látsz. Néha egy dallam vagyok, néha egy régi emlék, néha egy pillantás valakinek a szemében. Ma úgy döntöttem, hogy alakot öltök. - Pont ilyennek képzeltelek - súgta és a toll megmozdult a kezében. Szavak indultak útnak, olyan könnyedén, mintha a különös látogató diktálná azokat. Néha felnézett rá, és ő bátorítóan biccentett. Az író észre sem vette, mikor múlt el az éjszaka. Amikor az első napsugár betört a szobába, már nem volt ott. Csak a papírlap maradt tele sorokkal. A Múzsa azóta is többször meglátogatta az írót. Mindig akkor érkezett, amikor legkevésbé várta. Volt, hogy nem is kopogott, nem köszönt, csak hirtelen megjelent. A levegő sűrűbb lett, a csend megremegett, és a papír hirtelen már nem üresnek tűnt, hanem végtelen lehetőségnek. Az író ilyenkor azt érezte, hogy valaki vagy valami finoman a kezéhez ér, és a toll vagy a számítógépes kurzor engedelmesen útnak indul. Sosem tudja, ki is Ő valójában. Néha gyermeki kacaj, máskor komoly tekintet. Olykor egy régi ismerős arcában köszön vissza, máskor pusztán a szélben lehet hallani a hangját. De mindig tudja, hogy ott van, ha a szavak egyszer csak életre kelnek benne. Tréfás is tud lenni, eltűnik, mikor leginkább keresi, és megjelenik, amikor már majdnem feladja. Játszik vele, kicsúfolja, és mégis nélküle minden mondat színtelen, minden gondolat befejezetlen. Talán Ő az, akit mások képzeletnek hívnak. Talán csak egy árnyalatnyi emlék, egy titkos vágy vagy valami, ami nem hagy nyugodni. De az írónak több Ő mindennél. Ő a csendben a dallam, az éjszakában a gyertyaláng, a szavak mögött az a titok, amit nem tudunk meghatározni pontosan, bármennyire is akarjuk. Sohasem tűnik el végleg. Hiszen a Múzsa nem hagyja el azt, akinek egyszer már megérintette a szívét. Az írónak többé nem kellett a mesterséges intelligenciához fordulnia ihletért, csak észre kellett vennie a jeleket.” Amikor végre megszületik egy vers, vagy egy történet, én csak mosolygok, hiszen tudom, hogy nem egyedül írtam. Te is ott voltál, kedves Múzsám, láthatatlan társszerzőként, s minden sorban ott hagytad nyomodat.