Utóirat a reményhez

Főhősünk egy kisváros szélén él egyedül, egy régi házban. Az udvaron néha nagy ugatásba kezd kutyája, így a teljes magány nem kerítette még hatalmába. De hogy emberi nyelven is tudjon valakihez szólni, minden reggelt írással kezd. Leveleket ír egy valaha fontos személynek, akinek legutóbbi címére nagyon is jól emléke-zik, de akiről nem tudja, él-e még egyáltalán. Ez a bizonytalanság azonban nem gyengíti szándékát. Ellenkezőleg: életben tartja. Mert amíg van kinek elmondania valami fontosat, például, hogy nem felejtette el ezt meg azt, addig nincs egyedül. A leveleket gondosan fogalmazza meg, de nem teszi borítékba. Kezdetben nem a válasz a lényeg a férfi számára, hanem az írás, az elfoglaltság, a rutin. A levelet mindig megszólítással kezdi. Nem azért, mert illik, hanem mert így tudja bizonyítani önmagának, hogy a címzett létezik, ha máshol nem, legalább ebben a mondatban. A név ezután következik. Mindig ugyanaz, mégis minden alkalommal más jelen-téssel. Előfordul, hogy könyörgés van benne, máskor vád, vagy néha puszta emlékezés. A levelek eddig nem hagyták el a házat. Egy fiók mélyén fekszenek, szépen sorba rendezve, mint egy másik élet bizonyítékai. Néha végig simít rajtuk, mintha pulzust keresne. Nem mindig találja. Sokan azt mondanák, hogy hiábavaló, amit tesz. Hogy reménytelen dolog az egész. Ő azonban azt gondolja, hogy a remény nem mindig azt jelenti, hogy választ kapunk. Néha csak annyit, hogy nem hallgatunk el. Most is az asztal mellett ül, ahol a fény délelőtt mindig ugyanúgy törik meg, elidőzik az üveg peremén, ott álldogál sokáig, mintha segítené a férfit az írásban. Mindig megvárja, amíg végez a levéllel. A golyóstoll hegye tiszta, tintája sötét és engedelmes. Minden készen áll. Kedves… - írja le lassan, mintha a szó súlya alatt meg kellene pihennie a kezének. Végül leírja a nevet, ami egyszeriben megelevenedik. Elkezdi írni a levelet, és arra gondol, hogy ahol élet van, ott mindig lehet szólni valakihez. És amíg ír, addig él. Kedves Laci! Már több levelet is írtam neked itt ülve a konyhaasztalnál, és nem is tudom, hogy folytassam ezúttal. Talán ott, ahol mindig is kellett volna: a közös emlékeinknél. Emlékszel, amikor hosszú nyári estéken a kertben ülve meséltük el egymásnak az álmainkat? Azt hittem, hogy azok a beszélgetések örökké tartanak. Most már tudom, hogy az idő másként rendezi a dolgokat. Nem győzöm elégszer leírni, hogy nem tudom, hol vagy most, és talán soha nem fogod olvasni leveleimet. De nekem írni kell. Nem azért, hogy választ kapjak, hanem hogy emlékeztessem magam arra, hogy volt egy testvér, aki számított, és van valaki, akihez még mindig szólhatok. Amíg írok, nem engedem, hogy a csend vegye át a helyét a világban. Az én kis világomban... Laci néhány évvel fiatalabb főhősünknél. Gyermekkorukban szoros kapcsolatban álltak, de a család szétszakadt egy tragikus történés után, amikor Ágnes végleg elhagyta a kisvárost. A testvérek egy ideig még tartották a kapcsolatot egymással, de később minden megszakadt. A munkájuk, a távolság, a rohanó élet megváltoztatta a dolgokat. Hősünk nem érezte annyira a hiányt egészen addig, amíg nyugdíjba nem vonult, a fia és családja messze nem költözött és a felesége el nem halálozott. Egyszer csak azt vette észre, hogy szinte senkije sem maradt... Az élet túlságosan lelassult. Számtalan levelet megírt már és a fentebb említett levélben is hosszan sorolta még a közös emlékeket, amelyekhez úgy ragaszkodott, mint őszi fa az utolsó leveleihez, mert tudta, ha azok is lehullanak, a tél már nemcsak a kertben, hanem a szívében is megérkezik. Ma felmentem a padlásra, és megtaláltam a régi