Egy nap Barcelonában

Az Aranyparton található fürdővárosból, Salou-ból busszal érkezünk meg Barcelonába 2003. júliusában. A város szebb, mint gondoltam. Eddig Párizs volt életem legnagyobb élménye, de most úgy érzem Barcelona talán még Párizson is túltesz. Rendezettséget találunk mindenhol, utcái, útjai szélesek, terei hatalmasok. Rengeteg ember van az utcán, mégsem érezzük a zsúfoltságot, nem kapkodunk levegő után és a legmeglepőbb az, hogy parkolni is tudunk, nincs dugó. Először busszal körbejárjuk a várost és megnézzük a legfontosabb nevezetességeket. Ebben a városban megvan minden, ami vonzó és ami olyan harmóniát kölcsönöz egy helynek, amit nagyon értékelek és imádok: a távolban a tenger, virágok, virágzó leánderek és kaktuszok, pálmafák mindenhol. Amerre nézek, mindenfelé szép tereket, érdekes épületeket, lezúduló vízeséseket látok. Az idegenvezetőnk 250-350 figyelemre méltó látnivalót említ Barcelonában. Természetesen mi ennek a töredékét látjuk ennyi idő alatt, de a lényeg most az, hogy megérzem a város hangulatát, a szívembe beférkőzik az az áhítat és csodálat, ami ilyen hatalmas és gyönyörű város láttán fogja el az embert. Azért mégis sikerül alaposan megnézni Barcelona egyik leghíresebb és számomra eddig egyedülálló érdekességét, a Szent Család engesztelő templomát, vagy ahogy mindenki emlegeti, a Sagrada Família székesegyházat. Ami Párizsnak a Notre-Dame vagy Kölnnek a Dóm, az Barcelonának a Sagrada Família, amely a modern Barcelona jelképe. A szent család elnevezés Jézus családjára utal. Ez a templom egy igazi Gaudí-mű, a híres építész tervezte, amelynek alapkövét 1882-ben rakták le. A hatalmas tér szintje fölött négy méter magasan kezdődő modern templom magán hordozza az építészeti stílusok összességét. Felismerhető benne a román stílus, a reneszánsz, a gótika, és mindez Gaudí egyéni előadásmódjában valósul meg. Az építész 1926-os halálakor csupán az altemplom, az apszis (félkör alakú fülke, ahol az oltár helyezkedik el), a Születés kapuja és egy torony volt kész. Ellentétben sok Gaudí művel, itt igen részletes tervek maradtak ránk, így az építkezés ma is folyik. Az összességében gótikusnak mondott katedrális ma is torzó, ami a keresztre feszített Krisztust juttatja eszünkbe, akinek a bal karja a már említett Naciment (Születés) kapuja. A bejárat feletti négy, egyenként 107 méter magas toronyba gyalog is, lifttel is fel lehet menni, hogy közelről csodálhassuk meg a jellegzetes színes mozaikfigurákat. A krisztusi jobb kart jelképező nyugati bejárat neve a Pasio i Mort (Szenvedés és Halál kapuja). A háromszor négy torony a 12 apostolt fogja jelképezni. Gaudí még négy nagyobb tornyot tervezett a négy evangélistát jelképezvén, a Szentléleknek, Máriának, Istennek és a legnagyobbat, Krisztusnak keresztelve. A templomnak elképesztő méretei vannak. Az ember semminek, porszemnek érzi magát az égbe magasodó, Istenhez vezető tornyok láttán. A templom legnagyobb magassága 160 méter. A templomot 2010. november 6-án XVI. Benedek pápa a bazilika rangjára emelte és megszentelte. Az autóbuszos városnézés alkalmával megnézünk még pár jellegzetes Gaudí tervezte házat. Az egyik különösen megtetszik, a Casa Milà, a Kőbányaként elnevezett ház. Gaudí egyik legérdekesebb és sokat vitatott épülete Barcelona egyik jelképévé vált. 1905-ben épült, homlokzatán egyetlen egyenes vonal, egyetlen derékszög nélkül. Az egész szinte hullámzani látszik. A kovácsoltvas erkélyrácsok Gaudí gazdag fantáziájának bizonyítékai. A Casa Milà a természet és az építészet találkozása, szintjei kerámia virágmotívumot formáznak, Katalónia hegyeit és tengerpartjait idéző stílusa itt valósult meg leginkább. Gaudínak életében jobbára csak gúnyban volt része, kortársai a Casa Milàt csak kőbányaként emlegették. Eldöntöm, hogy amint lesz erre lehetőségem, jobban megismerem ezt a ma már világhírűvé vált