Színek útján

Mostanában mindig korán felébred. Szeret kiülni az erkélyre egy bögre forró kávéval a kezében és nézni, ahogyan felkel a nap. Most is ott ül, kezében egy kopott dobozt szorongat, amelyben apró tárgyak és fényképek vannak. Az emlékei. Amint félve felnyitja a doboz tetejét, az idős nő szeme egyből egy égszínkékre festett kis kődarabon akad meg. A gyerekkori legjobb barátjától kapta emlékbe... „A gyerekkorom kék volt. Nem az a jéghideg kék, hanem az a puha, szelíd árnyalat, amit a nyári ég visel délutánonként, amikor még minden lehetséges. Akkoriban az időnek nem volt súlya. Azt mondtuk, hogy a kékség a szabadság, a nagy lehetőség színe. Akkor még azt hittem, hogy a boldogság olyan egyszerű, mint a szélbe kiáltani a nevemet, és hallani, ahogy a visszhang ismételgeti.” Az idős nő felnéz az égre, amelyet már rózsaszínes árnyalatúra fest a felkelő nap. Egy fotó után kutat kis dobozában. A rózsaszínt keresi, amikor ruhájának élénk színe vakította, a remény, a bizsergés, az ígéret színe… „A tavasz illata akkoriban erősebb volt, vagy csak én éreztem mindent erősebben? A parkban ültünk, cipőnk orrát a kavicsokhoz érintve, mint akik nem tudják, mit kezdjenek a kezükkel, a szívükkel és egymással. Csak azt tudtam, hogy amikor a kezemhez ért, a világ kicsit elmosódott körülöttem. Azt hittem, ez ilyen lesz örökké. Hogy a szerelem mindig ilyen lesz, könnyű és rózsaszínű, mint a hajnal, mielőtt a nap felperzseli.” Az emlékek mélyéről felkel a nap és aranysárga színbe vonja maga körül az egész világot. A sárga a mindennap színe, a megszokott napfény, amit az ember nem értékel, amíg el nem tűnik. Az idős nőnek eszébe jutott az a reggel… „A reggel lassan kúszott be a konyhába, mint egy kíváncsi gyerek. A kávéfőző halkan duruzsolt, a pirítós illata bejárta a lakást. Kint a kertben madarak civakodtak, bent pedig a gyerekek kacagása hallatszott. Nem volt semmi különös. De valahol a kávéillatban ott volt valami, amit később boldogságnak neveztem. Akkor még nem tudtam, hogy a boldogság nem mindig ünnep, néha csak egy csendes reggel.” A kis dobozból előkerül férje pecsétgyűrűje, amit már régóta nem használt, mert nem ment rá az ujjára. Egy jelenet elevenedik meg hirtelen az emlékeiben… „A kert már nem volt olyan zöld, mint régen. A fűben száraz levelek gyűltek, és amikor rájuk lépett, puhán roppantak a cipője alatt. Az ősz szaga benne ült a levegőben, nedves föld, avar, egy csipetnyi füst a szomszéd kéményéből. A férjem a padon ücsörgött, ahol valaha a gyerekek játszottak. Néha becsukta a szemét, és hallotta, ahogy a múlt még zizeg valahol a lombok között. Nem volt már sürgetés benne. A napok nem rohantak, csak peregtek, mint a homok az ujjaink között. A barna nem a vég. Csak a hazatérés színe. Az idősödés és az elengedés színe. És főként békés. A gyökereké, a földé, amibe minden visszatér, amit valaha szerettünk.” Egy pillanatra felnéz az égre és elmosolyodik. Nem a fiatalság fényével, hanem azzal a csendes tudással, amit csak az tud, aki már megtanult elengedni. Előkerülnek a szárított rózsalevelek. Olykor körbe vesz minket egy kis vörös fény, mint most az idős asszonyt, ott kint az erkélyen ülve, akinek egy hirtelen jött vörösség jelenik meg a szeme előtt. Megijed… „Pontosan olyan ijedtség szállt meg, mint amikor elveszítettem a szüleimet. Velük együtt mintha önmagamat is elveszítettem volna. A fájdalom jelzi, hogy az ember él. Néha csak akkor látjuk, milyen mélyek a színek, amikor már belefájdul a szemünk. Mint az a vörös rózsa! Abban az egyszál rózsában benne volt a világ összes szenvedélye.” Az emberi szívben színek kavalkádjai fordulnak meg egy élet folyamán. Eljön a szürke is, amikor az eső lassan csorog végig az ablaküvegen, a város színtelen, az ember gondolatai pedig nehezek és szomorúak, mint a háztetők közt gomolygó pára. A szürke nem rossz szín. Csak csendes. Mint egy öreg ház, ami már megszokta, hogy az eső leveri faláról a vakolatot. Az idős nő megremeg, talán az emlékeitől. Fázni kezd. Becsukja dobozát és belép a lakásba. Az előszobában elhalad a nagy tükör előtt, ahonnan egy ősz hajú, ráncos arcú, de mosolygó szemű nő néz vissza rá… „Minden szín végül fehérbe oldódik. Ahogy a zaj csenddé, a szó hallgatássá, az indulat megértéssé lesz. A fehér nem hiány, hanem teljesség. Benne pihen a múlt minden árnyalata, ahogyan a szív is őrzi a megfakult színeket, amikor elmerül az emlékekben. A szívem mélyén ott izzik tovább minden árnyalat, amit valaha megéltem.”