Októberi levél

„Kedves Nagymama! „Ma újra éreztem a fahéj illatát, és rögtön te jutottál eszembe. Azóta is azt az ízt keresem, amit csak te tudtál a szilvás gombócba csempészni. Azt hiszem, sosem írtam neked igazán hosszú levelet. Mindig csak rövid üzeneteket küldtem, amiben arról volt szó, hogy mikor jövök haza, vagy hogy elkészítettem a sütidet. Ez az első október, amikor már nem vagy itt velünk, de úgy érzem, mégis meg kell írnom ezt a levelet. Hátha valahol elolvashatod.” Juli az íróasztal fölé hajolt. Az ablakon túl sárga levelek sodródtak az utcán, mintha sietnének valahová, pedig az őszben nincs sietség, csak lassú elengedés. Október volt, a nagymamája kedvenc hónapja. „Az ősz illata olyan, mint egy régi könyv lapjai”, mondogatta mindig. A lány szorgalmasan vetette papírra a sorokat. Mesélt neki az egyetemről, a barátairól, a mindennapokról. Még sosem írt ilyen hosszú levelet. Olyan dolgokról mesélt, amelyeket elmondani már nincs kinek, de leírni még lehet. A szavak csak úgy röppentek ki a szívéből, miközben egyre könnyebbé váltak, és ahogy az írás gyarapodott, olyan érzése volt, mintha minden mondattal közelebb ülne hozzá, ott a konyhában, ahol a nagymama szilvalekvárt kavargatott. A levél hosszúra sikeredett és már kívánta a befejezést. „Tudom, hogy már nem vagy itt, de a hangodat hallom, amikor kint sétálok a kertben, a fák alatt. A kertben a levelek úgy ropognak, mintha mindegyik egy-egy régi szó volna, amit te mondtál. Eszembe jutott, ahogy eleinte mindig összeszedted a lehullott és elszáradt leveleket, később azonban, ahogy teltek az évek, azt mondtad, hogy jót tesznek a földnek. Vajon csak fáradt voltál a sok munkától? … Azt hiszem, a közös emlékeinkből született ez a ragyogásában már megfakult őszi fény, ami hordozza még magában a reményt arra, hogy egy nyári napon ismét teljes fénnyé erősödjön.” Amikor Juli befejezte az írást, gondosan összehajtotta a papírt, és akkor még nem tudta, hová is tegye. Hiszen fel nem adhatta. Bolondnak néznék, ha írna rá címet, mondjuk azt, hogy az égben lakóknak, vagy az utolsó levél Kati nagymamámnak, aki már a mennyben sütögeti a finomságokat. De hát ő sem tudta, pontosan hol is lehet a nagymamája. Lehet, hogy egy felhő szélén üldögél, lefelé lógó lábakkal és mosolyogva szemléli a szeretteit. Az is lehet, hogy egy napsugáron fekszik békésen és álmodozik a régi időkről. Minden lehetséges. Ekkor Juli úgy érezte, hogy a nagymama régi dobozából, amelyben a kézírásos receptjei lapultak, liszt szállt ki, mintha még mindig a konyhában sütögetne. A doboz lassan megtelt másféle illatokkal is, fahéj, vanília, aszalt szilva illata terjengett. Vagy talán csak a képzelet idézte mindezt vissza? Juli beletette a levelet a dobozba, majd becsukta azt, miközben úgy érezte, nem elzárja, hanem megőrzi mindazt, ami számára fontos. Az októberi szél úgy suhant végig a kerten, mintha titkokat sodort volna magával. A levelek hulltak, egyre csak hulltak, megállíthatatlanul. Kint a szél újabb leveleket sodort az ablakhoz. Az ablakpárkányon megpihent egy sárga levél. Nem sodorta tovább a szél. Juli felállt, és engedte, hogy a sárga levél bekússzon a szobába. Rátette a doboz tetejére, és egy pillanatra úgy érezte, hogy a levél megmozdult, mintha a nagymama válaszolt volna. Egy aranyló, egyszeri üzenettel kedvenc hónapjától.