építészt, aki ilyen csodák tervezésére és megalkotására képes. Ellátogatunk még az 1992-es Olimpiai Játékok tiszteletére emelt stadionhoz, az Anell Olimpic-hez, amely az olimpia után is a város sportéletének központja maradt. Sajnos bemenni nem tudunk, mert már az esti koncertre érkeznek a nézők autóval, motorral, gyalog, minden elképzelhető módon és mindenhol emberek tömegét lehet látni, bármerre nézünk. A tengerparti sétány elején, egy monumentális tér közepén áll Kolumbusz Kristóf kb. 60 méter magas emlékműve. Egy hatalmas talapzaton álló korinthoszi oszlop tetején emelkedik magasba a szobor Kolumbuszról mintázva, aki állítólag Amerika felé mutat, azonban a közhiedelemmel ellentétben ez nem igaz. Észak-kelet irányba mutat, és ha az ujját követjük az algériai Konstantin városába juthatunk el. A szobor megépítésének ötlete Antoni Fages i Ferrer-től származik 1856-ból. 16 évébe telt, míg meggyőzte a polgármestert és végül 1872-ben sikerült elérnie a beleegyezését. 1881-ben készült el a határozat az építkezésről, amire pályázatot írtak ki a spanyol művészek körében. A katalán Gaietà Buïgas i Monravà nyert. Az építkezés 1882-ben kezdődött és 6 évvel később, 1888-ban fejeződött be, pont a Világkiállításra. A talapzat domborművei életének eseményeit örökítik meg, míg a szobrok a felfedezések korának nagy egyéniségeit ábrázolják. Az emlékmű a világ 64 Kolumbusz szobra közül a legnagyobb. Tetejére lift szállítja a látogatókat, ahonnan csodás kilátásban gyönyörködhetnek. A buszos városnézés után végigsétálunk a Ramblán, ami számomra nem más, mint Barcelona Champs - Élysées-je. A Ramblán nagy a nyüzsgés, élénk beszélgetés, zene, a nagyvárosra annyira jellemző zajok és látnivalók mindenfelé. Rengeteg érdekesség tárul a szemünk elé, amit leírni szinte lehetetlenség. Ez az, amit személyesen kell látni, átélni. Egy kulturális központ falán eredeti Picasso rajzot látunk. Ezután következik az est fénypontja, egy olyan látványosság, amilyet még soha eddigi életemben nem láttam. A szökőkutak táncának neveztem el. Egy hatalmas, több lépcsős teret kell magunk elé képzelni és azt, ahogyan fentről zúdul le a víz mindenhonnan, amit több kisebb szökőkút tör meg. A központban egy óriási medence található, amit Carles Buïgas mérnök tervezett. Ez egy 65, illetve 50 méteres tengelyű, ovális, 1,8 méter mély főmedencéből áll, amelyből két kisebb, kör alakú medence emelkedik ki. A másodpercenként 2430 liter vizet csaknem 50 méter magasba fecskendező szivattyúk, a 4730 lámpa és a 10 különféle színes szűrőelőtét, valamint a zenekíséret összehangolása elektronikus távirányítással történik. A szín- és mozgásvariációk száma gyakorlatilag végtelen. Olyan fény-, hang- és mozgáskompozíciót láthatunk ily módon, ami azt a látszatot kelti, mintha a különféle színű szökőkutak az éjszakai sötétségében kellemes, lágy zenére táncra kelnének. Amikor a vízsugarak a legmagasabbra csapnak, akkor a leghangosabb és a legbensőségesebb a zene. Egy fél órán át tart egy ilyen tánc, majd kis szünet után újra kezdődik az újabb közönségnek. Nincs ember, akinek a lelkét ne ejtené rabul ez a csodálatos látvány. Az ember csak áll ott a tömegben és lelkét felemelő, magasztos érzések töltik meg. Szinte meg sem tud szólalni, csak életének legszebb és legmeghittebb eseményei vonulnak el előtte, a számára legkedvesebb arcok jelennek meg a sötétben, a szívében szétárad a szeretet érzése és arra gondol, hogy mennyi jót kell még cselekednie ezután. Több ez, mint varázslat, ami könnyeket csal a szemünkbe. Csöndben, szó nélkül megyünk a buszhoz, útközben is mindenki halkan, tapintatosan és csak akkor szólal meg, ha nagyon muszáj. Csak ne törjön meg a varázs! Nagyon későn térünk nyugovóra, még sokáig látom magam előtt a színes táncot és a szökőkutakhoz hasonlóan még sokáig kavarognak, majd egyre csendesednek a lelkemben az emlékek.