Találkozás a lapok között

A legtöbb könyv egyszer kerül az ember kezébe. Ez a könyv azonban mindig visszatért. Aznap reggel, amikor Anna kinyitotta kis boltjának ajtaját, furcsa érzése támadt. Mintha egy nemrég behozott könyv várta volna őt a polcon. De amint beindult a munkarend, el is feledkezett erről a különleges érzésről. „Ó, ez csak a régi könyvek hangulata!” - gondolta. Az antikváriumban egyébként is, a csendnek saját súlya volt. Nem az a megszokott, üres csönd, amely egy bezárt szobában lebeg, hanem a könyvek csöndje: lapoké, amelyek száz kézen mentek át. Anna minden reggel ugyanazzal a mozdulattal nyitotta ki az ajtót. A régi csengő vékony hangon megszólalt, mintha tiltakozna a korai ébredés ellen. Aztán lassan elhallgatott, és az üzlet visszasüllyedt a maga megszokott félhomályába. Odakint a hideg áprilisi utcán már jártak az emberek, de ott bent a napfény csak keskeny csíkokban jutott be az ablakon. A por apró szemcséi lebegtek benne, mint valami lassú, láthatatlan hóesés. Anna szeretett egyedül lenni ebben az órában. A könyvek ilyenkor még érintetlenül álltak a polcokon, és a bolt olyan volt, mint egy alvó város. A hátsó sarokban, ahol a legrégibb köteteket tartotta, egy keskeny polc húzódott végig a fal mentén. Ide kerültek azok a könyvek, amelyekről már senki sem tudta pontosan, honnan érkeztek. Hagyatékból, padlásokról, régi lakásokból… az emberek időnként dobozokban hozták őket, mintha meg szeretnének szabadulni valamitől, ami már nem kell nekik, és aminek már úgyis csak kidobás a vége. Anna éppen egy ilyen könyvet vett észre azon a reggelen. Nem emlékezett rá, hogy korábban látta volna. A borító sötétzöld vászon volt, megfakult és kissé felpúposodott, mintha a könyv túl sok nedvességet vagy túl sok évet szívott volna magába. Cím nem volt rajta. Sem szerző neve. Csak egy halvány, alig kivehető benyomódás a vászonban, ahol talán valaha arany betűk csilloghattak. Anna leemelte a polcról. A könyv meglepően nehéz volt. A lapok megsárgultak, és amikor kinyitotta, halk, száraz hangot adtak, mintha hosszú idő után mozdulnának meg. Az első oldalon nem állt semmi. A másodikon sem. Anna végig lapozta. Üres lapok követték egymást, egészen a könyv végéig. - Furcsa - mondta halkan, és ismét az a bizonyos reggeli érzés kerítette hatalmába. Vissza akarta tenni a helyére, de egy pillanatra még a kezében tartotta. Nem tudta volna megmagyarázni, miért. Talán a súlya miatt. Talán a borító tapintása miatt. Vagy talán azért, mert különös érzése támadt, mintha a könyv nem csupán egy tárgy volna a sok közül. Mintha várna valamire. Anna végül letette a pultra. Azt gondolta, később majd alaposabban is megnézi. De amikor a csengő megszólalt, és az első vásárló belépett az ajtón, már el is felejtette. A könyv ott maradt a pulton. Csendben. Mintha tudná, hogy az ő helye Anna szeme előtt van. *** A könyv három napig feküdt a pulton. Anna néha odébb tette, ha a vásárlók könyvkupacokat hoztak, máskor visszacsúsztatta a sarokba, de valahogy mindig szem előtt maradt. Nem tudta volna megmondani, miért nem tette vissza a polcra. A negyedik napon egy férfi lépett be az antikváriumba. Magas volt, vékony, az a fajta ember, aki sokáig nézelődik a könyvek között, mielőtt megszólal. - Régi kiadású útleírásokat keresek - mondta végül. Anna a történelem és földrajz polcaihoz vezette, majd magára hagyta. A férfi