Tavaszok rendje

Mostanában a tavasz már nem berobban az életembe, csak megérkezik. Az idei tavasz is csendesen jön. Nem dobol az ablakon, nem harsog a zöldben, inkább csak megáll a küszöbön, és úgy néz rám, mint egy régi ismerős, akivel rég nem beszéltem. Ilyenkor így szól hozzám: - Hát itt vagy még, régi barátom! A parkban csak leül a kopott, még hideg padra, és együtt hallgat velem. A rügyek pattanását már nem a jövő hangjának hallom, inkább az emlékezet apró reccsenéseinek. Bent a nappaliban a fény másként esik most a falra. Hosszabban időzik a könyvespolcon, megpihen a gerinceken, mintha olvasni próbálná a múltat… Gyerekkoromban több tavasz köszöntött rám a tanyasi világban. A föld szaga volt a tavasz első hírnöke, nedves, sötét, ígéretes. A csizmámra ragadt sár akkor még nem teher volt, hanem kaland. A tyúkok hangosabbak lettek, a kutya türelmetlenebb, a szél pedig végig szaladt a vetésen, mintha megsimogatná. A felnőttek arca ilyenkor komolyabbá vált. Ők tudták, hogy a tavasz munka. Én csak azt tudtam, hogy hosszabbak a délutánok, és már lehet mezítláb futni a hideg fűben, amikor a szülők nem látják. A világ határtalan volt, és én nem féltem tőle. Az első melegebb szél még ma is emlékeztet gyermekkorom udvarára, ahol a por még aranynak látszott a délutáni napfényben. Az udvaron volt egy orgonabokor, amely alatt titkok születtek, s amelynek illata összekeveredett a frissen mosott ruhák tisztaságával. Nem csak orgonabokor volt ott, hanem egy nagy eperfa is. Állandóan a tetejében lógtunk. - Megtiltom, hogy felmásszatok a fára - kiabált ránk anyám. - Olyan fekete a ruhátok, hogy nem tudom kimosni! - Hagyd őket - mondogatta apám ilyenkor, aki a sok noszogatás ellenére nem vágta ki a fát. Olyan hálás vagyok neki ezért még ma is. Azóta sem ettem olyan édes, zamatos gyümölcsöt. Azokban az években a tavasz a végtelen ígéretet jelentette. Bár az idő ugyanolyan sebességgel telt, mint mindig, mi siettettük volna, hogy mihamarabb felnőjünk. Ma éppen fordítva vagyok az idővel. Mit meg nem adnék azért, ha lassabban telne, és ha visszatérhetnék csak egy pillanatra a nagy fekete eperfa tetejére! Emlékszem egy másik tavaszra is. Fiatal voltam, és a fák rügyezése bennem is rügyezést jelentett. Minden út vezetett valahová, minden tekintet jelentett valamit. A város hangosabb volt, vagy csak én hallottam élesebben? A gesztenyefák gyertyái alatt azt hittem, az élet most kezdődik igazán, és soha nem lesz benne ősz. Ez az a tavasz volt, amikor először dobbant meg valaki másért a szívem. Minden virág értem nyílt, legalábbis így hittem. Az orgona illata túl erős volt, a napfény túl fényes, és minden út Hozzá vezetett. A kézfogás egyszerre volt édes bizonyosság és remegő kétségbeesés. Azt gondoltam, ez a tavasz soha nem múlik el. - A szerelem nem évszak kérdése kislányom - mondogatta az anyám. - A szerelem olyan, mint az időjárás. Néha napos, néha viharos, és állandóan változik. Nem hittem neki. Melyik fiatal hisz a szülei beszédének? Azt hisszük, hogy velünk minden másképpen fog történni, hogy mi elkerüljük azt az utat, amit mások már bejártak. Mert mi egyediek vagyunk és kivételesek. Úgy hinnék már anyám szavának, csak még egyszer hallhatnám! Azután voltak csendesebb tavaszok. Olyanok, amelyek a szerelmet szeretetté változtatták, munkát és felelősséget hoztak. A virágzó fák alatt babakocsit toltam, vagy éppen siettem valahová, bevásárolni, vagy a gyermekorvoshoz, vagy szülői értekezletre. Akkor a tavasz nem rólam szólt, hanem azokról, akiket