Európa szép városai 4. – Róma 2.

Ezúttal egy olyan ténnyel indítom beszámolómat, ami sajnos ezen az utazáson nem valósult meg. De amennyiben úgy lett volna, ahogy terveztem, a Via Appia Anticán kezdtem volna ismerkedésemet a várossal, vagyis az ókori Appius úton, Róma egyik legrégebbi és legfontosabb útján. A Kr. e. 312-ben épült, és a Római Birodalom déli részébe vezetett, Brindisiig. Ma a turisták egyik kedvelt célpontja, ahol az ősi római építészet és temetkezési helyek maradványai láthatók. Hajdani előadásokon, ókori írók műveiben nagyon sokat hallottam, illetve olvastam erről a fontos útról. Statius így írt róla: „Az Appia út, amelyet a hosszú utak királynőjének neveznek.” Szerettem volna ott állni az ókori macskakövek között és érezni, ahogy a város megtelik illattal, fénnyel, sétáló alakokkal és a régi múlt emlékével. Úgy képzelem, hogy a fák, a kövek, a sírkamrák és kripták együttes csendje különös békét áraszt. Itt még nincs turistazaj. Csak a ciprusok susogása, a léptek a poros úton, és a gondolat: „Minden út Rómába vezet” – igen, és az emlékezés útja még inkább. Az Appia nemcsak út, hanem idősáv. Valaha katonák, követek, kereskedők, zarándokok és szentek járták. Most macskakövek alatt pihen a történelem. A Colosseum (Colosseo), Róma egyik jelképe. „Amíg a Colosseum áll, Róma is megmarad.” A hatalmas Amphitheatrum Flavium azonban nem maradt pusztán csak emlék számomra. A Colosseum nevet a középkorban kapta Nero császár monumentális (colossus), 30 méteres szobráról, amely mellette állt. Annyiszor láttam már képen, rajzon, maketten, filmkockán, hogy úgy éreztem, jól ismerem. Mégis, amikor ott álltam előtte, nem lenyűgöző mérete vagy az építészeti bravúr volt a legmeghatározóbb, hanem a csend. A kívülről rohanó város zaját mintha elnyelte volna az idő. Szinte hallani véltem kis tanítványaim lelkes beszámolóit, akikkel együtt csodálkoztunk, de egyúttal borzadtunk is a gladiátorok véres küzdelmein. Belül pedig kopott lépcsők, repedezett boltívek, szél a köveken. Egyfajta feszültség vett rajtam erőt, amit a falak még őriztek. Az emberi tömeg zaja, az izgatott várakozás moraja, a nyers kíváncsiság, amit a vér táplált. Már akkor is átéreztem ezt, amikor Senecát fordítottam, aki arról írt, milyen a tömegben lenni az amfiteátrumban. Most ahogy végig sétáltam a lelátókon, mintha belehallottam volna a múltba. És közben ott volt bennem egy halk tiltakozás is, nem a szörnyűségek miatt, hanem azért, mert ez a hely, amelyet az ókor egyik csúcspontjának tartanak, az emberi mulandóság egyik legsötétebb arca is. Ma már csak árasztja a múltbéli eseményeket, a híres gladiátor-versenyek szellemét, amit újra élhetünk a Gladiátor film nézése közben is. A Gladiátor 2000-ben bemutatott amerikai történelmi film, amelynek rendezője Ridley Scott. A főszerepben Russell Crowe, Joaquin Phoenix és Connie Nielsen látható. Öt Oscar-díjat nyert a 73. Oscar-gála díjkiosztón. A Circus Maximus (Circo Massimo) lelátóin a nézők megtekinthették a lovas- illetve kocsiversenyeket, az atléták küzdelmeit és a nem elhanyagolható technikával kivitelezett, előre megrendezett tengeri csatákat, és az állatok viadalát is. Fogadásokat kötöttek, szórakoztak, tomboltak a verseny közepette. Az aréna közepén egy spina, azaz válaszfal osztotta két részre a porondot, amelyen hét tojásalakú tárgy volt, amelyeket meta-nak (fordulópontnak) neveztek. Ezzel mérték a megtett fordulókat. Később bronzdelfinek szolgáltak a mérésre. A Circus Maximus szószerkezet jelentése „a legnagyobb kör”, bár az