Száz szavas szösszenetek az élet dolgairól 2.

Árulás Az idős ember magányosan ült egy éjjel a kihalt kisváros jól ismert macskaköves utcácskájának járdáján. A macskaköveket megvilágította a telehold, mintha köd borította volna a kis utcát. Az öreg úgy nézett ki, mint egy hajléktalan. Nem törődve az éjszakai hideggel, csak ült ott a járdán, borostásan, ápolatlan hajjal. A lelkébe markoló bánat mozdulatlanná tette. Egyre csak őrá gondolt, a szép, fiatal lányra, akit elhagyott annak idején. Karriert akart, hírnevet, gazdagságot. Akkor is telehold volt, amikor elszökött. Most visszatért, boldogtalanul, a lány volt lakásának ajtaja előtt ücsörgött. Semmije nem volt, csak összetört szíve a kezében, amelynek repedéseit megvilágította a telehold. A Férfi és a Nő Az eső halk koppanásokkal verdesi a kihalt utcát. A Férfi a padon ül, tehetetlenül. Minden szürke és mozdulatlan, mint a Férfi fájdalma. Némán kérdezgeti magát a „miértekről”. Sötét bordó bőröndjében még vágyakat őriz. Könnycseppjei összemosódnak az esővel. A Nő távolodik, sötét öltözéke csalódottságot tükröz. Táskájában könnyedén viszi elnyűtt álmait oda, ahol nincs eső. Tűsarkú bokacsizmája kopog a macskaköveken. Minden koppanás bánatként visszhangzik a Férfi szívében. Egykor itt kezdődött szerelmük. Nevetések, titkos érintések, boldogság… De az idő lassan elmosta a színeket az életükből, mint az eső a szavaikat. A pad emlékeik néma őrzője marad, ahol a Férfi sokáig áztatja még bús lelkét. Éden Több havi munka után úgy döntök, hogy kiszakadok a mindennapokból, visszatérek a tóparthoz. A délelőtti napfény aranyló csíkokban szűrődik át a fák lombjai között, mintha hívogatna. A tó tükörsima felszíne visszaveri a kék eget, ahol a madarak röpte különleges koncerttel köszönt. Ahogy rálépek az ösvényre, érzem, ahogyan a virágok illata keveredik a friss vízpárával. A tóba több, ezüstösen csillogó vízesés bukik alá a magasból, vidám csobogással. A víz kristálytisztán szalad tovább, élteti a tavat és a növényzetet. A partról csodálom a tóban álló nőt és a körülötte fodrozódó vízkarikákat. Az idő megáll, csak a természet halk szimfóniája létezik és én. Fázós magány A nagyváros utcája elhagyatott volt a délutáni szürkületben. Csupán az utca végéről, a magas épületek között szűrődött be a ködszerű fény, amely jól megvilágította a csomagján ülő fiatal férfit. A férfi ruházata pontosan tükrözte az időjárás nyújtotta hangulatot. A hószállingózás nem kegyes a hajléktalanokkal, sem a kóbor állatokkal. A férfival szemben egy szép, elázott szőrű, barna kutya ült. A két hasonló sorsú lény tekintete találkozott, a kutya odaadóan felemelte egyik lábát, a férfi bal kezével megszorította azt, jobb kezével pedig inni adott a kutyának a megmaradt utolsó fél liter vizéből. „Már nem vagyok egyedül” – gondolta. Szívét felmelegítette a gondolat. Vihar A hajó legénysége és utasai több órája hányódnak a viharos tengeren. Megmenekülésükre nincs semmi remény. Ha nem találják meg az utat időben a sziget felé, odavesznek mind. Már nem szólnak egymáshoz, magukba mélyedve, minden erejüket megfeszítve kapaszkodnak, ki mibe tud. Az egyik férfi csöndesen imádkozik. Hirtelen felkiált. – Nézzétek! Ott van egy világítótorony! – Ugyan már! Hallucinálsz… – kiáltják többen. De nagy meglepetésükre a körbe-körbeforgó fények láthatóvá teszik a kis szigetet, ahol kikötnek. Majd eltűnik minden. Sötétség veszi őket körül. – A hit láthatóvá teszi azt is, ami egyébként láthatatlan – szól meggyőződéssel a férfi, akinek szavát semmibe vették társai. Szivárvány Egy hatalmas vihar után gyönyörű színeivel szivárvány jelent meg az égen. Eltévedtem a pusztaságban. Már aggódni kezdtem, amikor egy hang dörgedelmesen megszólalt, egyenest az égből jött. – Hé, vándor! Nagy szerencséd van, hogy éppen erre jársz. A szivárványon innen egy ládában rengeteg kincset találsz. Mind a tiéd lehet. – Én csak haza szeretnék találni – felelem félénken. – A sok arannyal mindent megtehetsz. Csak egyet nem. Régi életedet el kell felejtened. A sok bánatot, nélkülözést magad mögött hagyhatod. Gondolkodóba esem. – Igazán csábító ajánlat! A szívem azonban nem eladó. Azután határozottan elindultam és egyszer s utoljára átmentem a szivárvány alatt. Különös sorsforduló Szemerkél az eső, Magdinál nincs esernyő. Sietősen halad a késői órában megvilágított utcán a vasútállomás gyönyörű, kupolás épülete felé az utolsó vonathoz. Elázva, fázósan vár a peronon. Ekkor odalép hozzá Róbert, nagy fekete esernyővel a kezében, és udvariasan menedéket ajánl Magdinak. A vonat késik, de ők nem érzik az idő múlását, annyira beszélgetnek. A férfi gyakran felnéz a holdra, mintha elvágyódna. Később elárulja Magdinak, hogy teliholdas éjszakákon megjelenik egy arc álmaiban, és most mintha ugyanaz az arc nézne vissza rá személyében. Együtt folytatják útjukat, amelyen az óra ketyegése a hold fényében és az esernyő védelme megnyitja előttük közös sorsuk fejezetét. A fenyő rejtett ajándékai Az ország egyik legszegényebb falujában a lakók személyesen ismerik egymást, és minden évben, szentestén összegyűlnek a főtéren felállított fenyő körül, amelyen szépen becsomagolt üres dobozok díszlenek. Itt kívánnak egymásnak boldog ünnepeket. Egyéb ajándékra nem futja. Egy hatéves fiúcska sóhajtva megsimítja az egyik dobozt. Mintha mágus érintené, a doboz leesik. Kibontja a csomagot, meglepetésére egy régi, felújított faautót talál benne. A gyerekek sorra kinyitják a dobozokat és láss csodát, mindegyikben egy játék rejtőzik. „Itt járt a Télapó!” – hallatszik mindenfelől az örömteli kiáltozás, pedig csak egy idős játékkészítő javította meg a régi játékokat, hogy minden gyerek kapjon valamit, aminek örülni tud.