lassan haladt végig a sorok között, néha kihúzott egy-egy kötetet, belelapozott, aztán visszatette. Már majdnem egy órája ott volt, amikor a pulthoz lépett és a zöld könyvre mutatott. - Ez mennyibe kerül? - kérdezte. Anna egy pillanatra zavarba jött. - Őszintén szólva… még nem néztem meg. - Ez aztán régi darab - mondta. - Legyen… kétezer forint. A férfi bólintott, mintha pontosan ennyire számított volna. Fizetett, a könyvet gondosan becsúsztatta a kabátja alá, majd rövid köszönés után kilépett az utcára. Anna néhány pillanatig még az ajtót nézte. Valami furcsa érzése támadt, mintha elfelejtett volna megkérdezni valamit. Aztán vállat vont, és visszatért a polcok rendezéséhez. Három nappal később egy nagy kartondobozt hoztak be a boltba. Egy idős asszony adta el a férje könyveit, Anna pedig délutánig azzal foglalatoskodott, hogy átnézze a köteteket. Amikor végzett, a dobozból kiválogatott könyveket a hátsó polcra vitte. Ott állt egy pillanatra, és nézte a sorokat. Valami nem volt rendben. Nem tudta volna azonnal megmondani, mi. Aztán meglátta. A keskeny polc közepén, két régi lexikon között ott állt egy sötétzöld vászonkötésű könyv. Cím nélkül. Anna lassan közelebb lépett. A keze egy pillanatra megállt a levegőben, mielőtt leemelte volna. A borítón ugyanaz a halvány kopás húzódott végig a saroknál. A belső lapon ugyanaz a kis pecsét volt: egy régi könyvtár halvány bélyegzője. Anna halkan becsukta a könyvet. „Ez lehetetlen” - gondolta. A bolt üres volt. A csengő nem szólalt meg. Az ajtó zárva volt. Mégis ugyanaz a könyv feküdt a kezében, amelyet három nappal korábban eladott. Aznap este Anna korábban zárta be az üzletet. A zöld könyvet a pultra tette, és sokáig nézte, mintha attól várná a magyarázatot. - Valaki visszahozta - mondta végül félhangosan. Talán a tegnapi dobozok valamelyikében érkezett. Ez volt az egyetlen ésszerű lehetőség. Talán a férfi meggondolta magát. Talán nem tetszett neki a könyv. Mégis volt valami ebben az egészben, ami nyugtalanította. A bolt ajtaján kis csengő volt. Ha valaki belépett, mindig megszólalt. Ő pedig biztos volt benne, hogy az elmúlt napokban nem hallotta. Anna felvette a könyvet, és határozott mozdulattal betette egy papírzacskóba. „Holnap visszaadom neki” - gondolta, mert egyre biztosabban hitte, hogy a férfitól került vissza valahogyan. De másnap a férfi nem jött. Sem aznap, sem a következő napon. A könyv addig a pult alatti fiókban feküdt. A harmadik nap reggelén Anna elhatározta, hogy egyszerűen megszabadul tőle. Amikor senki nem volt a boltban, a zacskót betette a táskájába. Útközben megállt a városi könyvtárnál. Az előtérben mindig állt egy polc, ahová az emberek felesleges könyveket tehettek. Anna körülnézett. Senki sem figyelte. Kivette a könyvet a zacskóból, és a többi közé csúsztatta. A sötétzöld borító egy pillanatra még kilátszott a kötetek között. Azután eltűnt. Anna furcsa megkönnyebbülést érzett. Mintha valamilyen tehertől szabadult volna meg. Délután visszatért az antikváriumba. A bolt hűvös volt, és az ablakon át hosszú fénycsíkok húzódtak a padlón. Anna levette a kabátját, a táskáját a pultra tette, és ösztönösen a hátsó polcok felé indult. Már félúton járt, amikor megállt. A gyomra hirtelen összeszorult. A keskeny polc közepén, pontosan ugyanott, ahol néhány nappal korábban, ott állt a sötétzöld könyv. Cím nélkül. Mozdulatlanul. Anna