Tavasz ott belül

Az évszakok váltakozásával kapcsolatban Angélának mindig az volt az érzése, mintha az egyik kergetné a másikat, mintha az ősz várná a tél jövetelét, vagy a tél a tavaszét. Így volt ez ebben az évben is. De közben azt is érezte, hogy az emberek mintha túl nagy jelentőséget tulajdonítanának az évszakok eljövetelének és elmúlásának. Ő is sokáig úgy gondolta, hogy az évszakoknak hatalmuk van az ember felett. Ha esett az eső, levert lett. Ha sütött a nap, jókedvre derült. A tél az emberek számára a befelé fordulás időszaka volt, a tavasz pedig az újrakezdésé. Legalább is így gondolta. A kisváros lakói ezúttal is túl sokat beszélgettek a tavaszról, az életükben bekövetkező változásokról, amelyek a természet újjáéledésének köszönhetően csak reményteljesek lehetnek. Angéla a minap is azon elmélkedett, hogy volt ő már nagyon boldogtalan, májusban a tavasz kellős közepén, amikor végleg szakítottak a férjével. Az is előfordult, hogy az őt megrohanó érzelmek viharában egy borongós, őszi, csendes délután hozott megnyugvást. Miközben Angéla homályos érzéseit próbálta pontosan meghatározott gondolatokká formálni, a természet ébredezni kezdett téli álmából. A levegő melegebb lett, kibújtak a hóvirágok és minden egyes nappal közeledett a természet megújulása. Munkaidő után tett hosszú, késő délutáni sétáin megcsodált közelről minden egyes virágot, amint a szirmait bontogatja, a fák rügyeit, amelyek szinte a szeme láttára borultak virágba. A levegőben érződött a tavaszi levegő hihetetlenül kellemes illata… az igazi tavaszé, régen volt tavaszoké, amikor az évszakok még nem kavarodtak össze, hanem egymás után szépen sorban adták át helyüket a másiknak. Amikor még volt idejük a virágoknak a maguk természetes ütemében kinyílni, virágozni és elhervadni. Egyik napon megérkeztek a gólyák, zsongtak a méhek, és egyéb bogarak zenebonája hallatszott mindenhonnan. Különösen a gólyák érkezése nagy hír egy kis városban. Az emberek ilyenkor távcsővel kémlelik a gólyapárt és találgatják, vajon ugyanazok érkeztek-e most is a házukhoz közel lévő villanyoszlop tetejére, mint a múlt évben. Angéla egyik ismerőse váltig állította, hogy az „ő gólyái” tértek vissza a régi helyükre. Angéla mindig is imádta a tavaszt, szinte rajongott érte. Gyerekként alig várta, hogy az első krókuszok, az aprócska tavaszi bűbájok előbújjanak a földből, és a napsugarak megcsillanjanak a harmatos fűszálakon. Imádta a friss eső illatát, a fák között cikázó madarakat, és azt a különös, bizsergető érzést, amit a tavasz mindig magával hozott. A virágzó fák, a madárcsicsergés és a hosszabb nappalok eddig örömmel töltötték el, de most mintha mit sem számítanának. Hiába a napsütés, a langyos szellő, ő még mindig a télben érezte magát. Mintha a télen történt eseményeket kísérő összes kellemetlen érése is megfagyott volna benne és nem akarna felengedni. Mintha a tavasz eljövetele már nem érintené meg. Pedig minden adott volt. A naptár szerint március vége felé járt az idő, a játszótéren gyerekek kacagtak, és a levegő épp olyan illatos volt, mint a korábbi években. Mégis, Angéla számára minden ugyanolyan szürkének tűnt, mint a tél legfagyosabb napjaiban. Az idén valami másképp történt, mint szokott. Nem volt boldogabb, nem kerekedett hirtelen jókedve, és nem érezte azt a varázslatos „újrakezdés” érzést, amit mások annyira dicsértek. Eleinte próbálta a tavasz számlájára írni a dolgot. Talán túl lassan érkezett, és sokáig váratott magára? Vagy túl gyorsan, megfosztva az embereket a várakozás izgalmától? Nem tudta volna pontosan elmondani, mi változott meg benne. Talán az elmúlt hónapok nehézségei, talán a sok