Újratervezés

Margit már fél ötkor ébren volt, pedig csak nyolcra tervezte az indulást. Idős korban az ember vagy túl sokat alszik, vagy semennyit, legalábbis erre jutott az utóbbi évek tapasztalatai alapján. Az álom valahogy elveszítette korábbi szerepét az életében. Régen csak lefeküdt este, és reggel lett. Most meg egész éjszaka forgolódott, amire a fia bizonyára azt mondaná, hogy az idős emberek már így szoktak utazás előtt. A konyhában vizet tett fel, azután kinézett az ablakon az udvarra. A már nem éppen új Suzuki ott állt a gesztenyefa mellett, büszke volt az új külsőre, amit Margit fia varázsolt neki tegnap. A szélvédőről eltűnt a vékony porréteg, az ablaktörlők alatt sem voltak már ott a megszáradt falevelek. - Ma világot látunk, öreg barátom - mondta neki az ablakon át. A kávé lassan kotyogott. Szerette ezt a hangot. Olyan volt, mint régen a férje reggeli köhécselése. Idegesítő, de megnyugtatóan hozzátartozott az élethez. A kis bőrönd már elkészítve állt és a műanyag dobozok már előző este ott sorakoztak az asztalon. Sonkás szendvics. Alma. Két pogácsa. Egy fél tábla étcsoki rosszullét esetére, három erősebb nejlon szatyor, hátha kell majd valamire. Esernyő is került a táskába, bár az időjárás-jelentés szerint egy felhő sem volt várható. Margit nem hitt a túl nagy magabiztossággal megjósolt dolgoknak. Mire felöltözött, már kétszer ellenőrizte, elzárta-e a gázt. Harmadjára is visszament. A fia szerint ez kezdődő demencia. Margit szerint inkább megszokás. Az autóban fülledt meleg fogadta. Ahogy beült, a régi üléshuzat a nap melegét árasztotta és egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha a férje ingeinek illatát érezné régi nyarakból. Még cigarettájának szaga is megcsapta az orrát. Akkoriban minden férfi dohányzott, sőt még a nők közül is sokan. Miközben ráadta a gyújtást az autóra, Margit gyanakodva nézett a műszerfal közepére erősített kis készülékre. A GPS-re. A fia tegnap szerelte be, fél délután térdelt az autóban, miközben olyan szavakat mondott, amelyek vagy káromkodások voltak, vagy informatikai kifejezések. Margit nem mindig tudta eldönteni. - Anyu, ez mindent tud - jelentette ki végül diadalmasan. - Akkor főzzön meg helyettem holnap - viccelődött Margit. Mindketten nevettek. Most a készülék sötéten hallgatott. Az asszony gombokat nyomogatott rajta. Semmi. - Máris megsértődött? - morogta. Aztán egyszer csak megszólalt egy kedves női hang. - Üdvözölöm - Margit összerezzent és majdnem leejtette a szemüvegét. - Jézusom! De megijesztett! - Kérem, adja meg az úti célt! - folytatta a géphang. - Maga tudja, hova megyek, nem? Azért van itt - nézett rá hunyorogva. A készülék hallgatott. - Na, szép! Hamar megunta a beszélgetést. Néhány perc múlva végül sikerült beírnia a címet. A régi nyaralójuk címét. A betűk olyan aprók voltak, mintha a készüléket verebeknek tervezték volna. Amikor Margit megfogta a kormányt, az a furcsa érzése támadt, mintha nem egyszerűen útra készülne. Hanem valami olyasmire, amit túl sokáig halogatott. - Az útvonaltervezés elkezdődött - szólalt meg a GPS. - Ó, én már régóta tervezgetek - jegyezte meg Margit, örömében hangosan válaszolva. A kaput nehezen húzta be maga után. A vas már évek óta megsüllyedt kissé, és úgy nyikorgott, mintha panaszkodna az idő múlása miatt. Margit kétszer is ellenőrizte a lakatot, aztán még egyszer visszalépett az autóból, hogy megnézze, valóban bezárta-e. Az ember hetven fölött már nem a memóriájában bízik, hanem a szertartásokban. Mint a gáz esetében. Visszaült a kormány mögé, megigazította a szoknyáját, és óvatosan kitolatott az utcára. Az autó lassan gördült végig az ismerős utcán. A pékség előtt még mindig sor állt, a buszmegállóban álmos emberek tébláboltak. Egy fiatal lány mezítláb futott át a zebrán, egyik kezében cipő, másikban telefon. Margit arra gondolt, hogy fiatalon az ember mindig rohan valahová. Később is versenyt fut az idővel, és nehéz a lassítás. Ma meg már csak azt hallani, hogy Kati, meg Rózsi is elesett, pedig lassan ment. Közben a rádió recsegve életre kelt. Valami régi sláger szólt benne, az a fajta, amit az ember nem szeret bevallani, hogy ismer, mégis kívülről tudja az összes