Európa szép városai 4. – Róma 1.

A „Roma aeterna”– t, vagyis az Örök várost, Rómát előidézni szavakkal és megmutatni fotókkal szinte lehetetlenség. Nem is vállalkozom erre a feladatra, csupán írok róla ezt-ezt, főként benyomásokat, emlékeket, amelyek nekem nagyon fontosak. Rómában a múlt minden sarkon jelen van, és az időnek itt különleges szerep jut, ahol nemcsak történelmet, hanem személyes emlékeket is rétegez az utcákra, kövekre, illatokra. A Forum Romanumon állva először nem a romokat láttam, hanem a szavakat. A követ: lapis, az oszlopokat: columnae, a templomok maradványait: templum vetustum. Megszólalt bennem a régi ismeret, de most nem vizsgahelyzetben, nem is tanítási folyamatként, hanem végre otthonosan, mintegy végleg a helyére kerülve. Áthatott az ismert mondás „A tudás hatalom.” Ott álltam, ahol Cicero talán elhaladt, ahol Caesar híres beszédei elhangzottak, de a Forum most nem diadalt zeng, inkább csöndes. Mint egy régi tanár, aki már nem magyaráz, csak emlékeztet. A kövek némán figyelnek, és úgy tűnik nekem, mintha értenék, miért vagyok ott. Nem tudtam elég lassan menni. Minden lépésnél féltem, hogy elsietem azt, amit harminc éven át csak tankönyvek lapjain és képzeletben jártam be. A Forum Romanum nem csupán egy hely volt számomra, hanem egy szókapcsolat, egy jelzős főnév ragozása is, valami rég elfelejtett dolgozat lapján. Most viszont előttem terült el, valóságosan, romosan, mégis méltósággal. A lábam alatt macskakövek, mellettem csendes turisták, előttem az idők sűrűje. Ott a Saturnus temploma, oszlopai égbe merednek, mintha a régi istenek még mindig figyelnének. A Curia falai vajon visszaverik-e még Cicero szavait? És a Rostra… ahol a történelem egyszer hangszóró nélkül is hallatszott. Minden szeglet egy idézet lett bennem, „O tempora, o mores!/Ó idők, ó erkölcsök!” hangzott gyengéd emlékezésként. Nem volt bennem áhítat, inkább valami halkan zubogó hála. Hogy végre itt lehetek! Hogy azok a szavak, amelyeket évtizedekig hajtogattam diákoknak, most körül vesznek, mint egy régi tanterem visszhangja. És talán most először nem kellett lefordítanom semmit, a város beszélt helyettem és nekem. A Palatinus-domb (Palatino), Róma hét dombja közül a legfontosabb. A legenda szerint Romulus és Remus történetének helyszíne, ahol a farkas táplálta őket, és Romulus itt alapította meg Róma városát (i.e. 753-ban) és lett a város első királya. Bár a történelmi valóság mást mond, valahogy mégis könnyű elhinni. A fák közti szél olyan volt, mintha a régi idők susognának. Nem zavaró, inkább jólesően emlékeztető. Nemcsak azt kérdezte tőlem, hogy „Mit látsz?”, hanem inkább azt „Mi maradt meg benned mindabból, amit hittél Rómáról?” És én akkor arra gondoltam, hogy talán nem is a várost keresem, hanem a letűnt időt. Azt a halk hangot, amit még akkor hallottam utoljára, amikor először ragoztam a „szeret” igét: amo, amas, amat. És most, ebben a városban, ahol minden kőnek jelentése van és történelmet hordoz, visszhangra találtak szavaim. Kevéssé ismert, hogy Julius Caesart nem a Forum Romanumon, hanem Largo de Torre Argentina téren ölték meg. Ma egy macskamenhely működik a romok között, ahol több tucat cica él. A történelem és az állatvédelem furcsa találkozása! Talán Julius Caesar utolsó híres szavait is, amit halálakor mondott „Et tu mi fili Brute?” Shakespeare keltette életre és a valóságban ez nem valószínű, hogy megtörtént. Lehet, hogy ez talán illúzióromboló, és lehet, hogy Caesar ténylegesen is kiejtette ezeket a szavakat. Kimondhatta volna… De hagyjuk meg a legendák varázsát, hiszen ezek teszik izgalmassá az ilyen régi történelmi eseményeket! Az évszázadok során a domb a római császárok székhelyévé vált, és a Flavius-palota (Domitianus császár építette) hatalmas romjai ma is látogathatók. Ma a Palatinus-dombon egy padon ülve, nem diadalmas látvány fogad, inkább melankolikus. A romok között vadvirágok nőnek, a fák alatt madarak dalolnak. Engem is elfogott a szomorúság, próbáltam hallani a várost, a régmúltat és a mostanit. Csak ültem ott, csak ott voltam. Néha elég, ha az ember csak van. Ez is egyfajta emlékezés, a jelenlét emlékezete. A képen a Forum Romanum egy részlete látható. A Palatinus dombról indult tehát egész Róma története. Romulus és Remus voltak a város alapítói, Rhea Silvia hercegnő és Mars isten iker