lassan közelebb lépett. Most már nem volt benne bizonytalanság. Nem volt benne kétely. A könyv ugyanaz volt. Ugyanaz a kopás a saroknál. Ugyanaz a halvány könyvtári pecsét a belső lapon. Anna becsukta a szemét egy pillanatra. Amikor újra kinyitotta, a könyv még mindig ott volt. A bolt üresen hallgatott. És akkor Anna először gondolta azt, amit eddig nem mert. Talán nem ő találja meg újra és újra a könyvet. Talán a könyv talál vissza hozzá. *** Aznap este Anna nem sietett haza. A bolt bezárt, az utca lassan elcsendesedett. A kirakat üvegén túl már csak néhány lámpa fénye csillogott a nedves kövezeten. Odabent félhomály volt. Anna egyetlen lámpát hagyott égve a pult fölött. A fény sárgás köre ráhullott az asztalra, és a polcok között hosszú árnyékok nyúltak el. A zöld könyv ott feküdt előtte. Most már nem próbálta megmagyarázni, hogyan került vissza. Csak nézte egy darabig. Aztán kinyitotta. A lapok ugyanúgy üresek voltak, mint korábban. Sárgák, kissé hullámosak, de látszólag teljesen tiszták. Anna lassan végig lapozta. A könyv közepénél azonban megállt. A fény furcsán tört meg az egyik oldalon. Mintha valaki nagyon halványan, szinte láthatatlanul rajzolt volna valamit a papírra. Anna közelebb hajolt. A lapot kissé megdöntötte a lámpa alatt. És akkor meglátta. Vékony, alig észrevehető ceruzavonalak futottak végig a papíron. Betűk. Kézírás. Olyan halványan, mintha valaki szinte csak megérintette volna a papírt a ceruzával. Anna óvatosan megfordította a könyvet, hogy jobban lássa a fényben. A betűk lassan kirajzolódtak. „Ha megtalálod ezt a könyvet, tudd, hogy ma is itt voltam.” Anna visszatartotta a lélegzetét. A mondat alatt egy dátum állt. 1916. március. Lapozott. A következő oldalon újabb írás jelent meg, még halványabban. „Későn értem ide. A könyvtáros már zárni akart, de sikerült idecsúsztatnom ezt a könyvet a polcra. Remélem, holnap te találod meg.” A betűk elegánsak voltak, kissé ferdék, mintha egy türelmetlen kéz sietve írta volna őket. Anna tovább lapozott. Most már minden oldalon ott voltak a ceruzanyomok. Rövid üzenetek. Apró vallomások. „Ma esett az eső, és azt hittem, nem jössz el.” „A padnál vártalak a kertben, de talán elkerültük egymást.” „Ez a könyv lett a mi titkos helyünk.” Anna ujjai lassan követték a sorokat. Mintha attól félne, hogy a betűk eltűnnek, ha túl gyorsan lapoz. Egy idő után észrevette, hogy a kézírás változik. Az első üzeneteket határozott, férfias betűk írták. Később azonban egy másik kéz is megjelent. Finomabb, kerekebb írás. „Ma végre megtaláltam az üzenetedet.” „Furcsa, hogy egy tárgy közelebb hozhat két embert, akik alig mernek egymásra nézni.” Anna lassan becsukta a könyvet. A bolt csendje most más volt, mint reggel. Nem üres. Hanem tele valami láthatatlan jelenléttel. Mintha a két régi kézírás még mindig ott lebegne a levegőben. Anna újra kinyitotta a könyvet. Most már biztos volt benne, hogy nem véletlenül tért vissza hozzá. A könyv nem üres volt. Várt valakire, aki elég sokáig nézi a lapokat ahhoz, hogy a történet újra láthatóvá váljon. És Anna érezte, hogy most már nem tudja félretenni. Mert a következő oldalon a betűk hirtelen sűrűbbé váltak. Mintha a történet valami fontos felé közeledne. Anna lassan lapozott tovább. A ceruzával írt sorok egyre gyakoribbak lettek, mintha az ismeretlen kéz már nem tudta volna olyan ritkásra hagyni az üzeneteket. Az