Száz szavas szösszenetek az élet dolgairól 1.

A férfi és a kutya A nagyváros utcája elhagyatott volt a délutáni szürkületben. Csupán az utca végéről, a magas épületek között szűrődött be a ködszerű fény, amely jól megvilágította a csomagján ülő fiatal férfit. A férfi ruházata pontosan tükrözte az időjárás nyújtotta hangulatot. A hószállingózás nem kegyes a hajléktalanokkal, sem a kóbor állatokkal. A férfival szemben egy szép, elázott szőrű, barna kutya ült. A két hasonló sorsú lény tekintete találkozott, a kutya odaadóan felemelte egyik lábát, a férfi bal kezével megszorította azt, jobb kezével pedig inni adott a kutyának a megmaradt utolsó fél liter vizéből. „Már nem vagyok egyedül” - gondolta. Szívét felmelegítette a gondolat. Amikor a szívek nem illenek össze Egy nő és egy férfi állt egymással szemben, kezükben saját szívük darabjával. Mindketten azt hitték, a másik betölti majd a lelkükben tátongó űrt. Reménykedve próbálták összeilleszteni fél szíveiket, de mindig félresiklott. A bal oldali kék szív rideg, racionális volt. A férfi szíve megkeményedett régi fájdalmak vésett árkaitól. A vörös szív lüktetett, forrón, sebezhetőn, újra megpróbált hinni. A nő szívében kavarogtak az érzelmek a fájdalomtól a szerelemig. A kirakósdarabok formái hasonlítottak egymásra, mégis, amikor közelebb kerültek, egyre nőtt a különbség közöttük. A felismerés csendben kúszott közéjük: nem minden szeretet tudja betölteni a szakadékot két ember között. Nem minden próbálkozásból lesz egység. Elveszetten Egy nő ül magányosan a tengerbe nyúló, sziklás kövezeten. A tengert nézi, de nem azt látja, tekintete szívének belső viharában rekedt. Az eső csendesen pergeti könnyeit, mintha csak együtt érezne vele. Esernyője oltalmat ígér, de a lélek mit sem törődik a külsőségekkel, ruhája is csuromvizes. Mozdulatlanul eggyé válik a tenger felcsapódó hullámaival és a borús felhők szomorúságával. A tenger zúgása összefonódik a gondolataival. Minden hullám egy kimondatlan szó, minden hab egy elfojtott emlék. Valami mély, elmondhatatlan veszteség tartja fogva. Ő csak ül, elveszetten, egy örökké tartó pillanatban. Talán enyhül a vihar ott, ahol a tenger és az ég kékje összeér? A bátorság próbája Bence egy kis faluban élt. Csendes fiúként inkább könyvei között érezte jól magát, mint a pataknál, a többiekkel játszva. Akkor azonban éppen arra sétált, amikor a falu rozoga hídját elmosta az erős sodrás. Egy kisgyerek rekedt a túloldalon. Bence szíve hevesen vert. Félt a mély víztől, de nem volt idő habozni. A fiú küszködve átgázolt a vízen. Mire visszaért, hátán a kisgyerekkel, az összegyűlt emberek ujjongtak. Bence vizes ruhájában remegett, de szemében valami új csillogott. Nemcsak a kisfiút mentette meg, hanem saját magát is. Rájött, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, ha akkor is cselekszünk, ha félünk. Gólyák Ahogy a tavasz első lehelete végigsuhan a határon, és a nap sugarai hosszabban időznek a tájon, megérkeznek a gólyák és megépítik fészkeiket városunk ege alatt. Mint akik sosem felejtik, hová tartoznak, mindig ugyanazokat a kéményeket, villanypóznákat választják otthonuknak. Érkezésük nem csupán természeti esemény. Az emberek szíve is megérzi. Régi házak fölött körözve, szárnyalásuk mintha emlékeket ébresztene, elfeledett nyarak illatát idézné. A gólya a hűség jelképe lett az idők során. Az élet továbbadásának mesterei ők. A nyár forróságában, amikor a fiókák már felállnak a fészek szélén, tudjuk: újra beteljesült valami örök körforgás, amit a gólyák és az emberek hűséges szíve őriz. Indulás A fiatal nő a szürke úton ült a bőröndjén mozdulatlanul és nézett a semmibe. Bőröndje épp annyira tűnt súlyosnak, mint a vállára nehezedő gondolatok. Kezében egy levél, gyűrött és százszor elolvasott, amelynek szavaitól egy szép világ összeomlott. A szürke fellegek méltóságteljesen gyülekeztek, mintegy jelezve, indulnia kell. A törékeny nő tétován felállt, mint amikor egy végtelen úton az első lépést tesszük meg. Mély levegőt vett, majd lassan elengedte a levelet. A papír könnyen siklott a levegőben, mint egy madár, amely rövid repülés után a kövezetre száll. A félelem visszatartotta, de a remény elindította. Lelkéből nehéz sóhaj szállt, amivel múltjának darabkáitól búcsúzott. Sötétség A vihar nemcsak az eget, de a lelket is elsötétítette. A vitorlás hajó tehetetlenül vergődött a tomboló hullámok között, minden egyes perc újabb próbatétel volt a létezés határán. Az ég fenyegető fellegei mögül villámok hideg fénye villant, hogy megmutassa a természet dühödt arcát. Szél üvöltött, mintha az egész világ haragját zúdítaná a hajó utasaira. Mégis, valahol a mélyben, a hajópadló deszkáinak recsegése alól, egyetlen gondolat kelt életre. A túlélés. A vitorlás nem tört meg. A kapitány és emberei szorították a köteleket, ahogy csak tudták, mert a fellegek mögött, ott rejtőzött a hajnal lehetősége. Még a legsötétebb éjszaka sem tart örökké. Pajtás terápiája A kórház folyosója csendes volt, csak a kerekesszék nyikorgása hallatszott a linóleumon. Erika megállt az ajtó előtt, majd Pajtásra nézett. - Készen állsz, öregfiú? Az arany retriever farkát csóválva válaszolt. Odabent a tízéves Ábel az ablakhoz húzódva ült. Már két hete nem szólt senkihez. Sokkhatás. A szülei túlélték a súlyos balesetet, de ő nem mozdult, nem beszélt. Nézett kifelé, mintha ott lenne valaki, akit még várna. Pajtás nem habozott. Odasétált a fiúhoz, és hangtalanul leült mellé. Nem ugatott, csak ott volt. Ábel oldalához simult, fejét óvatosan a fiú térdére tette. Először semmi. Aztán egy kéz tétován a kutya fejére siklott.