fiai. A legenda szerint az ikreket kitették fonott kosárban a Tiberis folyóra és Tiberinus, a folyók istene mentette meg életüket, amikor a Palatinus dombra helyezte a két gyermeket, ahol a továbbiakban egy nőstény farkas táplálta őket és vigyázott rájuk. A Romulust és Remust ábrázoló legismertebb bronzszobor a capitoliumi farkas, amely egy szoptatós nőstényfarkast ábrázol, a szobor alatt pedig a két ikergyermek látható. A híres szobor Róma másik nagyon ismert dombján, a Capitolinus-domb (Campidoglio) egyik múzeumának antik gyűjteményében található. Eredetileg a farkas szobor nem tartalmazta a gyermekeket. A reneszánsz korban, Antonio del Pollaiolo alkotásaként kerültek alá. A szoborról több másolat is készült, és különböző városokban állították fel őket. Természetesen ez is egy mítosz, amely próbálja mesés módon magyarázni Róma létrejöttét, és amit én is szentül igaznak hittem, miközben kis tanítványaimat elragadta a mondák csodálatos, szövevényes világa, Róma hét dombjáról és hét királyáról. A Capitolinus-domb az ókori Róma vallási és politikai központja volt. A domb két csúcsot foglal magában, amelyek között az Asylum, egy menedékhely terült el. A Capitolium ma is a város leginkább tisztelt magaslatai közé tartozik, melynek tetején a Piazza del Campidoglio, vagyis a Capitoliumi tér található, amit Michelangelo tervezett. A domb az ókori Róma legfontosabb szent helye volt, ahol templomok és szentélyek álltak, köztük a Capitolinus Triász istenhármasának szentelt templom. A Capitolium a római köztársaság idején a város közigazgatási székhelye lett, és a Szenátus is itt ülésezett. A Capitolinus dombon állva nemcsak a múzeum kincseit láttam, hanem a saját ifjúságomat is, amikor először fordítottam Livius, a híres történetíró műveit, amikor Vergilius sorai fölött hajoltam, az Aeneis művét olvasva, és már akkor is vágyakozva az örök város hangulata iránt. A képen a híres Piazza del Campidoglio tér látható. Az Aventinus dombjára (Aventino) csak kevesen kapaszkodnak fel. A narancsfaliget illatos, csendes, távol van a város zajától. De aki ide eljut, tudja, miért jött: a híres kulcslyuk miatt. A Máltai Lovagrend kapuján átpillantva egy tökéletes tengelyen keresztül tárul fel a Szent Péter-bazilika kupolája, mintha egy másik világ szeme nézne vissza. Egyetlen kémlelőnyílás, három országon (Máltai Lovagrend/területen kívüli státusszal rendelkezik, Olaszország, Vatikán) lehet keresztül nézni. Én is belenéztem. Hosszasan. Mintha nem egy várost láttam volna, hanem valami bennem lévő rendet. A kilátás túlságosan tökéletes ahhoz, hogy véletlen legyen. Talán ilyen az emlékezet is, néha épp csak egy résen át enged látni, de ott minden összeáll. Az Aventinus ma elegáns lakónegyed Róma Ripának nevezett kerületében. A képen a kulcslyuk látható a Máltai Lovagrend székhelyének kapuján. Az Esquilinus-domb (Esquilino) egykor halottakat rejtett, ma fákat, virágokat, padokat. A park egyik félreeső sarkában gyakran ül egy férfi és valamit ír. Egy levelet, amit sosem adott át. Egy emléket, amit nem akart elfelejteni. Róma néha megtartja azokat is, akik továbbmentek. A Quirinalis-domb (Quirinale) evét vagy a szabin istenről (Quirinus) vagy a tölgy szóról (quercus) kapta. A Viminalis-domb (Viminale) a Quirinalis és az Esquilinus dombok között helyezkedik el, és Róma történelmi központjának része. A domb tetején található a Piazza della Repubblica (Köztársaság-tér), a római metró A vonalának Repubblica állomása. A Caelius-domb (Celio) nevét Caelius Vibenna nevéből származtatják, aki Romulust támogatta a szabinokkal vívott küzdelem során. Ráadásként még egy dombot meg kell említeni, amelyik nem a Tevere bal partján helyezkedik el, és nem soroljuk az ősi dombok közé. Ez a Tevere jobb partján lévő Ianiculum-domb (Gianicolo). Minden nap pontosan délben eldördül egy ágyú ezen a dombon, hogy a város összes harangja egyszerre konduljon meg. A hagyomány 1847-ben kezdődött, de még ma is hallani a dörrenést, ami egy pillanatra megállítja az időt. Talán épp ott állt valaki egy padon, egy kézfogás közben, amikor a lövés megszólalt, az emlék most is visszacseng a fülében. Csodálatos panoráma nyílik a városra a domb tetejéről. Végül egy híres olasz dallal búcsúzom a mai alkalommal. https://www.youtube.com/watch?v=DlOO-EkdTCM&list=PLcNihDLvveWVGao3RvHAlxbeIXwzrguYv