Néma vallomás

A házban mindenki tudott róla. Vagyis mindenki tudni vélte, hogy tudja. A harmadik emeleten lakott, a jobb oldali lakásban. Magas volt, sovány, szemüveges, mindig ugyanabban a kopott, szürke kabátban járt. Ha a lépcsőházban találkoztunk vele, biccentett, de soha nem szólt egy szót sem. Eleinte azt hittük, csak mogorva. Később már úgy emlegettük: a néma szomszéd. A pletykák gyorsan szaporodtak a házban. A másodikon lakó Ilonka néni azt állította, hogy szürke férfi valaha híres ügyvéd volt, de egy per után elvesztette a hangját. Valószínűleg a pert is. És azóta nem praktizál. Persze, hogyan is lehetne némán embereket védeni? A földszinti Józsi bácsi szerint inkább valami titkosszolgálatnak dolgozó ember lehetett, aki valamikor túl sokat tudott, ezért hallgat most. A gyerekek egyszer azt híresztelték, hogy egész éjszaka világít az ablaka éjszakánként, és biztosan valamilyen titkos szeánszok zajlanak nála. Bandi a földszintről azt állította, hogy éjszaka regényt ír más helyett, vagyis szellemíró. Az igazság az volt, hogy senki sem tudott róla semmit. Reggelente korán elment. Este csendben hazajött. Néha egy kopott szatyorban kenyeret és tejet hozott. A postaládájában ritkán volt levél. Mégis mindannyian észrevettük, hogy valahogy mindig ott van. Jelen van. Amikor a negyediken lakó fiatal anya babakocsival küszködött a lépcsőn, a férfi szó nélkül felkapta a kocsit, és felvitte. Amikor a villanykörte kiégett a lépcsőházban, másnapra már új égő került bele. Télen egyszer valaki ellapátolta a havat a lépcsőház elől. Mire kinéztünk az ablakon, már csak a lapát nyoma maradt. Talán ő volt. Talán nem. Az ember megszokja az ilyen jelenléteket. Mint egy régi bútort a folyosón. Mint egy árnyékot, amely mindig ugyanott áll. Azután egy reggel mentő jött érte. Csendesen, gyorsan történt minden. A hordágyon vitték le a férfit. A lépcsőházban senki sem kérdezett semmit. Csak néztük, ahogy elviszik. Ahogy ránk nézett, az volt az érzésünk, hogy utoljára látjuk, és hogy ő most ezzel a tekintettel búcsúzik tőlünk, némán. Többé nem jött vissza. Néhány hét múlva egy rokon jelent meg a lakásnál. Egy fiatal, vörös nő. Kipakolta a bútorait, dobozokba rakta szegényes, kis életét. A lépcsőházban találkoztunk vele. Mindenki, aki otthon volt éppen akkor, izgatottan várta, hogy többet tudjon meg a férfiról. Várakozás közben beszélgettünk. Még a nevén sem szólítottuk soha, csak a postaládájáról tudtuk, hogy hívják. - Maguk ismerték őt? - kérdezte tőlünk a vörös hajú rokona. Egymásra néztünk. - Hát… szomszéd volt - mondta végül valaki. A nő egy pillanatig hallgatott. - Tudták, hogy nem tudott beszélni? Nem tudtuk. - Gyerekkorában veszítette el a hangját - folytatta. - De írni mindig szeretett. Aznap este a lomtalanításkor egy vékony, kopott füzet maradt a lépcsőházban, a faliújság alatti kosárban, ahová reklámújságot, és olyan holmikat teszünk, amelyek már nem kellenek. Felvettem és belelapoztam. Apró, gondos kézírás töltötte meg az oldalakat. Kimondottan szép volt. Nem titkok voltak benne. Nem is regény. Csak néhány kedves feljegyzés a ház lakóiról. Apró kis megfigyelések. A negyediken lakó kisfiú ma először nevetett hangosan a lépcsőházban. Ilonka néni sokáig sírt este. Holnap viszek neki egy táblacsokit. A harmadikon lakó férfi későn jött haza. Nagyon fáradtnak tűnt. Holnap reggelit teszek az ajtajába. Az utolsó oldalon csak egy rövid mondat állt. Jó itt lakni. Ezek az emberek az én családom. Sokáig álltam a lépcsőházban, a füzet fölé hajolva. Eldöntöttem, hogy el fogom mesélni a többieknek is, amit megtudtam, sőt megmutatom a füzetet is nekik. Akkor értettem meg, hogy igenis lehet némán is védelmezni az embereket és bár látszólag a férfi szegényes kis életet élt, szinte észrevétlenül, mégis a lelkében és tetteiben mennyi gazdagság volt! Nagyon fog hiányozni. Bár a valóságban a szomszéd néma volt, mégis egész idő alatt beszélt. Csak mi nem hallottuk meg