óvtam, akikért felelősséggel tartoztam. A zöld nem csak a reményt jelentette, hanem a kitartást is. Gyerekek kabátját gomboltam be, lázas homlokot simítottam, számlákat adtam össze a konyhaasztalon. A kertet művelni kellett, a házat működtetni, az életet egyenesben tartani. - Észrevetted, hogy a fák milyen szépen kivirágoztak? - kérdezte barátnőm egy napon. - Persze - feleltem hamarjában. Már nem csodálattal vártam a tavaszt. Sőt, nem is vártam. Csak beköszöntött észrevétlenül. A fák ugyanúgy kivirágoztak, de én már nem álltam meg alattuk ámulni. Így utólag gondolva erre, akkoriban a tavasz azt tanította, hogy nem minden virágzás látványos. Van, amelyik csendben történik, éjszaka, miközben mások alszanak, vagy nappal, amikor dolgozunk. A válás tavasza hideg volt. Pedig a naptár szerint áprilisban jártunk. A rügyek nyíltak, de bennem valami végleg elhalt. Azokban az években megtanultam, hogy az ember lehet egyedül még a legzöldebb hónapban is. A madarak nem hallgattak el, a nap nem lett halványabb, csak én váltam csöndesebbé. Az első egyedül töltött tavasz estéin hosszabban néztem az alkonyatot, mintha választ várnék tőle. Nem jött válasz. Csak az idő telt, ahogy mindig. Gyakran jártam akkor ott gondolatban, a tárgyalóteremben, ahol a tavaszi idő ellenére fáztam. A bíró a tárgyalás végén levette szemüvegét, a papírokat igazgatta, mintha időt akarna nyerni vagy időt akarna adni valaminek. Talán a meggondolásnak vagy a csodának. Nem sóhajtott, de a vállán mintha átment volna valami láthatatlan súly. - Fenntartják a házasság felbontására irányuló kérelmüket? A két igen után rövid csend következett. Az a fajta, amelyben már nincs mit visszavonni. A bíró ismét feltette a szemüvegét. Hangja tárgyilagos volt, szinte száraz, mégis minden szó külön koppant a levegőben. - A bíróság megállapítja, hogy a felek házassága véglegesen és helyrehozhatatlanul megromlott. A házasságot a mai nappal felbontja. Nem volt kalapácsütés. Nem volt zene. Csak a toll sercenése a papíron. Odakint a folyosó ugyanolyan napos volt, mint amikor valaha összeházasodtunk. Csak most nem ígért semmit és a két kimondott igen végleg pontot tett egy történet végére. És most a tavasz itt van megint. A kezem erei vékony térképként futnak a bőröm alatt. Lépteim lassabbak, de még biztosak. A tavasz már nem ígéret, nem feladat, nem fájdalom. Inkább összegzés. Mint egy könyv utolsó fejezete előtt a nyugalom, vagy egy film végső jelenete előtti csönd. A rügyek már nem bennem pattannak, csak a kert fáin, mégis, ahogy nézem őket, érzem, minden tavasz él bennem tovább. A mezítlábas első, a lángoló második, a fáradhatatlanul szolgáló harmadik, a csöndes és magányos negyedik… A mai tavasz nem új. Inkább fény, amely végig simít a múlt arcán, és nem kér számon semmit. Csak annyit mond: látom, itt vagy még. És ez elég. Nézem a rügyeket, és tudom, nem minden tavaszt lát az ember végig. Egyszer majd lesz egy, amely már nélkülem érkezik. Ki tudja, mikor. Talán jövőre, talán még sokáig nem. De már nem félek tőle úgy, mint régen az ősztől. A tavasz megtanított az elmúlás rendjére is. Hogy minden kezdet magában hordja a befejezést, és minden befejezés emlékké szelídül az új kezdetben. Ha eljön az utolsó tavaszom, remélem, lesz még bennem annyi fény, hogy felismerjem. Hogy megsimítsam egy rügy hajlatát, hogy mélyet lélegezzek a föld illatából, és azt mondhassam: igazán éltem. Mert végül talán nem az számít, hány tavasz adatott. Hanem hogy volt-e köztük olyan, amelyben igazán jelen voltam.