Száz szavas szösszenetek az élet dolgairól 5.

A kis harang, amely nem szól A kisváros szélén állt egy öreg ház. Ablakában egy apró szív alakú harang függött, de soha nem csilingelt. A ház új lakója, Lilla, minden reggel megérintette, de az továbbra is néma maradt. Egyik este fáradtan ült az ablak mellett. Szívében magány és félelem honolt. Halk rezdülést érzett a mellkasában. Alig hallhatóan megcsendült a harang. Az öreg kertész felfedte a titkot. -Tudja, ez a harang a szívet hallgatja, nem a szelet. Lilla megértette: a harang nem csilingel mindenkinek. Csak annak, aki meg meri hallani a saját szívét. Nem a világ némul el körülöttünk, mi felejtjük el meghallani a saját belső hangunkat. Álom és valóság A könyv nyitva van, várja olvasóját. Akkor félretettem, de a könyv emlékszik rám. Én sem felejtek. A lapok között nem múlt rejtőzik, hanem lehetőség. Az ösvény nem vezet, inkább puha pázsittal hív, mintha ismerné lépteim súlyát. Az erdő nem rejti homályba titkait, hanem tisztán és mélyeket lélegezve körülölel. A fény átszűrődik az ágakon, és minden árnyék csak azért van ott, hogy lássam, honnan jön a világosság. A tükör nem kérdez semmit, mégis megállít. Egy pillanatra nem tudom, mögötte van-e még a világ vagy bennem születik meg éppen. Átlépek oda, ahol az álom már nem menekülés, és a valóság végre megszólít. Arcomon a ráncok Arcom nem sima térkép, hanem bejárt vidék. A vonalak rajta utak, ahol egyszer féltem, máskor örültem, ahol maradtam, ahol tovább mentem akkor is, amikor könnyebb lett volna megállni. A ránc nem bőrhiba. Bizonyíték arra, hogy az idő nem telt észrevétlenül. Vannak, melyek nevetésből születtek, ezek könnyűek, mint az emlék, amelyet ma is visszahív a fény. És vannak mélyebbek, ahol a veszteség lassan simult beléjük. Ha közel hajolsz, nem az éveket látod, hanem az átalakulást. Ahogy a törésből virágok éledtek, ahogy a fájdalom arannyá vált. Mindez nem díszlet, hanem tartás. Ráncaimmal együtt sírok és mosolygok. Megyek tovább fel nem fedezett utakon. Este csendje Érzem, ahogy lassulnak a percek, mint vízbe hullt kavics körül a gyűrűk. Ahogy az est leszáll és a nappali zaj elhal, úgy húzódnak vissza megválaszolatlan kérdéseim is tudatalatti világomba. Minden gondolatom elsimul és helyet ad a csendnek. Emlékeim viszont előtolulnak, nem bántásként, csak megpihennek itt mellettem. Egyik-másik tovább időzik, némelyik éppen csak felvillan. Olyanok, mint a régi barátok, akik már tudják, hogy nem kell mindig a szavakat keresni. Szavak nélkül is értjük egymást. Az este átölel, meleg, puha sötétségével, és én hagyom, hogy megtartson a békés nyugalom mélyén. Miközben elmém egyszer csak közbeszól: ne hidd, hogy ez mindig így lesz! Emelt fővel Van egy emlék, ami néha felbukkan bennem. Nem hangosan érkezik, csak megáll mögöttem, mint egy régi ismerős, akitől sosem búcsúztam el igazán. Amikor megérzem, mindig azt hiszem, hogy ezentúl könnyebb lesz. Hogy ma talán átengedem, hadd menjen tovább. De a szív makacs. Néha azt hiszi, az ő feladata őrizni mindent, ami egyszer fájt. A fájdalom emlékeztet arra, hogy képes voltam szeretni. Hogy voltak percek, tekintetek, mozdulatok, amelyek megérintettek, és aztán elvesztek. A pillanat mégis bennem maradt. Nem tart vissza, inkább alakít. És ha egyszer végre elengedem, már nem veszteség lesz, hanem út. Egy olyan út, amelyen végre könnyebben lépek tovább. Félbehagyott mondat A ceruza halkan pattant el a kezemben. A grafitpor apró fekete csillagként szóródott szét a papíron, egy félbehagyott mondat végén. Sokáig néztem a csonkot. A napfény átszűrődött a függönyön, megcsillant a törés felületén, a ceruza felsóhajtott. Feljöttek bennem a régi, el nem mondott szavak, amiket sosem írtam le neked. A vallomás, amitől mindig visszariadtam. A megtört ceruza olyan volt, mint én: félig indulás, félig megtorpanás. Aztán lassan felemeltem a hegyezőt. A forgács illata - friss fa és lehetőség - beterítette a pillanatot. Bár a ceruza kisebb lett, új hegye vágyakozva várta további életét. A ceruza életre kelt és történetté vált. Könyvem kapuja Amikor átléptem a nyitott könyv fénykapuján, nem idegen világ fogadott, hanem ismerős táj. Egyes sorokat már megírt az idő, másokat áthúzott az élet. Erdők nőttek ki emlékeimből, folyók folytak elsírt könnyeimből. Tovább haladva észrevettem, hogy a körülmények margóra jegyzett megjegyzésekként kísértek: veszteségek, lehetőségek, korlátok. Minden találkozás tanítás lett: egy öreg vándor a türelemről beszélt, egy gyermek a kíváncsiságról, egy romos ház az elengedésről. Nem választ kaptam, hanem irányt. Rájöttem, hogy a történetnek még nincs vége. Bennem íródik tovább, minden lépéssel. A papírlapokat üresen kaptam, de a toll a kezemben van. Bármit írhatok, beszámítva a körülményeket, amelyek viszont megtanítják az alkalmazkodást. Törés után Aznap esett. Az időjárás megérezte, hogy én is könnyezem. Nem jött el a randevúra. Letérdeltem a sárba, szívem darabokra törött. Vörösen izzott, még nem akart kihunyni, csak fájt. Képzeletem két alakot vetített elém, akik szinte osonnak a csendben. Hagytam, essen rám az eső. Mossa el azt, aki voltam. Tudtam, nem lesz ilyen egyszerű. De azt is tudtam, hogy a fájdalom lezárás. Becsukódik egy ajtó, de a repedésein át már beszűrődik a fény. Mert a szív még törötten is dobog tovább, és ha felállok, már nem leszek ugyanaz. Túlélő leszek és kezdem elölről. Csak meg kell várni, míg eláll az eső.