egyik oldalon a férfi írása állt. „Ma a kertben vártalak. A padnál, a nagy gesztenyefa alatt. A levelek már sárgulnak. Ha nem jöttél volna későn, láthattad volna, milyen szépen hullanak.” Anna lapozott. A következő oldalon a nő válasza. „Ott voltam. Csak később. Talán néhány perccel. A pad még meleg volt, amikor leültem. Átmelegítette testemet, lelkemet.” Anna egy pillanatra lehunyta a szemét. Szinte látta maga előtt a jelenetet. Két ember, akik ugyanarra a helyre érkeznek, de nem ugyanabban a percben. A következő oldalakon a mondatok hosszabbak lettek. A ceruza nyoma mélyebb. „Egyszer talán beszélnünk kellene egymással. Nem csak így, a könyvön keresztül.” Egy kis kihagyás után a nő írása. „Holnap találkozzunk megint a kertben, a szokott időben. Beszélnünk kell. Tudnom kell, hogy akkor megszűnik-e ez a különös varázs. Mit gondolsz?” Anna elmosolyodott. Azután tovább lapozott. „Csodálatos volt a veled való találkozás. A varázs nem szűnt meg. És nálad?” Anna nem tudta visszafogni széles mosolyát. Mintha két felnőtt szerelmes embert valami titkos tevékenységen kapott volna rajta, ami persze igaz is volt, de milyen régen történt már ez! „A varázs még erősebb lett részemről is. Szeretlek.” „Így hát egymásba szerettek” - gondolta Anna és még sok szép, rövid szerelmes üzenetet olvasott el. Olyan volt, mintha egy könyvet olvasna, amit az élet írt. A könyv vége felé közeledve az üzenetek ritkábbak lettek. A lapok üresebbek. Mintha valami megváltozott volna. Végül elérkezett az utolsó oldalhoz, ahol még látszott az írás. A ceruza nyoma itt erősebb volt, mintha a kéz, amely tartotta, bizonytalan lett volna. A férfi írása. Anna közelebb hajolt a lámpához. „Holnap elutazom. Azt mondják, csak néhány hétre. De te is tudod, hogy ezek a hetek néha évekig tartanak.” A betűk kissé félre csúsztak a sorban. „Annyira félek, hogy valami szörnyűség véget vet boldogságunknak. Manapság bármelyik percben történhetnek szörnyűségek”. A ceruza vonala itt kissé remegett és utóiratként a férfi írása még folytatódott. „Nem tudom, mit hoz még az élet. Talán elsodor bennünket egymástól, talán megint egymásra találunk. De egy dolgot biztosan tudok: ami köztünk van, az nem múlik el. Ha egyszer lesz gyermekünk és lesznek unokáink és dédunokáink, remélem, tudni fogják, hogy a világon a legnagyobb erő a mi egymáshoz való vonzódásunk.” A mondat alatt egy dátum állt. 1916. október. „Bármi történik is, várok rád. Már nem csak egyedül. Tudd, hogy szívem alatt a gyermekünket hordozom és bármi lesz is, ő meg fog születni.” Anna nyelt egyet és reménykedve lapozott. A következő oldal üres volt. Azután a következő is. És a következő. A könyv végéig. Nem volt több írás. Anna sokáig nézte az üres lapokat. A bolt csendje most már szinte hallható volt. Valahol az utcán egy autó ment el, a fénye egy pillanatra végigsiklott a kirakat üvegén. Anna lassan visszalapozott az utolsó üzenethez. Az ujját óvatosan a ceruzavonal fölé tette. Több, mint száz év telt el azóta. És mégis úgy tűnt, mintha a mondat még mindig várna valamire. Valakire. Aki végre válaszol és lezárja ezt az egészet. *** Anna sokáig ült a pultnál. Az utolsó mondat még mindig ott állt a lapon. Az utolsó írás kissé megdőlt a papíron, mintha sietve írták volna, vagy mintha a szavak túl nehezek lettek volna ahhoz, hogy nyugodt kézzel papírra kerüljenek. Több mint száz év. Ennyi