játékainkat. Emlékszel a fából faragott hajóra, amit közösen építettünk? Mindig azt mondtad, hogy egyszer majd elvisz a tengerre. Most a hajó porral borított, a szelek csendesek, de én mégis látom a tenger hullámait, ahogy a fantáziánk sodorta őket. Sokszor gondolok arra, hogy ha akkor máshogy tettem volna... Ha akkor nem rendül meg a bizalmam, még ma is szoros kötelékben lennénk. Ha nem engedtem volna, hogy a harag vagy a büszkeség elválasszon minket, talán másként alakul minden. Szerelmes voltam Ágiba, közös jövőt képzeltem el vele, de tudod az a jelenet köztetek, aminek akaratlanul is tanúja voltam, kívülről nézve annyira bizalmasnak és meghittnek tűnt. Ott pusmogtatok azon a félreeső helyen, Ági mosolygott, te pedig gondosan elrejtetted a levelet. Akkor még azt is láttam, hogy összeölelkeztek, de utólag ebben már nem vagyok biztos. Talán csak a képzeletem szülte… Hiányzol testvérem. Ma már tudom, hogy mindig is hiányoztál, ahogyan Ágit sem tudtam kitörölni a szívemből, csak hagytam, hogy történjenek a dolgok körülöttem... Azért kezdtem el írogatni neked, mert hinni sze-retném, hogy a testvéri szeretet nem múlik el, még ha az évek el is távolítottak bennünket egymástól... Valójában a lány egy közös ismerős levelét bízta a testvérre, aki csupán továbbítóként segített neki. Sem titkos kapcsolat, sem árulás nem volt közöttük. Mire azonban a félreértés tisztá-zódhatott volna, a bizalom már megrendült. Hősünk nem kérde-zett, nem keresett magyarázatot, hanem hitt saját félelmeinek. Úgy vélte, hogy a testvére elárulta, a kedvese pedig becsapta őt. A sértettség miatt elfordult mindkettőjüktől, és amikor a testvére próbálta megtudni a viselkedése okát, csak hidegséget és hallgatást kapott válaszul. Ugyanez történt Ágival is és a nő egy idő után új várost és új munkát keresett magának. A sértődöttségből hónapok, majd évek lettek, a testvérek pedig fokozatosan eltávolodtak egymástól. De a báty, bár érzelmes leveleket írt az öccsének, eddig még nem jutott el a konkrét bocsánatkérésig, hacsak nem ebben a levélben teszi meg… Ma elképzeltem, hogy újra találkozunk. Nem tudom, merre jársz, de képzeletben láttam az arcodat, ahogy a régi úton sétálsz felém. A nap sugarai aranyba öltöztetik a leveleket a földön, és a szél éppen olyan, mint régen: csendesen hozza a nevetésünket a hátsó kertből. Nem tudom, egyszer majd feladom-e ezeket a leveleket és el fogod-e olvasni valaha ezeket a sorokat. Talán soha. A remény akkor is él, amikor a világ csendben marad, és amikor a távolság próbára teszi a szívünket, de egyben vágyakozik a bizonyosságra. És bár a sorok között ott van a vágy, hogy újra megölelhesselek, az a legnagyobb reményem, hogy megbocsátod egykori rideg viselkedésemet, amit, őszintén szólva, így utólag már én sem értek. Mindig itt leszel a gondolataimban: szerető testvéred A pontot lassan, gondosan teszi a mondat végére. Néhány másodpercig még tartja a tollat a kezében, mintha attól félne, hogy a levél megsértődik, ha túl hirtelen engedi el. Újra elolvassa az utolsó sort. Sóhajt. Összehajtja a lapot, a borítékba csúsztatja, majd ráírja a nevet. A nevet, amelyet sok éve nem mondott ki hangosan. Az öccse nevét. A boríték ott fekszik az asztalon. Ekkor kopognak. Összerezzen. Ritkán keresik. Mire az ajtóhoz ér, újra kopognak. – Jövök már! – morogja. A postás áll a küszöbön. – Jó napot, Bálint bácsi. Egy ajánlott küldeményt hoztam. A férfi átveszi a papírt, szemüvegért nyúl, majd int. – Jöjjön beljebb egy percre. Nem látok semmit ebben a félhomályban. A postás belép a nappaliba. Amíg Bálint a szemüvegével bajlódik, a tekintete akaratlanul az asztalra téved. A borítékra. Nem