sorát. Margit halkan dúdolni kezdte. - Háromszáz méter múlva forduljon jobbra! - vágott közbe a GPS. - Maga csak ne sürgessen! - feleselt az asszony. A hang természetesen nem válaszolt, de Margitnak egyre inkább az volt az érzése, hogy sértődötten hallgat. Kint a főúton már erősebben sütött a nap. A búzamezők sárgálltak, az út mentén vadnapraforgók bólogattak egyformán, mintha mind ugyanarra gondolnának. Margit hirtelen rájött, milyen régen ment egyedül ilyen messzire. Vagyishogy egyedül nem is ment soha. A felismerés váratlanul érte. Régebben mindig ott ült mellette Laci. Ő vezetett. Ő szidta a közlekedőket. Ő tankolt. Ő kérdezte meg az út szélén áruló öregasszonytól, mennyi a sárgabarack. Neki csak nézni kellett kifelé az ablakon. Most pedig itt van egyedül, hetvenkét évesen, egy beszélő dobozzal a műszerfalon. Különös módon majdnem nevetnie kellett. - Na, Laci - mondta halkan -, ezt se gondoltad volna rólam. - Kétszáz méter múlva tartson balra! - utasított a GPS. - Maga meg ne hallgatózzon! - vágta rá automatikusan. A következő húsz kilométer békésen telt. Margit kezdett összebarátkozni az autó ritmusával, mint egy régi dallammal, amit először idegennek érez, aztán egyszer csak észreveszi, hogy már dúdolja. A GPS-t időközben elnevezte Irénkének. Nem tudta pontosan, miért. Az Irén megfelelően szigorú és hivatalos névnek tűnt egy olyan nő számára, aki egész nap másoknak mondja meg, merre menjenek. De mivel a segítségére szorult, a név becézett alakján gondolt rá. - Maga biztos tanácselnök volt régen - jegyezte meg Margit. Irénke hallgatott. A főút egy idő után felújítás miatt terelésbe futott. Narancssárga bóják álltak szanaszét, mint unatkozó őrszemek. Egy fiatal munkás lassú mozdulattal intett neki, hogy tovább. - Újratervezés - szólalt meg azonnal a GPS. Margit felvonta a szemöldökét. - Na, tessék! Már maga se tudja. A terelőút keskenyebb volt, és hamarosan egy olyan faluba vitte, ahol mintha megállt volna az idő. Alacsony házak sorakoztak az út mellett, muskátlis ablakokkal, az egyik udvarban tyúkok kapirgáltak egy szétszedett bicikli körül. Margit a falu főterén meglátott egy kis cukrászdát. Lassított. Ugyanolyan vaníliaszagot érzett, mint akkor, amikor Laci két krémest vett, mert azt mondta, az élethez nem árt egy kis édesség. Hm… hát akkor még nem kellett vigyázni a cukorral. Milyen furcsa! Éppen most jutnak eszébe Laci mondásai… Azt is mondogatta gyakran, hogy két dolog miatt érdemes élni. Az egyik a jó marhapörkölt, a másik a krémes. Ő pedig sértődést színlelve megkérdezte, „és a nők hol állnak a sorban?”. Nevettek. Most meg úgy érezte, menten elsírja magát egy sütemény miatt. Leparkolt a cukrászda előtt. Odabent hűvös félhomály és a pult mögött egy gömbölyű asszony fogadta. - Jó napot kívánok! - Szép napot - biccentett Margit. - Krémes van? - Krémes nélkül hogy is létezne cukrászda? - nézett rá az asszony sértett méltósággal. Margit elnevette magát. Ugyanezt a mondatot hallotta már valamikor régen. Van, ami nem változik. Néhány perc múlva már az ablak mellett ült, tányérján egy krémessel. Az első falat után lehunyta a szemét. És egyszerre ott volt újra egy balatoni presszóban. Laci napbarnított karja az asztalon. Üveg hamutartó. Meleg szél. Valami Neoton-szám a rádióban. Milyen furcsa, gondolta, hogy az ember életéből végül nem a nagy események maradnak meg a legerősebben. Hanem az ízek. A vanília illat. A férje napszítta inge a vállfán. De nem tudott sokáig álmodozni, mert az eladónő odament hozzá és jól elbeszélgettek. Annyira, hogy még ki is kísérte a kocsihoz. - Folytassa az utat egyenesen előre! - Igenis, értem. Még jó, hogy van, aki figyel az úticélra - mondta halkan, a doboz felé nézve. A cukrászdás asszony furcsán rápillantott. - Csak a GPS-hez beszéltem - mondta gyorsan. - Én meg a muskátlihoz szoktam - vont vállat az asszony. - Az legalább nem vitatkozik. Mindketten nevettek. Majd integetve búcsúztak. - Ötven méter múlva forduljon balra! Margit elvétette a kanyart. Az ötven méter olyan gyorsan véget ért! - Forduljon vissza! - figyelmeztette a GPS. - Nem mindig lehetséges, aranyom - bár elmosolyodott a hirtelen jött gondolaton, most először válaszolt