idő telt el azóta. A könyv lapjai azonban úgy feküdtek előtte, mintha a várakozás nem múlt volna el velük együtt. Anna lassan felállt, és a fiókból elővett egy ceruzát. Egy darabig a kezében forgatta. Gyerekkorában az apja mindig azt mondta, hogy a ceruza nyoma azért különös, mert radírozható. És, hogy az ember akkor ír ceruzával, amikor nem teljesen biztos abban, amit ír. Most azonban Anna tudta, hogy ezt a mondatot nem fogja kiradírozni. A könyv utolsó üres oldalához lapozott. A lámpa fényében a papír enyhén sárgán csillogott. A ceruza hegye hozzáért. Egy pillanatig még habozott. Aztán írni kezdett. „Ma megtaláltam a könyvet. Több mint száz év telt el azóta, hogy ide írtatok. A férfi talán soha nem találta meg az utolsó üzenetet.” Anna megállt. A bolt csendje most már nem volt nyugtalanító. Inkább olyan volt, mint egy figyelmes hallgatás. Folytatta az írást. „De a könyv megmaradt. És a szavak által a ti történetetek is.” A ceruza halk sercegéssel futott végig a papíron. „Valaki végül elolvasta őket.” Anna letette a ceruzát. Nem írt többet. Óvatosan becsukta a könyvet. De a szavak valamiért nem akartak elcsendesedni benne. Újra kinyitotta a könyvet és a két utolsó üzenetet újra olvasta, és figyelmesen nézte a betűket. Akkor tűnt fel neki az utolsó sor alján a név. Eddig valahogy nem figyelt rá igazán. Most azonban hirtelen megállt a szeme rajta. A vezetéknév ritka volt. Gyerekkora óta tudta, hogy alig viseli valaki az országban. Amikor az iskolában kimondták, mindig rákérdeztek, honnan származik. Ugyanaz a név állt ott a papíron. Ugyanaz, amely az ő személyi igazolványában is. Anna lassan felállt. A szíve különös, halk dobbanásokkal vert. Az antikvárium hátsó polcához ment, ahol a táskáját hagyta, és a pénztárcájából kihúzott egy régi, kissé megsárgult fényképet. A nagymamája adta neki évekkel ezelőtt. A képen egy fiatal pár állt egymás mellett, kissé félénk mosollyal. A férfi karja a nő vállán pihent, mintha attól félne, ha elengedi, a világ elsodorja őket egymástól. Anna a könyvre nézett. Aztán a fényképre. A férfi arca. A nő tekintete. Valami halkan, szinte észrevétlenül a helyére csúszott benne. Anna újra kezébe vette a ceruzát és az utolsó mondatát kiegészítette a rövid ténnyel. „Én voltam, a dédunokátok.” Majd elmerült gondolataiban. „Akkor tehát fiuk született…” Anna nagyszüleinek is egy lányuk és egy fiuk született, így öröklődött az igazi dédapa vezetékneve. Micsoda bátorság és mély érzelem kellett ahhoz, hogy megtartsák az igazi apa nevét azokban a zűrös időkben! Vagy talán a sok zűrös dolog éppen jól jött ehhez? Ki tudja, hogy történhetett, olyan régen volt már! Egy biztos, a könyvben a nő megtartotta a szavát. Megszülte minden nehézség ellenére gyermekét és így a férfi óhaja is teljesült, bármi is történt vele. Mert az utódai, így most már Anna is megtanulták örökre, milyen nagy hatalom az igazi szerelem és milyen nagy erő a vonzódás nő és férfi között. A könyv már harmadszor került vissza az antikváriumba, amit Anna és felmenői üzemeltettek hosszú évtizedek óta. Anna úgy vonzotta a könyvet, mintha mágnes lenne, ami nem akarja elengedni. Most azonban végigsimított a zöld vászonborítón. És először érezte, hogy a könyv nem véletlenül tért vissza hozzá újra meg újra. Mintha hosszú útról érkezett volna. Hozzá. Hazafelé. És ezután már ott marad mindvégig a polcon. A helyén.