Százszavas szösszenetek az élet dolgairól 3.

A kislány és a tücsök A kislány rég nem hallotta már ciripelni a tücsköket. A betegség napjai nehezen teltek, és keserűek voltak. Egy kései nyárestén Magda felfigyelt, hogy a kertben megkezdődött a tücskök koncertje, mintha csak neki játszanának. Kissé felvidult. Fogta a párnáját, kivitte magával a fűbe, és hasra fekve figyelte, ahogy a hangok táncolnak a levegőben. A nyár édes illata körbe lengte, a macskája pedig lustán nyújtózott mellette. Magda képzeletben karmester lett, és minden ciripelésre lendítette a „varázspálcáját”, ami egy fűszál volt. A hold felkacagott, a csillagok tapsoltak, a tücsök zenekar kitartóan játszott. Magda tudta, hogy ez az este még sokáig a párnájában marad. A nesztelen homokóra A kislány csendben ült a zongoránál. Ujjai tétován keresték a billentyűket, mint ahogy a madár tanul repülni: félelemmel, de reménnyel. A zongorán egy apró homokóra pörgött, nesztelenül mérte a perceket. „Mire leér az utolsó szem, a végére kell érned!” – mondta a nagymama. Nem azért, mert lassan játszik az unokája, csupán biztatni akarta. Szeretetből. Amikor újra indította az órát, minden homokszemben ott volt a gondoskodás. A kislány lassan játszott, de tisztán. Az egyik újrakezdés előtt így szólt a nagymamához. – De mama én nem időre játszom, hanem szívből. A nagymama meglepődött. – Igazad van, kicsim. A szeretet nem siet sehová… A régi ház Flóra lassan, zakatoló szívvel közeledik a régi ház felé. A kopott kék ajtó és az öreg ablak csöndesen őrzik a múlt emlékeit. A festék megfakult, az idő nyomot hagyott rajtuk, mégis van bennük valami megkapó szépség. A természet nem hagyta magára őket. A futóvirágok finoman körbe fonják fönt az ablakot és az ajtót, mintha gyöngéd ölelésükkel életet lehelnének a kihalt házba. A ház előtt is virágok virítanak mindenhol. Egykor nevetés szűrődött ki az ablakon és az ajtó mindig nyitva volt. „Hazajöttem hozzátok”, suttogja Flóra a virágokhoz, lágyan megsimítva levelüket. Nem véletlenül kapta a virágok és a tavasz római istennőjének nevét. Az idő nyári arca A nyár nemcsak egy évszak. Egy visszatérő dallam az élet hosszú dalában. Minden évben újra eljön, mégis hozza a régi emlékeket is. A rétet, ahol gyermekként mezítláb futottunk, a napfényt, ami egykor összeérő vállainkat melegítette, a nevetésünket, amit messzire vitt a forró szellő. A nyár csak megérkezik, majd tovaszáll, de egyre több arca van, egyre nagyobb a fák árnyéka. Az első gyermekünk felsírása, kedvenc kutyánk ugatása, nyári záporok csillapító hangja, a tücskök zenéje – mind ott rejtőznek egy júliusi délutánban. És amikor lépteink már lassulnak, a nyár még mindig emlékszik ránk. Mert az idő körbejár, és a nyár mindig visszatalál. Egy fiú álma Egy fiú minden éjjel ugyanazt álmodja: repül a város felett, mint egy madár, szabadon és súlytalanul. Az álomban nincsenek határok, csak a szél és a csillagok. Repül a város felett, a tetők csak elsuhanó árnyékok alatta. A levegő simogatja, a csillagok közel vannak, mintha beszélgethetne velük. Az álomban nincs súly, se félelem, csak repülés. Egy reggel azonban furcsán könnyűnek érzi magát, és amikor kilép az ajtón, valami megváltozik. A talaj nem tartja vissza, lebegni kezd. Először megrémül, de az érzés ismerős. Repül, mint az álomban. Talán a vágy keltette életre a valóságot? Vagy talán az álom sosem ért véget igazán? Macskakő és mosoly Egy régi bakancs kopogott a macskakövön, ahogy a férfi belépett a kávézóba. Sejtelmesen nézett körül. És meglátta őt. A nő már ott ült, szemüveg mögé bújva olvasott. A férfi az órájára pillantott. Pontosan dél volt, ahogy megbeszélték. A férfi leült a nővel szemben, a világ pedig elcsendesedett. Minden kívül rekedt. Nem kellettek szavak, elég volt egy mosoly. Az idő megállt, csak a falióra kattogása emlékeztetett rá, hogy a pillanat véges a fiatalok számára még végtelen időben. A szemüveg mögött ragyogó tekintet találkozott a másikkal. Azonnal elmerültek egymásban. Így kezdődött. Egy bakancs erőteljes kopogásával, egy tüzes pillantással feléledt a szerelem köztük. Várakozás A sziklás hegyoldalban a szél porfelhőt és száraz leveleket sodort, egyetlen rózsagyökér kapaszkodott makacsul az életbe. A szikla üregében a szél megóvta a hidegtől, ám az éltető napsugarak és az eső nehezen tudták elérni. A kövek közé szorult gyökerei víz után kutattak, szirmai zártan várták a kivirágzást. Egy tavaszi reggelen megtörtént a csoda. A nap első sugarai lágyan cirógatták a szirmait, és a rózsa méltósággal kinyílt. Magányosan állt a rideg sziklák között, mégis diadalmasan: várakozása nem volt hiábavaló. A reményteli várakozás mindig megéri. Rövid életét nem cserélte volna el egyik rózsakertben pompázó virágéval sem. Mert neki ez volt a sorsa. Viharban csokoládé A vihar lassan közeledett, sötét árnyékot vetve a kis falura. Márta egyedül ült a konyhában, miközben a szél úgy süvített az ablak résein, mintha be akarna törni. Ekkor Márta elindult, hogy megkeresse a csokoládét, gyermekkorának megnyugtató édességét. A kesernyés íz, amit lassan engedett szétolvadni a szájában, valahogy megnyugtatta, mintha emlékeztette volna rá, hogy a világban nemcsak zűrzavar és pusztítás létezik. A villámok fénye keserédes emlékeket idézett, hangos nevetéseket, rég eltűnt arcokat, egy másik életet. Bekopogott a múlt. A mennydörgés megrázta a házat, a gyertya fénye megrebbent. A vihar tombolása és a csokoládé csendes békéje különös egységben ringatta Mártát az emlékezésbe.