komolyan. - Újratervezés… A falu után az út keskeny nyárfák között vezetett tovább. A levelek ezüstösen villantak a szélben, az árokparton pipacsok égtek vörösen. Margit lehúzta az ablakot. Meleg por- és fűszag áradt befelé. Arra gondolt, hadd tervezzen a GPS, ő megy az emlékei után. Az illatok után… Az út egyszer csak egy tó mellett kanyarodott el. Nem nagy tó volt, inkább csak szélesebb víz, nádasokkal és egy rozoga stéggel. A parton két horgász ült mozdulatlanul. Margit lassított. Valami miatt úgy érezte, meg kell állnia. Leparkolt egy vén fűzfa alatt, leállította a motort, és hirtelen akkora csend lett, hogy hallotta a szíve dobogását. Majd tücskök és távoli víz nesze ütötte meg a fülét. Nem szállt ki rögtön. Ült az autóban, egyik kezével a kormányon, mintha még mindig úton volna. - Haragszom rád, Laci - szólalt meg váratlanul. A mondat olyan természetesen tört elő, mintha a férje ott ülne mellette. - Mert itt hagytál ezzel az egésszel. A villanyórával. A kazánnal. A biztosítással. Ezzel a vacak GPS-szel! - A hangja inkább bosszús volt, mint szomorú. - Aztán tessék! Az ember hetvenkét évesen még bankkártyát használ, online időpontot foglal, csetel az ismerőseivel. Mert nincs mese. Nem lehet leragadni a régi világnál. Menni kell tovább… Irénke udvariasan hallgatott. Margit kifelé nézett a vízre, majd lassan kiszállt az autóból. A tópart felé sétált. A fű puha volt a szandálja alatt, és minden lépésnél apró szöcskék ugrottak szét előtte. A stég szélén megállt. A vízben meglátta saját tükörképét. Ősz haj, napszemüveg, kissé görnyedt váll. Elcsodálkozott azon, hogy milyen gyorsan lesz az emberből emlék. Elővette kis tükrét és megnézte, hogy a szemében pislákol-e még az a kis láng. Még ott volt! - Na, jól van, elég a mélabúból! - figyelmeztette magát. Mert az ember, gondolta, bizonyos kor fölött már nem engedheti meg magának, hogy túl sokáig szomorkodjon. Különben is, a szomorúság alattomos jószág. Ha helyet adnak neki, rögtön kipakolja a bőröndjeit. Visszasétált az autóhoz. Ahogy beült, Irénke azonnal megszólalt. - Forduljon meg! - Igenis, főnök asszony - morogta Margit szót fogadva. - Folytassa az utat az aktuális útszakaszon! - Mi mást is tehetnék, ha már nekivágtam? - az asszony kimondottan örült a GPS nógatásának. Ő nem tudhatja, milyen nehéz néha folytatni! Délutánra elérte a Balatont. A víz messziről ezüstösen csillogott a napfényben, a part tele volt nyaralókkal, fürdőlepedőkkel, műanyag modernebbnél modernebb strandeszközökkel, naptejillatú gyerekzsivajjal. Margit lassan gurult végig az ismerős utcákon. A régi lángosos helyén apartmanház állt. A mozi bezárt. A presszó helyén bank működött. Csak a platánfák maradtak ugyanolyanok. Az ember életében végül mindig a fák bizonyulnak a leghűségesebbeknek. A régi nyaraló előtt megállt. A házat már évekkel korábban megvették tőlük. A kerítés új volt, a falakat átfestették, a kertben medence csillogott. Idegen strandtörölközők száradtak a teraszon. Hirtelen meglátta a diófát. Azt nem vágták ki. Igen, a fa! Ott állt ugyanúgy az udvar sarkában, kissé ferdén, makacsul, mint Laci régen vasárnap délutánonként. - Megérkezett a célállomáshoz - hallotta meg Irénke monoton hangját, de nem mozdult. Kezét a kormányon tartotta, és nézte a régi házat, mintha valamiféle távoli rokont látna hosszú évek után. - Ez még nem a cél. Nem. Csak egy régi állomás - szólalt meg halkan végül. Irénke természetesen nem felelt. A tó felől meleg szél érkezett. Gyerekek nevettek valahol a közelben. Egy kutya ugatott. És Margit egyszerre különös békét és könnyűséget érzett magában. Mintha egész eddig valamit cipelt volna, és most végre mindez eltűnt a platánlevelek suttogásában. Megsimította a műszerfalat. - Látja, Irénke - mondta mosolyogva. - Csak elindulni nehéz. Nagy megdöbbenésére a GPS váratlanul megszólalt. - Az akkumulátor töltöttsége alacsony - jelentette be teljes tárgyilagossággal. Margit hangosan felnevetett. Olyan tisztán és fiatalosan, hogy egy arra bicikliző kisfiú meglepetten visszanézett rá. - Hát - kezdte, törölgetve szeméből a nevetés könnyeit -, maga se bírja már úgy a hosszú utakat! Majd elindult megkeresni a hotelt, ahol szállást foglalt.