olvassa végig a címet. Csak annyit lát, hogy kézzel írták, gondosan, szinte ünnepélyesen. – Régi ismerős? - kérdezi óvatosan. Bálint felkapja a fejét. – Hogy micsoda? – A levél. A férfi egyetlen mozdulattal maga elé húzza a borítékot. Először habozik. Nem akar hazudni, de az igazat sem akarja bevallani a postásnak. – A testvéremnek írom. – Elvihetem, ha akarja – ajánlja a postás. – Még át szeretném olvasni. No meg kell egy kis séta a postáig – vágja ki magát Bálint. – Rendben, remélem, célba ér majd – mondta a postás, csak úgy megszokásból. Bálint erre nem válaszol. Csak nézi a borítékot. Hirtelen rádöbben, hogy ugyanezt reméli ő is. Már hosszú évek óta. A postás válasza megingatja az idős férfi addigi egyensúlyát. Felismeri, hogy a leveleket el kell küldenie, de a feladásuk nemcsak reményt, hanem veszélyt is rejt. Mi van, ha nincs válasz? Mi van, ha a címzett már nem él? Vagy csak nem akar válaszolni? Eddig a remény biz-tonságos volt, mert nem kellett szembesülni a valóság-gal. A postás távozása után Bálint kiveszi a levelet a borítékból és még ír hozzá néhány sort. Ez már nem mentegetőzés, nem múltidézés, hanem őszinte vallomás arról, hogy mit jelentett számára az, hogy valakihez beszélhetett, még ha válasz nélkül is. Majd gondol egyet és elhelyezi a nagy borítékban az összes levelet. Laci! Ma úgy döntöttem, hogy feladom a leveleket. Hosszú évek óta először engedem, hogy a szavak elhagyják a fiókot, amelyben eddig vártak. Nem tudom, mikor ér el hozzád, és azt sem, hogy egyáltalán elér-e. De már nem számít. A levelek életem részei. Mindegyikben ott van a remény, hogy egyszer újra hallhatok rólad, hogy újra találkozhatunk, vagy legalább tudomást szerzek arról, hogy még élsz. Köszönöm, hogy léteztél számomra. Köszönöm, hogy volt kihez szólni, és hogy volt kinek írni. Ui.: Ha ezt a levelet megkapod, talán majd megtudom, megbocsátottál-e nekem. Várom azt a pillanatot, amikor képes leszek újra úgy élni, hogy már nem csak az emlékekben élek. A postahivatal kicsi és túl világos. A falakra frissen meszelt fehérség tapad, mintha minden régit le akarna törölni róluk. A sor rövid, így Bálintnak nem marad ideje meggondolni magát. A boríték a kezében pihen. Nem bánja. Jólesik tudni, hogy megteszi. Az utolsó levél más, mint a többi. Ebben a levélben végre kimondja. Kimondja, hogy voltak napok, amikor a csend már majdnem el-nyelte, de ő mégis megszólította. Hogy a szavak, amelyeket papírra vetett, megtartották akkor is, amikor már semmi más nem használt. Hogy nem a válasz hiánya fog fájni a legjobban, hanem az, ha nem tudja meg, öccse megbocsátott-e neki. Végül rá kerül a sor. A boríték átcsúszik a pulton, a bélyeg tompa hanggal simul a papírhoz. Egyetlen mozdulat csupán, mégis úgy érzi, mintha végre elengedne valamit, amit évekig szorított. Kilépve az utcára, megáll. Nem siet haza. Először nem siet sehová. A levegő hűvös, de tiszta. Az emberek elmennek mellette, mindannyian a saját dolgaikkal, saját reményeikkel. Eddig úgy hitte, ő kívül áll ezen. Most rájön, hogy mindig is része volt, csak nem vette észre. Hirtelen megváltozott minden. És már csak az számított, hogy volt bátorsága megszólítani a csendet. Hogy nem némult el. Hogy elég bátor volt ahhoz, hogy feladja a leveleket. Amikor hazaér, nézi az üres fiókot. A levelek helyén nem maradt semmi, csak a sima fa hideg felülete. Mégsem érez hiányt. Az asztalhoz ül, ahogy mindig. A toll ott fekszik előtte. Kézbe veszi és az ujjai között tartja egy kis ideig, majd beteszi a fiókba és a fiókot betolja. Másnap reggel szokás szerint kel fel a Nap és megvilágítja Bálint nappaliját. A fény nem áll meg az üveg peremén, tovább lép.