Ügyintézés

Napjainkban egyre népszerűbbé válnak a tréfásan ÖTYE, az Öreg Tyúkok Egyesülete néven ismert találkozók. Régi barátnők a közép- vagy főiskoláról sokáig távol élve egymástól, idősebb korukban újra felfedezik a porlepte baráti szálakat és időnként összejönnek egy-egy találkozóra. Miután megküzdve az eddigi életük útján felbukkanó akadályokkal, végig rohanták a hosszú éveket, elkezdik keresni egymást… és megtalálják. Így volt ez Eve, Rose, Agnès és Lise életében is, akik franciás nevüket annak az egyszerű ténynek köszönhetik, hogy a gimnáziumban csak az ő osztályukban tanítottak franciát és erre ők roppant büszkék voltak. Nyugdíjas éveikben vagy még korábban, a munkájuk alkalmával mindannyian visszakerültek a kisvárosba, és ha tehették, minden hónapban egyszer találkoztak, de negyedévente mindenképpen. Ilyenkor régi fotók kerültek elő, velük együtt az emlékek áradata is elindult. A négy „öreglány” legutóbbi találkozása ugyanabban az étteremben zajlott, ahol rendszerint szokott. Életüknek szinte már minden mozzanatát elmesélték, minden látott jó filmről, elolvasott könyvről volt szó, de mindig előtérbe került a régi idő. Az egyik sztori követte a másikat, volt olyan, amire csak az egyikük emlékezett, a másikra más, de a beszélgetések végén már tisztán látszott előttük az életútnak az a része, ahol sorsuk egybefonódott néhány évre. A múlt egyszerre jelenné vált és még a jövőbe is beleszólást követelt. Közös utazásokat tervezgettek, de az is eszükbe jutott, hogy öreg napjaikra hogyan segítik majd egymást. Úgy gondolták, ezen a téren ráérnek még konkrét terveket szőni. De a Sors másképp gondolta… A legutóbbi találkozáson, ami egy szép kora tavaszi délutánon zajlott, az új évszak beköszöntével, Eve nem jelent meg. Az utána következőn sem. Telefonját nem vette fel, üzenetekre nem válaszolt. Kissé furcsa viselkedést tanúsított az utóbbi időben, azt észrevették, mintha nem igazán lenne jelen a beszélgetésben. Több eseményről sokszor zavartan számolt be, a gimis évekre azonban ő emlékezett a leginkább. *** A csengő hangja túl sokáig szólt. Eve a konyhában állt, kezében egy törölgetőruha, és éppen azt a tányért kereste, amit el akart törölgetni. De sehol nem találta. Egyszeriben eltűnt valahová. Nem volt biztos benne, hogy valóban a csengőt hallja-e, vagy csak emlékszik a hangjára. Azután újra megszólalt, rövidebben, türelmesebben. - Megyek már - mondta félhangosan, ahogy néha szokott beszélni magában. Az előszobába érve megigazította a blúzát, amelynek egyik gombja hiányzott. Egy pillanatra megállt az ajtó előtt. Mintha valamit még el kellett volna intéznie. De mit? A csengő harmadszor is megszólalt. Amikor kinyitotta az ajtót, három nő állt ott. - Szia Eve! - mondta Lise, és már hajolt is felé, hogy megölelje. A másik kettő kicsit hátrébb maradt, mosolyogtak, de valahogy óvatosan, visszafogottan. - Hát ti… - Eve is elmosolyodott, de a mondat vége nem érkezett meg. Keresgélte a szavakat. A három nő összenézett, majd végül Agnès szólalt meg. - Be sem hívsz bennünket? - kérdezte tréfásan. - Jaj, dehogyis nem! - Eve becsukta mögöttük az ajtót, és egy ideig csak állt ott, mintha nem tudná, hová is hívja be őket. - Üljetek le… - mondta végül. - Itt a konyhában jó lesz, csak már nincs annyi székem. A nappali ajtaja nyitva volt. A szoba furcsán tágasnak tűnt, mintha valami hiányozna belőle. A falakon halvány foltok jelezték, hol lógtak egykor képek. A könyvespolc félig üres volt, a könyvek szabálytalanul dőltek egymásnak, mintha nem találnák a helyüket. A padlón szanaszét mindenhol dobozok, egyik-másik már le volt zárva. Végül a konyhában ültek le. Rose kihozott a szobából egy puffot és egy kisszék is előkerült valahonnan. - Aggódtunk érted - kezdte Agnès. - Ó, jól vagyok… - De mivel kínáljalak benneteket? Van itt mandarin, és az a finom csoki, amit szerettek - mondta lelkesen Eve és benyúlt a kis spájzba. - Ó, megvan a tányér, amit el akartam törölni… - örvendezett, miközben a három nő félénken ismét egymásra nézett. - Ezeket a holmikat neked hoztuk - nyújtotta át a kis csomagot Lise. - Jaj, nem kellett volna… annyi minden van itt, amit még el