Tekintetek találkozása

A Nő hirtelen nyúlt az ébresztőóra felé és bosszúsan némította el a sípoló hangot, amely szinte kitépte a kellemes álom képeiből. Egy hosszú nyújtózkodás után kiugrott az ágyból, amikor eszébe ötlött a mai nap számára legkedvesebbnek ígérkező feladata. Egy kissé kiöltözött, lazán kisminkelte magát, hiszen mégis csak egy kiállítás megnyitójára megy, hogy elkészítse a riportot a festővel. Imádta az ehhez hasonló munkát, mert imádta a festészetet, általában véve imádott mindent, ami a művészet kategóriájába esett. A TV-csatornák képviselői, újságok és magazinok tudósítói már a helyükön álltak. Tőle csak egy rövid, az alkotóval történő beszélgetést kért a lapja. Amint kereste a megfelelő helyet a galériában, felfigyelt egy sötétszürke öltönyt, hozzá illő kékeszöld egyszínű inget viselő, magas, világosbarna hajú fiatalemberre, aki bizonytalanul álldogált a kamerák és a munkájukat határozottan végző személyzet között. Az ismeretlenség hátteréből hirtelen megjelenni a nyilvánosság előtt nem is egyszerű dolog. A Nő is tétován forgolódott. Ekkor találkozott a tekintetük. Mintha áramütés érte volna. A sötétkék szempár rá mosolygott, de a mosoly mögött fájdalom sejlett fel, olyan mélyreható bánat, amelyet nem lehet mosollyal eltakarni. A megnyitó után a festő mondott pár szót magáról. A Férfinak mély, de lágyan csengő hangja volt. Azután megrohanták az újságírók és tudósítók. A Nő közben csodálattal nézegette a képeket. Az egyik különösen megtetszett neki. Egy gyönyörű nőről festett kép a tengerparton. A kép hátulról ábrázolta a hölgyet, amint kibújik a ruhájából és a víz felé lép. Kacéran és hívogatón tekint hátra. A Nő alig tudott elszakadni a látványtól. A színek mintha életre keltek volna. - Annyira csodáltam a képeit, hogy megfeledkeztem a feladatomról - mondta kedvesen, a tudósítók között utolsóként lépve oda a Férfihoz. - Én ennek csak örülni tudok - válaszolt a Férfi és tekintetével szinte átölelte a Nő egész testét. - Most fel kéne tennem azokat a kérdéseket, amelyeket a kollégáim már feltettek. Mit szólna hozzá, ha helyette körbejárnánk és mesélne nekem a képeiről? - Nagyon jó ötletnek tartom. Elindultak, mint két régi, jó ismerős. A Férfi teljesen feloldódott és őszintén feltárta az érzelmeit a képek kapcsán. Régen érzett ehhez foghatót. - Kit ábrázol a kép a szép hölggyel? - tért rá a Nő az őt leginkább érdeklő festményre. - A feleségemet - hallatszott a válasz, inkább bánatosan, mint büszkén. - Ó, akkor Ön nős? - Igen, de nem úgy, ahogy gondolja. „Hát persze, hogy nem! Hogy lehet még nem úgy nősnek lenni, mint ahogyan gondolom?”- villant át a Nő agyán a szinte dühös gondolat, hiszen észrevette a Férfi tekintetéből, hogy nagyon vonzónak találja. Hogy őt is megrázta az a bizonyos áram. A Nő otthon megírta a beszámolóját. Közben állandóan a Férfi körül jártak a gondolatai. Még aznap jött a főnökétől az utasítás, hogy egy hosszabb riport is kell a festővel, mert úgy tűnik, óriási sikert aratott a képeivel. A Nő megkereste a Férfi telefonszámát és felhívta. A Férfi hangjában öröm érződött. Másnap találkoztak. A Férfi teljes mértékben kimutatta, mennyire elbűvöli a Nő érdeklődő magatartása és szépsége. - Hogyan tudta olyan csodálatosan megfesteni azt a tengerparti képet? - érdeklődött a Nő. - Ha el tudnám mondani, nem lett volna értelme megfesteni. Hiszen akkor elegendőek lennének a szavak. - Modellről festette? - Nem. Emlékezetből. Ahogy Hans Hartung is mondta, azt gondolom, hogy a festészet által legyőzhetjük a halált - a Nő tragédiát sejtett a Férfi szavai mögött. - Még most sem akar a feleségéről beszélni? - kérdezte a Nő, mert minden vágya az volt, hogy halljon már valamit a feleségről. - Ne haragudjon, még nem jött el az ideje - felelt a Férfi és elfordult a Nőtől, hogy ne vegye észre mennyire elérzékenyült. - Nekem viszont ideje mennem - hallotta a háta mögül a Nő hangját. A Férfi váratlanul hozzá simult és erőteljesen megölelte. A Nő kibontakozott öleléséből, miközben azt érezte, hogy legszívesebben örökre ott maradna. Egy jó héttel később, mint ahogyan egyébként minden egymást követő napon, a Férfi határozottan lépett ki a házából, kocsiba szállt és gyorsan elhajtott. A szép, modern, többemeletes épület előtt állt meg, amelynek homlokzatán a remény zöld színével felfestve ragyogtak a betűk. A Szeretet Otthona. - Ma egész jól van a felesége, Uram! - közölték vele, amint belépett. - Kint tartózkodik az udvaron, a kedvenc fája melletti padon üldögél. A Férfi elindult a jól ismert pad felé. Meglátta feleségének lassan fakulni kezdő sötétbarna hajfürtjeit, amelyeken annyiszor végig simított, a gyenge és vézna vállakat, amelyeket annyiszor átölelt. Szíve elszorult, alig kapott levegőt. - Szia, Drágám! Ma is itt vagyok - köszöntötte vidáman - és a kedvenc virágodat hoztam - letérdelt eléje, átfogta a lábait és szeretettel beszélt hozzá órákon át. Válasz nem érkezett, a feleség teste nem mozdult, a szeme meg sem rezzent, az ölelésre nem reagált, a virágot sem vette észre, csak nézett a távolba egyhangúan, merev tekintettel. A férje tehetetlenül letette mellé a csokrot és elbúcsúzott tőle. Hazaérkezve, a Férfi töltött magának egy whiskyt, leült a megszokott fotelbe és egyre csak folytak a könnyei. Arra gondolt, hogy a legnagyobb fájdalmából született meg a legszebb festménye, és hogy bár inkább sose kellett volna megfestenie azt a képet. De megtette, mert le akarta győzni a halált. A felesége halálát. Bár ez sikerült is az emlékezet és a festészet által nyújtott eszközökkel, de neki élnie kell tovább! Majd hirtelen gondolattól indíttatva elővette telefonját és felhívta a Nőt. - Úgy vélem, találkoznunk kell. Mondani szeretnék neked valamit - szólt bele a telefonba a Férfi. - Már nagyon vártam, hogy hívj - felelte a Nő és megértette, hogy eljött az idő.