Száz szavas szösszenetek az élet dolgairól 4.

A trombita varázsa A téren egy öreg zenész állt, kezében kopott trombitájával. A hangszerből előtörő hangok betöltötték az estét és úgy szálltak, mintha a csillagokat akarnák táncra hívni. A dallam lassan haladt az utcán, végig simította a köveket, és láthatatlan szárnyakat rajzolt a házak falára. Az emberek megálltak, hallgatták a zenét, mosolyogva ringatóztak a dallamra. Megérezték a pillanat harmóniáját. Amikor a fények lassan elhalkultak, és a zenész árnyéka hosszúra nyúlt a kövezeten, úgy tűnt, mintha maga a muzsika öltött volna alakot. A trombita tovább szólt, az árnyék megmozdult. Abban a pillanatban mindenki hitte: van valami, ami a földön is képes felemelni az embert. Csalódás Tenyerem nyoma az üvegen jele annak, amit elérni nem lehet. Mintha az ablak lenne a határ a bent és kint között. Kezemmel szeretném megállítani az időt egy pillanatra, de az alakod elmosódik a sötétedő fényben, ahogyan a remény is egyre halványul bennem. A csönd hiánnyal telik meg. Falon belül rám telepszik kimondatlan szavak súlya. Kívül távolodó alakod olyan, mint fakuló csillag, melyet perceken belül eltakar egy felhő. Vagy mint egy partról kifutott hajó, már alig észrevehető látképe. Ujjaim némán kiáltanak utánad, de te már nem fordulsz vissza. Eltakart a felhő, ködbe burkolózott a hajód. Jeges üvegszilánkok szívemre átterjednek és megdermesztik. Felemelés A férfi reménytelenül állt a mély gödör alján. Falai meredeken tornyosultak fölé és az esti fény olyan távolinak tűnt, mintha egy másik világhoz tartozna. Próbált kimászni, de mindig visszacsúszott a gödör porába. Végül mozdulatlanná dermedt. Akkor megjelent egy kéz. Az erős és határozott kéz feléje nyúlt. „Vajon tényleg segíteni akar?” Végül felemelte karját és belekapaszkodott a kézbe. Többé már nem egyedül küzdött. A kéz húzta, és minden apró mozdulat közelebb vitte őt a fényhez. Végül együtt sikerült. Nem beszéltek sokat. A két szempár találkozott. Mindketten tudták: a felemelkedéshez néha nem elég a saját erőnk. A kinyújtott kezet el kell fogadni. Elveszetten Egy nő ül magányosan a tengerbe nyúló, sziklás kövezeten. A tengert nézi, de nem azt látja, tekintete szívének belső viharában rekedt. Az eső csendesen pergeti könnyeit, mintha csak együtt érezne vele. Esernyője oltalmat ígér, de a lélek mit sem törődik a külsőségekkel, ruhája is csuromvizes. Mozdulatlanul eggyé válik a tenger felcsapódó hullámaival és a borús felhők szomorúságával. A tenger zúgása összefonódik a gondolataival. Minden hullám egy kimondatlan szó, minden hab egy elfojtott emlék. Valami mély, elmondhatatlan veszteség tartja fogva. Ő csak ül, elveszetten, egy örökké tartó pillanatban. Talán enyhül a vihar ott, ahol a tenger és az ég kékje összeér? Oltalom Az éj selymes csendje betakarta a szobát, az asszony békésen aludt az ágyában. Arca békés volt, mintha a világ minden terhétől megszabadult volna. Légzése lassú, ritmusos, mint egy altatódal, amelyet maga az idő dúdol. Az álom kapuja halkan kitárult előtte, és egy angyal jelent meg fölötte, szárnyai nesztelenül rebbentek, akár a szél, amely sosem érinti a földet. Nem szólt, csak ott lebegett, őrizve a nő minden lélegzetét. Mikor az árnyak közelíteni próbáltak, szárnyának ívével elsöpörte őket. A sötétség így nem tudta kiterjeszteni hatalmát. A nő mosolyra hajló ajakkal aludt tovább, s bár nem tudta, miért, szívében nyugalom és bizalom ragyogott. Vérhold Az éj lassan kibomlott, mint egy titkot őrző fátyol. A hold korongja először sápadtan remegett az égen, majd az árnyék lassan ráhullt, mint egy lassú szívverés utáni csend. Amikor végül vérvörös fénnyé változott, úgy tűnt, mintha az ég maga is megsebződött volna. A nézők némán álltak. Bennem régi fájdalmak és eltemetett emlékek lüktettek a vörös ragyogás alatt. A hold nem fenyegetett, inkább tükröt tartott. Láttam benne mindazt, amitől féltem, és mindazt, amihez mégis kötődtem: veszteségeket, vágyakat, és az idő múlását. Abban a véres fényben volt valami vigasztaló. Mintha a világ azt súgta volna, a sötétség csak átutazó, a sebekből fény fakad, és minden elmúlás után új ragyogás születik. A remény szárnyai A park padján ültek, mint két árnyék a lemenő nap fényében. A szél játékosan borzolta a fák leveleit, de közöttük már nem mozdult semmi. A nő beszélni akart, de a szavak megfagytak a torkában. A férfi tekintete messze járt, talán már egy új világban. Ekkor egy pillangó szállt közéjük. Arany szárnyai repkedtek a levegőben, a remény érkezett még utoljára. Egy pillanatig mindketten nézték, ahogyan törékenyen táncol, azután felszállt, egyre magasabbra, míg végül eltűnt az ég kékjében. Akkor megértették, hogy vele együtt elszállt a végső remény boldogsága. Csak a szél maradt, és a szívben az a halk üresség, amit búcsúnak neveznek. A tenger lelke A tenger éjszakai sötétje titkokat rejtett, hullámai régi dalokat suttogtak. Lilla egy sziklára telepedett, kezében egy üveg borral. Nagymamájától örökölte. Azt mesélték, aki holdfényben kortyol belőle, megláthatja a tenger lelkét. Amikor ajkaihoz emelte a poharat, a szél hirtelen elcsendesedett. A habokból arcok bontakoztak ki. Aztán a pohár alján megcsillant egy kulcs. A hullámok hirtelen szétnyíltak. A víz mélyén egy elsüllyedt kapu rajzolódott ki. A kulcs ismerősen zenélni kezdett, mintha hívta volna a kaput, ami lassan megnyílt a víz mélyén. Lilla szeme előtt kirajzolódott egy másik világ. Nagymamája egyszerű, nehéz, de szeretetteljes világa. A szívében béke és otthonosság érzése áradt szét.