kell pakolni… - válaszolt Eve, miközben leült és elővette a kis jegyzetfüzetét. - Holnap jön a lányom Németországból. El kell mennünk ügyeket intézni és utána pedig, tudjátok, hétfőn… - itt elhallgatott. - Igen, tudjuk - válaszolt gyorsan Rose. Azért is jöttünk. A beszélgetés lassan indult, mint egy régi motor. Először az időjárásról, aztán régi tanárokról, majd fiú nevek repkedtek a levegőben, amelyekre Eve azonnal mosolyogva emlékezett. - Emlékszel erre? - kérdezte Agnès és egy régi, megsárgult könyvet vett elő. Eve közelebb lépett. Sokáig nézte a borítót. - Ismerős - mondta végül. - Neked hoztam Eve, vidd el! Észre sem vetted, hogy nálam maradt annak idején. - De most visszaadom neked. - Nem való már nekem könyv…. - Amit egyik nap elolvasok, másnapra elszáll. Képzeljétek, meddig olvasnék egy könyvet! - mondta vidáman, majd nevettek mind a négyen. - A filmek jöhetnek, biztos van, amit már vagy százszor láttam, de nem tudom megunni… - Jó neked, te nem mondhatod, hogy a tévében nincs semmi jó műsor - ismét nevetésben törtek ki. Eve hirtelen elkomorodott. - Itt van az én mindentudó noteszem. Holnap érkezik a lányom és megyünk ügyeket intézni - mondta el újra, miután kinyitotta és újra felolvasta a szöveget. - Hétfőn pedig… De hozok kávét. Kértek? Nem is várta meg a választ, készítette a kávét. Egy ideig csend lett. Eve sokáig bíbelődött a kávéval. Fiókokat nyitogatott, csukott be, majd újra kinyitotta. Végül a kezében négy különböző csészét tartott. - Nem találtam a készletet - mondta bocsánat kérően. - Így sokkal hangulatosabb Eve - mosolygott Lise. Leültek újra. A kávé langyos volt, de nem szóltak érte. - Emlékeztek arra a kirándulásra? - kérdezte Rose hirtelen. - Amikor a Dunakanyarban voltunk… - Az ofőnknek nagyon kellett vigyázni ránk. Körül zsongtak a fiúk, különösen téged, Eve! És egyik nap eltévedtünk és nem értünk be a táborba időre. Másnap nem volt kimenőnk. Eve arca felragyogott. - Igen! És Andris, a kedvenc táncpartnerem beszökött hozzám, hogy lásson. - Szerencsére az ofő nem vette észre - nevetett Eve. - Pedig még az apámnál is jobb strázsának bizonyult - mondta Eve és felkacagott, ahogy eszébe jutott a régi emlék, amikor az édesapját kicselezték a mama segítségével. Együtt nevettek mind a négyen. Sokáig. Azután Eve csendesedett el elsőnek. Megint a notesz után nyúlt. - Tudjátok, holnap jön a lányom Németországból. Elmegyünk ügyeket intézni, hétfőn pedig… - ennyit tudott mondani, a mondat vége egyszerűen eltűnt. Hiába kereste a noteszban, mert ott csak annyi volt felírva, hogy ügyintézés. A délután lassan csúszott át az estébe. A fény megváltozott a konyhában, hosszabbak lettek az árnyékok. Eve többször is megkérdezte, hány óra van. - Mennünk kell - kezdte Rose a búcsúzkodást. - Aztán vigyázz magadra! - Oké… én most elutazom - mosolyodott el kissé bizonytalanul Eve. - Jó lesz. De majd visszajövök, és akkor megint találkozunk. - Igen - mondták szinte egyszerre mindhárman. A búcsúzásnál sokáig álltak az ajtóban. Az ölelések kicsit hosszabbak voltak, mint szoktak lenni. - Mikor jöttök megint? - kérdezte Eve. A három nő egymásra nézett. - Hamarosan látjuk egymást - mondta Rose, majd Lise és Agnès is megismételte ugyanezt. Eve bólintott, mintha ez megnyugtatná. Majd az ajtó becsukódott. A lépcsőházban még hallatszott a lépteik zaja, aztán az is elhalt. Eve visszament a nappaliba. Megállt a szoba közepén. - Milyen kedvesek ezek a lányok! Rose, Lise és Agnès - ejtette ki egymás után, vontatottan a neveiket, mint aki nagyon messze jár valahol a múltban. Nem volt ott senki, aki válaszoljon. Leült, és sokáig nézte a falon a halvány foltokat. Aztán felállt, és odasétált a bőröndhöz. Kinyitotta. Ruhák voltak benne, gondosan összehajtva, egy papír a tetején. Sokáig nézte az írást. Végül leült mellé, és halkan felolvasta. „A felvétel időpontja április 13-a hétfő...” Megnézte alul az aláírást és a pecsétet… Elgondolkodott. „Hétfő…” - ismételte meg. A szó ellenségesen csengett, biztosan azért, mert akkor felrémlett benne, hogy onnan, ahová ő megy, nincs visszatérés. Lassan és gépiesen csukta vissza a bőröndöt. A szobában egyre sűrűbb lett a sötét.