aréna ovális alakú volt. Mára nagyon kevés maradt fenn belőle, szinte csupán a fűvel benőtt versenypálya. Néhány kapu megmaradt, de az ülőhelyek nagy része eltűnt, valószínűleg későbbi építkezések során építőanyagként használták fel. A Circus még ma is szórakoztatja Rómát, a város közepén elhelyezkedő hatalmas, zöld arénában ma is rendeznek koncerteket. Ha valaki szeretné újra élni a kocsiversenyek ókori hangulatát, elegendő megnéznie a híres Ben Hur című filmet. A Ben-Hur 1959-ben bemutatott színes amerikai filmeposz. William Wyler rendezésében Lew Wallace regényének harmadik, s egyben legsikeresebb filmváltozata, 12 kategóriában jelölték Oscar-díjra, ebből 11-et meg is nyert. Az igazság szája (Bocca della Verita) előtt állva egyből eszembe jutott a Római vakáció című film híressé vált jelenete és a legenda, ami az antik korból fennmaradt faragott kőkoronghoz kapcsolódik. A maszk egy folyóisten arcát ábrázolja, amely a Santa Maria in Cosmedin-templom előcsarnokában áll. Szája helyén egy lyuk tátong, amelybe az ember bedughatja a kezét, és ha hazudós – legalábbis a legenda szerint – a fej leharapja a végtagot. Jól ismertem a legendát, mely szerint, ha hazugságot mondasz, és közben a kezed a márványarc szájában van, az megharap. Gyerekes játék? Talán. Mégis, amikor odaálltam a kőlap elé, meglepően komolyan vettem. Nem szóban, hanem belül, magamnak tettem fel a kérdést. Igaz-e, hogy itt vagyok ebben a városban? Az vagyok-e, akinek elképzeltem magam, amikor évtizedekkel ezelőtt a Római regék és mondákat olvastam? Vajon nekem milyen titkot kellene feltárnom? A válasz csendes volt. A kő nem mozdult. De valahol legbelül éreztem, hogy igen. Igaz volt ez az út, és semmilyen régi titok nem nyomaszt. Még ha nyomasztana is, nincs már kinek elmondani. A Pantheon-hoz (a görög kifejezés szó szerinti jelentése: „az összes isten temploma”.) közeledve valami végtelen nyugalom ért utol. Nem tudtam, miért. Talán a fényoszlop miatt, amely úgy vándorol, mint az idő. Talán az arányok miatt. Vagy csak azért, mert nem gondoltam semmire. Csak voltam. És ez volt a legmélyebb ima, amit valaha éreztem: jelen lenni a pillanatban. Most, hogy ezeket a sorokat írom, nem tudom, újra eljutok-e még Rómába. De már nem is kell. A város, amit megismertem, nem kívül van, hanem bennem. És minden év, amit tanítottam, minden vers, amit fordítottam, minden szó, amit kijavítottam egy-egy dolgozatban, mind hozzátettek valamit ehhez az úthoz. És most már tudom: nem az a lényeg, hogy minden követ megnézzünk. Hanem hogy egyszer, legalább egyszer, ott legyünk. Igazán. Csendben. Magunkkal. A Pantheon előtt állva nem tudtam eldönteni, hogy templom vagy csoda. Az arányai tökéletesek, mégis földöntúliak. Mintha az ég is behajolt volna ide, abba a nyitott kupolába, ahol a fényoszlop lassan forog a térben, mint egy napóra Isten tenyerén. Bementem és leültem. Azt hiszem, ez az a hely, ahol nem kell keresni a szavakat. A padok között halk léptek, néha egy sóhaj, vagy egy gyermek kérdése. De minden hang tompul, mert a tér nem visszhangzik, inkább elnyel, mint az emlék. Kopott szavak jutottak eszembe: templum, aedes, caelum. Az ismerős kifejezések most testet öltöttek. Nem a latin nyelvtan díszletei voltak többé, hanem falak, otthon, ég. Talán nem is a várost kerestem, hanem azt, amit ezek a szavak közvetítenek. És megtaláltam. Búcsúzásként a Római vakáció linkjét hoztam el nektek, kedves Olvasóim! https://videa.hu/videok/film-animacio/romai-vakacio-1953-szinezett-.-kalandfilm-romantikus-0BsQHkC9kwVWhzVb