egyedüllét, talán csak az, hogy az élet valamiképp elveszítette azt a vibráló színezetet, amit régebben mindig érzékelt. Kezdett megfogalmazódni gondolataiban az a felismerés, hogy nem az évszakokon múlik, hogyan érzi magát. Egyik délután, amikor egy parkban üldögélt, figyelte az embereket. Vajon mitől olyan elégedettek? Miért mosolyognak annyit? Egy idős bácsi csendben sakkozott a barátjával. Egy anyuka türelmesen tanította biciklizni a kisfiát. Egy fiatal lány a padon egy füzetbe írogatott, teljesen elmerülve a gondolataiban. Angéla ekkor hirtelen még szilárdabban hitte, hogy ezek az emberek nem az évszakok miatt teszik, amit tesznek. Egyszerűen csak élnek. Miért várna egy évszakra, egy tökéletes pillanatra? A változás nem jön el magától, az életét nem színezheti újra más, egyedül csak ő, saját maga. De még mindig remélni akart a tavasz varázslatos csodatevő erejében, amikor az időjárás teljesen megváltozott. Lehűlt a levegő, éjjel fagyott, napközben erős szél fújt. A délutáni sétát azonban Angéla semmiképp sem akarta elhalasztani. Kissé elfáradt, mire nagy kerülő után elért a parkba, ahol szomorúan leült egy padra. Egy idős férfi ült le mellé. A férfi egy kopott kalapot viselt, és vígan dudorászott magának, miközben ujjaival az ütemet dobolta a pad ülőkéjén. Angéla kíváncsian figyelte a furcsa megjelenésű férfit, akinek arca békés volt, szinte derűs, mintha semmi gondja nem lenne a világon. Angéla önkéntelenül is arra gondolt, hogy az idős embereket mindig jókedvűnek, kiegyensúlyozottnak látja. Vajon mi lehet a titkuk? – Miért ilyen szomorú kedves hölgyem? – szólította meg Angélát a mellette ülő férfi. – Már ne haragudjon, ha egy kérdéssel válaszolok. Hogy lehet valaki ennyire vidám egy ilyen szürke napon? A férfi felnézett, szemében huncut csillogás jelent meg. – Szürke nap lenne? – kérdezte mosolyogva. – Én nem látom annak. Angéla a borongós égboltra pillantott, aztán visszanézett a férfira. – Én viszont nagyon lehangolónak tartom. – Pedig az, hogy szép-e egy nap, nem attól függ, hogy milyen az idő – mondta a férfi, és egy pillanatra megállt a dudorászásban. – Tudja, valamikor én is úgy voltam vele, hogy csak a napsütés hozhat örömöt. Aztán rájöttem, hogy ha mindig az időjárásra bízom a boldogságomat, akkor az életem fele szomorúság lesz. És az elég nagy pazarlás, nem gondolja? Angéla hallgatott. Még sosem gondolt erre így. – De akkor mégis, mondja csak, mitől érzi ilyen jól magát? – tette fel a kérdést végül, de azonnal rájött, amint kimondta, hogy milyen ostobaságot kérdezett, hiszen biztosan valami jó történhetett ezzel az emberrel. Ám a válasz nagyon meglepte. Az idős férfi a mellkasára bökött. – Attól, hogy itt bent mindig tavasz van. Angéla akkor csak udvariasan mosolygott, de ahogy teltek a napok, a férfi szavai egyre gyakrabban visszhangoztak a fejében. „Ha mindig az időjárásra bízom a boldogságomat, akkor az életem fele szomorúság lesz.” Ahogy figyelni kezdte önmagát, ráeszmélt, hogy talán nem is az időjárás vagy a világ lett szürkébb, hanem ő maga. Ettől a felismeréstől végtelen nyugalom szállta meg. Végre meg tudta fogalmazni homályos érzéseit. „A tavasz nem a természetben kezdődik, hanem magában az emberben.” Az időjárás még rosszabbra fordult, a bolondját járatta az emberekkel, ahogy mondani szokás, de amikor egy héttel később újra a parkban sétált, már nem csak a szemével, a szívével is látta a virágzó fákat, hallotta a madarak énekét, pedig azok csendben megbújtak valahol a fák között, és a hideg szél ellenére megérezte a tavaszi szellő lágy érintését. A megtalált gondolat boldoggá tette. „A tavasz nem a naptárban kezdődik. Hanem ott belül.”